Krónika, 1955 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1955-10-15 / 10. szám
1955 október. "KRÓNIK A” 3 Uj genfi konferencia előtt Október 27-én kezdődik Géniben a négyes külügyminiszteri konferencia, amelynek a kormányfők julius 18-iki genfi konferenciája csak előjátéka volt. Mint Eisenhower elnök mondotta, ez lesz a Szovjet jószándékainak próbája és Dulles külügyminiszter utóbb kijelentette, hogy a Szovjet akként tehet legjobban bizonyságot békeszándékai őszinte voltáról, ha hozzájárul az európai rabnemzetek szabadsága helyreállításához. Az előre megállapított napirenden nem szerepel a rabnemzetek ügye, de Molotov orosz külügyminiszter, amikor az Egyesült Nemzetek közgyűlésén, szeptember végén New Yorkban tartózkodott, a nyugati külügyminiszterekkel a genfi konferenciáról folytatott, előzetes megbeszélésein jelezte, hogy más kérdést (nyilván a kínai kommunisták követeléseit) is szeretne tárgyaltatni. A nyugati szövetségesek tehát épp úgy kívánhatnák, hogy a rabországok napirendre ki nem tűzött ügyével is foglalkozzanak, bármennyire berzenkedik a Szovjet az ellen, hogy erről az égető ügyről egyáltalán szó legyen. Napirendre tűzték a német egyesítés kérdését és ennek kapcsán tárgyalásra kerülnek a Nyugat azon javaslatai, amelyekkel a német egyesítés érdekében megnyugtatni kívánja a Szovjetet egy fegyveres Németország uj támadása veszélyével szemben. Kölcsönös biztonsági szerződéseket fog ajánlani azon az alapon, hogy a Nyugat német támadás esetén a Szovjetet segítené. A Szovjet azonban nem hajlandó olyan német egyesítésbe belemenni, amely mellett Németország szabadon dönthetne, hogy a Nyugat, vagy a Kelet szövetségét válassza-e és nagyobb haderőt tarthatna, mint az a katonai létszám, amely a belső rend fenntartására szükséges. Nemcsak nem akarja Németországnak az Északatlanti Egyezmény Országai közös katonai szervezetében, a NATO-ban való részvételét, de magának a NATO-nak és a külföldi amerikai repülőbázisoknak megszüntetését is kívánja. A Szovjet azt javasolja, hogy a biztonsági szerződések életbelépte után bizonyos időre, úgy a NATO, mint ellenpárja, a Varsóban létrejött keleti katonai szövetség szűnjön meg. De kinek lehetnek kételyei aziránt, hogy a bitorló kommunista kormányok továbbra is katonai függőségben maradnának a Szovjettel? Amerika sok billió költséggel építette fel a repülő bázisokat a világ különböző részeiben. Amit a Szovjet ily igen áhit, csak neki lehet jó, de nem a kommunizmus elleni harc érdekének! * * * A Szovjet az egyesítés ügyében azt az álláspontot foglalja el, hogy annak Genfben való tárgyalása nem aktuális és pedig már azért sem, mert a Nyugat, éppúgy mint Adenauer nyugatnémet kancellár nem hajlandó elismerni a német Szovjetzóna kommunista bábkormányát. A Szovjet egyik feltétele az össznémet választások ügyében az is, hogy az azt előkészítő kormányban a bábkormány vezetői oly pozíciókhoz juthassanak, melyek segélyével a kommunistákra kedvező választási eredményt remélhetnek. Közben a nyugatnémet kormány és a Szovjet között Adenauer moszkvai tartózkodása alkalmával létrejött a diplomáciai összeköttetés és a Szovjetnek igy módjában lehet, hogy a Nyugat megkerülésével közvetlen próbáljon megegyezni az egyesítésről a nyugatnémet kormánnyal. A Szovjetvezetők megmondták Adenauernek, hogy legjobb volna a Szovjetzóna kormányával