Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-15 / 9. szám
2~ik,ukL “KRÓNIKA” 1954 szeptember. második bécsi döntéssel Erdély északi és keleti része visszakerült a Szent Korona birtokába. Amelynek azelőtt 1022 éven át megszakítás nélkül a tulajdona volt. 1941-ben már a királyhágó vidékét térképeztem, a Bihar hegység északi lejtőit, a festői Jád- és Drágán völgyét, a környéki fenyves és bükkös erdőket, a csodálatosan szép hegyi tisztásokat, a legelőket, utána a Nagyvárad és Nagyszalonta közötti alföldi peremvidéket, később Kolozsvártól keletre a Szamos völgyét, a beljebb fekvő Páncélcsék és Kolozsborsa vidékét, amelyek mind magyarázat nélkül román színekkel vannak festve a néprajzi térképeken. A térképész felmér és feltüntet mindent, ami föld felületén található és ábrázolja a hegyidomokat. Bejártam e vidékek összes gyalogösvényeit, bármilyen helyeken vezettek is. Megnéztem minden kis kunyhót, amelyeket fent találtam a pázsitos legelőkön, beszéltem a 'benne lakókkal, szóval nem maradt topografiailag egyetlen hektár sem, amelyet ne ismertem volna meg. Nem hiszem, hogy az Erdélyi Szövetség bármely tagja ezt állíthatná magáról. Hü tükörképét szeretném ■adni tapasztalataimnak, amelyeket ott szereztem. Adom természetesen térképész bajtársaim tapasztalatait is, akik más területeken szerezték tapasztalataikat s akikkel szerzett ismereteinket az őszi hazatérés után kicseréltük. Azonkívül elő volt írva a térképészek számára az “Országleiró Adatok” gyűjtése is, amely tartalmazta mindazokat az adatokat, amelyek a térképen nem jutottak kifejezésre. Ide tartozott elsősorban a néprajz, népjellem-ismeret, stb. Egy szép május-eleji napon érkeztem meg a jádvölgyi állomásra, Hatalmas térképész-ládáimat, melyek műszereket, mérőléceket, müszerlábakon magánpodgyászomat is tartalmazták, a helyszínen szerzett alkalmi munkásokkal vitettem a vasútállomással szemben lévő kisvasutállomásra. A kisvasút a Jád völgyében haladt fel a Bihar hegységbe. A román időkben fát szállított le a főállomásra. Most miután az erdőség nagyobb részét a bécsi döntésben Romániának Ítélték, az újonnan felfedezett és feltárt bauxit bányákból az igen jó minőségű bauxitót szállították. Úgy tudtam, hogy tiszta román vidékre érkeztem; meglepett, hogy a kis mozdony vezetőjétől a rakodó munkásokig mindenki kifogástalanul beszélt magyarul. Gondoltam, talán más vidékről való emrek, de érdeklődésemre kiderült, hogy mind környékbeli emberek, akiknek a nagyapjuk is itt élt a Jád és a Körös környékén. Figyelmességük, barátságosságuk, szolgálatkészségük meglepő volt. Rakodás után a kis mozdony prüszkölve vonszolta az öt-hat kocsit felfelé. A Jád zúgása, a hegyoldalakból a kis zuhatagok csobogása idegmegnyugtatóan hatott. A hegyoldalak fenyői, fehér törzsű nyárfái, lent a folyó és a kis vasút mellett a tőből szerteágazó gyertyánfák festői képet tártak elénk. Végre, másfélórai ut után megérkeztünk Jádremetére. A lombok közül két kis fazsindelyes torony kandikált ki. Egyik a gör. kath., másik a gör. keleti templom. Ez a festői kis falu kb. három -kilométerre feküdt a “bécsi” határtól. Megérkezésemkor a kis vasút állomáson a csendőrőrs - és a határvadászőrs parancsnoka, mint két szobor álltak egymás mellett, csak a kakastoll lengedezett az enyhe tavaszi szélben. A kakastoll előtt a csendőr kalapon ott ragyogott a Szent Korona Országainak címere a felírással: “Királyért, Hazáért.” Eléjük álltam, fogadtam kemény tisztelgésüket és jelentkezésüket. A csendőrőrs parancsnoka mindjárt szállásomra vezetett. Legnagyobb meglepetésemre a görögkatolikus pap házába, aki rendkívül szívélyesen, mint régen hívták. Olyan kiválóan és magyarosan főzött, hogy bármelyik dunántúli, vagy alföldi háziasszonynak dicséretére vált volna. A görögkeleti románoknak nem volt papjuk helyben, hanem valahonnan