Krónika, 1955 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1955-10-15 / 10. szám
6 “KRÓNIKA’’ 1955 október. KRÓNIKÁS A KRÓNIKÁNAK VITA-FOKÚM HAZAMENJÜNK-E A MAJD. Amilyen mély megrendüléssel fogadta mindenki, barát és politikai ellenfél, világszerte Eisenhower elnök hirtelen megbetegedéséről szóló hirt, épp oly nagymértékű és általános az öröm afölött, hogy az eddigiek szerint Eisenhower elnök Isten segítségével a felépülés utján halad, magára vállalt rendkívül nagy és fontos kötelességeit hazája és embertársai javára ezután is elláthatja majd. Hadvezérnek, államférfiunak egyformán kimagasló férfiú Eisenhower elnök és bizonyos, hogy a személye iránt tanúsított általános nagyrabecsülés, aggodalom elsősorban a személynek szólt, mégis ez egyben annak a fontos pozíciónak az elismerése, amelyet ma az Egyesült Államok élvez. Nincs a világnak egyetlen sarka, ahol közömbös lenne az, ami az Egyesült Államokban történik, minden tényező, benn és künn, a saját ügyének kell tekintse, hogy vájjon a világ ma leghatalmasabb állama vezetésében változás áll-e be? Ebből kiindulva pedig meg kell állapítani, hogy a némely teoretikusok által már nem időszerűnek tartott alkotmányos, dinasztikus rendszer e tekintetben mennyire előrelátóbb. Mig itt, az Egyesült Államokban, — és nagyon sokszor, nagyon válságos időkben — igen kényes, de igen életbevágó alkotmányjogi kérdések merülhettek fel, amelyeknek megoldására szerencsére ezúttal nem volt szükség, azonban már maga az a tény, hogy viták merülhettek fel, továbbá a múltban már előfordult hasonló esetekre való utalásbizonyitják, hogy súlyos, esetleg végzetessé válható események következhetnek be, ha az állam legfelsőbb vezetésében hirtelen hézag támad, akármilyen oknál fogva. Még olyan szigorúan alkotmányos országban is, mint az Egyesült Államok, ahol nincs kegyencrendszer, ahol amellett még a mindenkori államfőtől teljesen független szenátus és képviselőház korlátlanul intézkedhetnek, de rajtuk kívül a törvények betartására hivatott szintén független Legfelsőbb Bíróság és az annak alárendelt szövetségi bíróságok is ellenőrzik a törvények szigorú betartását, sőt még a 48 szuverán szövetségi állam is, igen komoly és semmiképp sem tisztázott helyzet előtt állottunk. Nagy szerencse, hogy nem volt szükség azonnali, senkitől kétségbe nem vonható döntésekre. Hát még a diktatúrákban, amelyek sajnos ma a világ nagy részében túlságosan is otthonosak, ahol minden és mindenki a diktátor akaratától függ. Ugyanígy a háborús, vagy egyébb súlyos események folytán megszakított folytonosság a felső vezetésnél, még a legalkotmányosabb Köztársaságokban is, ahol mindig vitás marad, hogy ki gyakorolja az állam vezetését jogszerüleg, amikor erre ismét mód adódik, addig is, mig az alkotmány előírta végleges intézkedések meghozhatók. Ennél pedig elegendő rámutatni Franciaországra, ahol 1940-ben Petain vezetésének jogszerűségéhez fért sok jogos kétely, de a háború után ugyanúgy De Gaulle államfői mivoltához. Ezzel szemben egy percig sem volt kétséges az országaikból menekülni kénytelen holland, norvég uralkodók szuverenitásának, sem pedig az országaikban maradt, de uralkodni képtelen belga és dán királyoknok, sőt közjogilag még a legyőzött olasz királyénak sem, zűrzavar ott volt és lesz mindig, ahol nem volt szuverén államfő, mint pld. a lengyeleknél, jugoszlávoknál, stb. Alkotmányos királyságban azonban a szuverenitás, vagy annak átmenetileg való átruházása pillanatig sem kétséges, hézag még pillanatokig sem lehet,-mert “Megnak a Király, éljen a Király,” ami minden végzetessé