megegyeznie, ha valóban akarja az egyesítést. Adenauer azonban továbbra is elutasít minden tárgyalást Moszkva bábjaival. A német kérdés genfi tárgyalásánál tehát a legnagyobb nehézségek várhatók, amiként a NATO és az amerikai bázisok megszüntetéséről sem lehet szó, mert mindez csak megkönnyítené az európai terepet a Szovjet és nyugati ötödik hadoszlopai, a kommunizmus terjeszkedési céljai számára. Az európai ellentétek szervesen összefüggnek egymással és hiába van egyik a napirenden, a másikat pedig a Szovjet nem akarja tárgyalni, csak együttesen oldhatók meg, ha valóban az igazi európai béke, az igazságosságon alapuló, tisztességes együttélés tartós lehetősége a cél. A rabországok szabadságának helyreállítása legalább oly jogos és sürgős követelés, mint Németországé, hiszen Németországnak legalább a nagyobb része szabad, mig a rabországokban talpalattnyi föld sem. Németország háromnegyedének szabadon választott parlamenti képviselete van, Magyarországon és a többi rabországokban továbbra se legyen egyetlen szabadon választott, igazi népképviselő? Nem bírná ki az erkölcsi világ nyilvánosságát, ha össznémet szabad választások volnának, a rabországok pedig tovább is megmaradnának az egylistás álparlamenti diktatórikus íftftkényuralom és a Szovjet-gyarmatiság prédájául! # * # Nyilván Dulles külügyminiszter is érzi ezt, mert október 10-én, Miamiban mondott beszédében újólag állást foglalt nemcsak a német egyesítés, de a rabországok szabadságának visszaadása mellett is. Hangoztatta, hogy Amerika nem mindenáron való, hanem becsületes békét akar. .— Eisenhower elnök, — mondotta Dulles, — egyik legutóbbi beszédében kijelentette: “A békét nem szabad a világ ügyei állandósult helyzeteként felfognunk” és hozzátette, hogy “ha nem lesz békés változás, akkor erőszakos (“violent”) változásnak megyünk elébe”. Ily helyzeteknek, melyek megváltoztatását kívánja, a német megosztottságot és Keleteurópa egykor szabadságukra büszke nemzeteinek rabságát jelölte meg az elnök. — Vannak némely szkeptikusok, — folytatta Dulles, —, akik kételkednek a békés változás lehetőségében. A történelem nem igazolja e nézetet. Ausztria legutóbbi felszabadulása elsősorban azért következett be, mert a világ közvéleménye ragaszkodott hozzá, mint az elemi igazságosság követelményéhez. Hasonlókép a világ közvéleménye kényszerítő erővel fog hatni a Szovjet Unióra, hogy enyhítsen Kelet-Németország szorításán és engedje meg Németország egyesítését. — És hiszek abban is, hogy a világ közvéleménye ki fogja kényszeríteni Keleteurópa rab-államai nemzeti szabadságának helyreállítását. Igaza van Dullesnek, hogy a rabnépek szabadsága az elemi igazságosság követelménye, — kérdés azonban hajlandó lesz e a Szovjet, hogy az általa eddig vajmi kevéssé tisztelt világ-közvélemény nyomására méltányolja az elemi igazságosság követelményeit, amelyekkel eddig oly élesen és szívósan szembenállt? Genf, ha mást nem, ezt a kérdést bizonyára tisztázni fogja! És mit szól mindezekhez az emigráns fiatalság? Irta: KÓRÓDY-KATONA TAMÁS (Fribourg) Nekünk más ifjúkor adatott mint apáinknak. Átéltük a német megszállás erőszakosságait, Budapest Sztalin-lámpásos, rémes ostromát, megbújtunk a pincék mélyén, láttuk a bombazápor pusztítását, holttestek sokaságát, az emberélet olcsóságát, a szovjetkatonák dühöngő garázdálkodását szeretett