messziről jött havonta egy szer istentiszteletet tartani. De vasárnapokon, amikor nem jön görögkeleti pap — kérdeztem — akkor azért a görögkeletiek is elmennek az ön istentiszteletére? Ó dehogy, nem jönnek — válaszolta az öreg Főtisztelendő, — pedig sokszor hívtam őket, mert a szertartás egy és ugyanaz. Csupán csak az a külömbség, hogy mi i szertartásban a “Spiritue” (Szentlélek) szót olvassuk, a görögkeletiek meg a “Duch” szót. Mindkettő egyformán a Szendéiket jelenti, de ők azt kívánják, hogy én értékelték. Ezt a gyönyörű vidéket négy hónapon át átbarangoltam, minden fájára, bokrára, a tetőkön lévő eszténákra, az emberekre, arcokra tisztán emlékszem. A falu mellett emelkedett egy igen magas kopár oldalú hegy. Birkák, kecskék járták. A teteje hepe-hupás volt, ritkás facsoportokkal. Munkásaimmal beléptem egy kis házikóba, amely birkákat, kecskéket éjszakára elzáró karámmal volt körülvéve. Adjon Isten jó napot! Köszöntöttem be. Hozta Isten százados urat! Hallottuk ám, hogy itt lent van a faluban, gondoltuk, hogy majd erre mifelénk is elvetődik. Szóról-szóra igy van, válaszoltam. És hogy a dél itt ért bennünket, itt megebédeltünk, mert bi zonyára találunk ivóvizet. Ahol m k maqijarsacj' es a nemetseg altat legalább 60f vagy annál nagyobb szazatokban bakóit terük be*. , , i fl románság által 60, iragy nagyabb százalékban lakott terítetek E2D ELY V:.--• \;:r-.JlLliu! A ^ /i* 60, vagy nagyobb százalékban magyar eredeti, h magyarnevá, görög szertartási romai katholikus románok, ak/k a magyar nyelvet is egyaránt jól beszélik-' , »••+»»** 1990-ben Becsben megvont határvonal. várt vendéget fogadott. Nyolcvan év körül járt az öreg ur. A csendőrörsparancsnoknak négyszemközt aggodalmamat fejeztem ki, amiért a román papnál készített elő nekem szállást. De ő megnyugtatott. A berendezkedés, az úti fáradalmak kipihenése után kezdtem csak megismerkedni a ház népével. Az öreg papon kívül még a házvezetőnő képezte a “házanépét”, aki, mint megtudtam a pap özvegyen maradt mennye volt. Az első ismerkedési beszélgetés közben kisült, hogy az öreg román pap nagybányai származású magyar volt. A teológiát Esztergomban végezte, amire igen büszke volt és kedves élményét elmesélte. Később papi hivatását Szatmár, Szilágy és Bihar-megyékben végezte. Mennyét és házvezetőnőjét Győrffyné Szilágyi Erzsébetnek is olvassam a “Duch” szót,, amit én nem tehetek meg, mert a szertartás szövegén nem változtathatok. Azt, hogy mi a római egyházhoz tartozunk, — ami lényeges külömbség volna — nem kifogásolják, csak a “Duch” szót. Mint említette, a görög keleti pap is szította az ellentétet és óvta híveit a gör. kath. istentisztelet látogatásától. A görögkeleti vallást románabbnak tartották a görög szertartási! róm. katholiküs vallásnál. Bár a görögkatolikusok románoknak tartották magukat, a görögkeletiek szemében nem voltak igazi románok, hanem olyan félmagyarok! A falu központja mégis Fónagy kereskedő boltja és vendéglője volt, ahol főleg szombaton ,és vasárnap, fizetés után volt nagy élet. A román pénz után az ezüst egy, két és öt pengősöket igen nagyra emberek, állatok élnek, ott kell lenni jó víznek is, toldottam meg a szót. Hogyne volna kérem. Éppen juhturó készítéssel foglalkozott a család. Egy órácskát maradunk, azalatt megebédelünk, kifújjuk magunkat, aztán megyünk tovább. Mi a neve a tanyának? Kérdeztem. Nincs ennek — kérem — külön neve, hát csak az én nevemről hijják, úgy a többieket is. Szabad a nevét — mert valószínűleg rá kerül a térképre, — hogy feljegyezzem. Fehér András vagyok — kérem. A nagyváradiaknál szolgáltam a háború idején, lent az olasz fronton, később a temesváriakhoz kerültem. Tiszti legény is voltam. Olyan jó dolgom sose volt. Minden két hétben érkezett csomag a gazdámnak, tele jó hazaival, kolbásszal, szalonnával. Ettem belőle, amennyi belém fért.