válható vitának elejét szegi, még akkor is, ha a szuverén elmebeli állapota folytán nem töltheti be hivatását, vagy betegsége, aggkora miatt nem képes erre ideiglenesen vagy legalább átmenetileg. Pld. Bajorország 1885-ben, amikor a király helyett a regensherceg uralkodott. Ugyanilyen az« eljárás, ha az uj uralkodó még kiskorú, vagy ha ideiglenesen eltávozik az országból (az angol királynő). Már jóelőre gondoskodtak róla megfelelő képességű családtagok, vagy polgári regensek kiszemelésével, hogy ne legyen hézag a szuverenitásban és a tapasztalat azt mutatja, hogy minden dinasztikus országban ez a legnagyobb biztositéka az elismert és a stabil jogrendszernek. Talán még sem olyan elavult a dinasztikus rendszer! (Érdekes, hogy a New York Times október hó 2-ik számának úgynevezett Magazin mellékletében ugyanerről a kérdésről értekezik valaki, aki kénytelen hasonló konzekvenciára jutni, mint jelen sorok). * * * Istenhez akart vakmerő, szentségtörő kézzel nyúlni a nagy francia diktátor, Robespierre, miután a földi halandók élete fölött, hite szerint, már korlátlan hatalommal bírt. Az ősi hit helyébe saját gyarló hitét akarta helyezni, önmagát pedig az általa összekotyvasztott "Észvallás" főpapjának. Mint tudjuk, beletört a bicskája. Azóta is minden diktátor a hit fölé akarná magát helyezni. Miért? Mert ők tudják legjobban, hogy igazi szabadságvágy, olyan erős, hogy azért az életét is kockára tegye, csak a hitvallásos érzésű egyéneknél lehet, akik nem tűrhetik azt, hogy fölöttük olyan hatalommal bírhasson földi halandó, amilyenhez csak Istennek van joga. A Hitlerek, Sztálinok ehhez az érzéshez mertek nyúlni, személyük imádatát tolták előtérbe a hit helyébe és mig az egyik a fenyegető háború alatt ráeszmélt erre az igazságra és igy megmenekült a vereségtől, a másik hamis felmagasztaltatása után elérte a szégyenletes megsemmisülést. Az argentin tragédia ugyanezt igazolja, mert Istent, az Isteneszmét, a hitvallást soha semmi Aki valójában magyar s aki szerette azt a pici Magyarországot az igenis hazamegy. Mi minden erőnkkel azon leszünk, hogy ott legyünk a névsorolvasásnál s segítsük az ország felépítésében, ki igy ki úgy. A különböző politikai beállitoftságu emigrációs szervezetek pedig ne nyugtalanítsanak senkit, mert egyik sem fog befolyásos szerepet játszani a jövendő Magyarország politikai felépítésében. Ezek a szervezetek csak a másodhegedűs szerepét kapják majd a bandában, mivel a magyar nép maga lesz az, mely egy szabad és demokratikus választásban fogja akaratát nyilnem pótolhatja, még részben sem. Peron futásban, halálában felmagasztalt1 élettársának képmásai a szemétdombra kerülnek, de Isten kiüldözött szolgáit örömujjongás kiséri visszatértükben és Isten lerombolt házai helyet uj templomok fogják dicsérni, azt AKIT minden dicséret és hatalom egyedül illet meg. Ki hitte volna? Amerika hivatalos körei és közvéleménye egyformán barátságosan fogadtak egy államférfiut, akit most kilenc éve tiz évi börtönre Ítélték, mint hadibünöst, de másfél év múlva megkegyelmeztek neki és most Shigemitsu, mint Japán külügyminisztere, nemcsak kér, hanem a sző vetségi hűséggel szemben, amelyről tudja, hogy az nekünk is sokat jelent, elég nagy ellenértéket is kíván és azt meg is fogja kapni. Tiz évvel ezelőtt adta meg magát Japán minden feltétel nélkül, mégis egy kikötéssel, hogy a Japán csáczárt hagyják meg a trónján s ne vonják felelősségre. Akkor azoknak a bizonyos köröknek, amelyek az első és második világháború után hamis jelszavakkal több törvényes uralkodót fosztottak meg a trónjától, a szent