Budapestünkön. Hallottuk az éjjeli sikoltásokat az utcákon, láttuk, hogy a Szovjet-fegyver védelme alatt hogyan lett a gyáva kommunista erőszak úrrá az emberek szabadságán. Ereztük hogyan nyújtotta ki mérgező csapjait a Lenin-stalinizmus elsősorban felénk, az ifjúság felé. Búcsút kellett mondanunk szeretett paptanárainknak. Láttuk apánk küzdelmét a vörös terror ellen, egy korai órán megéltük, hogyan vitték el őt közülünk az Andrássy-útra. Tanúi voltunk a Mindszenty Prímás ellen megrendelt rikoltozó hadjáratnak, láttuk, hogy a családok által (szájuktól megvont) élelmet a börtönökben és internálótáborban összefogott hozzátartozók számára - hogyan dézsmálta meg a kommunista rendőrség. Aztán jött a menekülés, az otthagyott otthon, búcsú mindattól, amit szerettünk, ezután a részeg »vezetővel a határ felé, vi- > haros éjszaka, hasoncsuszás a sárban a drótsövényig, szakadt ruhák és kutyák hajszája, az orosz zónában erdőkben hálás, szovjetkatonák kutatása, mig mi az árokban feküdtünk az éjszakában, mi öten, fiatalok és édesapánk. Aztán uj ország, táborok kemény fekvőhelye, ahol összeraktak bennünket hazulról kalandra jövő bűnösökkel.'Szorongps, mert vissza akartak dobni. Aztán küzdelem a kenyérért. Nem fejezhettük be tanulmányainkat úgy, ahogy szerettük volna, mert dolgozni kellett. Láttuk édesapánk gondját, hogy szeretne tovább képeztetni bennünket. Most már tisztán látunk mindent! Kijózanodtunk túlzott optimizmusukból, melyet Nyugattól vártunk. Lehiggadtunk. Nem veszítettük el életkedvünket. Megtanultunk egyet; ne szégyenük magunkat. Lelkitulajdon Ságokban, kultúrában, jogérzékben, a kereszténység átérzésében, mások értékelésében az elsők között jár a mi magyar népünk. S ha vannak 'hibái, készek vagyunk azok kijavítására. Nyitott szemmel járunk nyugaton. Tanuljuk mindezt, ami tanulnivaló. De csakis azt. Rostálunk, szitálunk. Elraktározzuk a jövő tennivalóit. Nem tanuljuk meg sohasem a biztonságban kialakult önzést, az elbizakodott anyagiasságot, a szellemi, lelki és keresztény értékeknek sokszor mutatkozó, pöffeszkedö ignorálását, nem tudunk belenyugodni, hogy nincs elegendő, tettekben a vasfüggöny-mögöttiek iránt nyilvánuló keresztény világszolidaritás, nem tudunk belenyugodni a koexistenciába, még ha kenetteljes prédikátorok százszor szóriokolnak róla, nem tudjuk elismerni, hogy egyesek dacára a genfi konvenciónak, felelőtlenül bánnak az emigránsokkal még most is. Köszönettel vagyunk minden, a Nyugaton kapott becsületes, jószivü gesztusért és tanulunk, gyűjtünk, okolunk, olvasunk, ismerkedünk, megfigyelünk. Mindenre szükség lesz. Mi nem mondjuk azt, hogy csak a fiatalok jogosultak a vezetésre. Fájdalmas tanulságok tanítottak meg arra, hogy előzmény, gyökér, alépítmény, tradíció nélkül nincs kultúra, erkölcs, haladás, nemzeti és szociális élet. Készséggel várjuk, fogadjuk az idősebbek nyilvánulásait, adatait, felvilágosításait, hogy magunkban feldolgozzuk. Bárcsak jönnének mindég azok, akik építenek és nem azok, akik rombolnak. Es most, midőn a haza felszabadulásának bizalma már itt van, köszönjük azoknak, akik ezt a hitet soha fel nem adták, ápolták, dolgoztak érte, akik figyelmeztettek bennünket (mert voltak kétséges napjaink!) A mostani magyar emigráns fiatalabb generáció magyar hűséggel ígéri, hogy haza akar menni, egy jobb élet felépítésére, szerzett tapasztalatait, ludá'