demokrácia nevében harsogtak a felháborodástól és mint a hadvezér, Douglas MacArthur szájából most hallottuk, orosz követelésre a csá-' szárt is bíróság elé akarták állítani, amit a japán császár vállalni is akart, sőt kijelentette, hogy az akasztófát is vállalja, de a győztes hadvezér ehhez nem járult hozzá. Tudta,, hogy azzal örökös sebet ejtene a japán nép önérzetén és ugyancsak MacArthur kegyelmezett meg az oroszok dühös tiltakozása ellenére és mostani japán külügyminiszternek is. Az oroszok jól tudták, hogy mit akarnak, miért akarják, De Mac Arthur is tudta, hogy abban az esetben, ha Japánt megfosztják törvényes fejétől, jön az anarkia, a vörös uralom, kezdhetünk újból harcba menni Japán meghóditásáért . . . amikor még Koreát sem tudtuk teljesen mentesíteni a vörösöktől, jóval azután. Hálásak lehetünk MadArthurnak, hálásak lehetünk azoknak is, akik a tanácsát akkor követték, azoknak is, akik ugyanezzel az eljárással az olaszság lelkét is megnyerték, habár a dinasztiát az akkor még oly hatalmas klikk miatt nem sikerült vánitani. Nekünk, kik Nyugatra menekültünk, sok mondani valónk nem lesz, de azoknak, kik otthon maradtak s volt bátorságok szembenézni a kommunista pribékekkel, azoknak igen. “A Hazáért Mindhalálig!” eskü még ma is fülembe cseng, s igyekezni fogok eskümhöz híven élni és meghalni. Ez minden magyar szent kötelessége, mert “a nagy világon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze itt élned és halnod kell”. Ausztrália, 1955, szeptember. VITNYÉDVÖLGYL WALTER m. kir. főhadnagy. megmenteni, de a vörös áradatot igy ott is megakasztottuk, lassankint szorítjuk is vissza. Ekkor eszünkbe jut egy martirkoszoruval ékeskedő halott Madeira szigetén, aki nem támadta meg orvul Amerikát, más szomszédjait sem, csak azért harcolt, — de közben folyton a békét keresve, — amit Isten akarata reábizott, népei boldogulásáért. Az akkori állambölcsek jobban tudták, különösen azok, aki visszaéltek az idealista Wilson tanításaival, akinek a századik születésnapját most készülnek ünnepelni. Ne a tanait ünnepeljék, hamut hintsenek a fejükre, mert a hitleri diktatúrák összes szörnyűségeinek ők akkor vetették el vészes magvait, amikor Wilson elveit megcsufolták, a demokrácia nevében. Mme. Roland mondta a kivégeztetése előtt, amikor meghallotta, hogy a férjét Robespierre kivégeztette: "Szent szabadság, mennyit vétkeznek a Te nevedben." Mi is, amikor a japán, olasz példát látjuk, a demokrácia elveivel elkövetett visszaélésekre gondolunk, de arra is, hogy a jobb jövőt csak az hozhatja meg, ha mindent jóvá is tesznek: a madeirái nagy halottnak legalább a hamvaiban diadalmasan kell visszatérni abba a földbe, amelynek minden lakosa boldogabb volt abban az időben, amikor még nem boldogitották az áldemokrácia még most sem pihenő hamis prófétái. * # * Genfben a külügyminiszterek konferenciázni fognak, Vajh mit hozhat az a konferencia? A felelet egyszerű volna, még konferenciázni sem kéne, menjenek ki az oroszok azokból az országokból, ahová csak végzetes könnyelműségből engedték be őket, engedjék vissza az elhurcoltakat, kérdezzék meg a felszabadított népektől, hogy mily kormányformát akarnak. A válasz túlságosan egyszerű volna, épp ezért nem bizonyos, hogy a genfi konferencia valamit is el fog érni barátságosán egymásra mosolygó, egymás, sokszor véres, kezeit boldogan szorongató diplomaták csoport képein kívül. Az elbujdosottak, az elhurcoltak, a népkicserélés gyalázatosságait szenvedő milliók még várhatnak, még nem mindenütt tudják, hogy "ahol nem győzöd okokkal, fogj neki botokkal.” KRÓNIKÁS.
