Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-05-15 / 5. szám
1954 május “KRÓNIK A” 7-ik OLDAL Másfél-évtizedes évforduló Hősök napjára (BÉLA deák ‘‘HULLÓ VÉRGSEPPEK” cimü verseskötetéből való ez a költemény, amely kegyelettel emlékszik meg a két világháborúban hősi halált halt magyar katonákról.) Nagy orosz síkságon apró hepe hupák, azt hinné az ember, vakondokok túrták; jeltelen sírjai magyar katonáknak, emlékeztetője az élő világnak. Elült a harcizaj, géppuska nem berreg, álmodozva'szá llnak h u iió falevelek . . . Gyertya sose fénylik, virág se nő soha, hősi hamvak agyát belepi a moha. Fejfa, kereszt korhadt, régen elenyészett, gazdájuk a puszta, kietlen természet: gondozatlan halmuk évröl-évre horpad, itt-ott hever egy-egy átlőtt rohamsisak. Messze tanyájától elfeledett búnak nem, a csontvitézek pihenni sem tudnak. Mit csinál a gyermek? Mit csinál az anyjuk? Idegen föld mélyén ez a legfőbb gondjuk. Uzi-hajtja éltük eltemetett gondja, éjszaka idején hazatérnek sorba; megnézik az ekét, nézik a jószágot, tesznek-vesznek csendben, nem zavarnak álmot. % Megcsókolják Andrist <— -legény lett azóta —> Aztán visszatérnek szépen kakasszóra. Takarodót furat síri örparancsnok, fújja a csontkürtös s megnyitnak a sírok. Leszállnak a sírba méla csontvitézek, álmodni Hazáról, győzelemről szépet; Csak a szél fuj aztán panaszosan sírva, sárga falevelet hullat a sok sírra. Holdas éjszakán, ha éjfélt üt az óra, felsorakoznak ők régi parádéra; szép a rendjük, nyalka vitézekhez méltó, büszkén leng a dicső, drága ezredzászló. Tiszt vezényel: Vigyázz! <— igazodnak arcben, aztán megindulnak, kürtjük szava harson, dörgő diszmenetben masírozlak szépen s mosolyog az Isten odafenn az égben. BÉLA DEÁK. Oly történelmi esemény játszódott le 15 évvel ezelőtt, 1939 március 17-én a Kárpátok gerincén, a Beszkidi hágónál, amely megérdemli, hogy megemlékezzünk róla. írom ezt főleg a magyar ifjúság részére, hogy erőt merítsen a múlt példáiból és felkészüljön az újabb honfoglalásra! Mentsen erőt a magyar hazaszeretetből, mert ez tartotta fenn Magyarországot ezer éven át és ez fogja a jövőben is. 1939 januárjában uj magyar helyőrséget kapott a cseh megszállás alól nemrég felszabadult Munkács városa. A gyalogságot, a 24-ik honvéd gyalogezred III. zászlóalját a hires munkácsi várban helyezték el, melynek Lészay Ferenc alezeredes lett a parancsnoka. Eltérőleg az októberi bevonulástól, ez évben február 1-én vonultak be az újoncok. Ezek az alig hathetes újoncok szabadították fel Kárpátalját a Cseh megszállás alól. Hogyan is történt? Március hó 14-én hajnali 2 órakor riadót rendelt el Béldy Alajos vezérőrnagy, Kárpátalja vezénylő tábornoka, a munkácsi helyőrség részére. Reggel 4 órakor a legnagyobb csendben megindultak a város minden irányában a helyőrségi csapatok a megindulási helyzetbe” — mintha egy békegyakorlat lenne, — hogy aztán 5 órakor a zászlóalj parancsnok egy adott sípjelére, egy szökéléssel, meglepetésszerűen áttörve a határt, — mely a vá_ ros szélén húzódott el — meginduljon mindent elsöprő lelkesedéssel, a márciusi szabadságharc szent ihletével a hathetes újonchonvéd. Az álmából felriadt lakosság a készültségi állásba vonuló honvédeknek az ablakfüggönyök mögül integetett. A merészebbek később az ablakot is kinyitották és zsebkendővel integettek aggodalmuk jeléül. Senki sem tudta mi van készülőben, mi lesz, mi sem tudtuk tisztek, mert minden oly titokban történt. Csak akkor kezdtük sejteni, hogy ez nem egy béke harcgyakorlat, hanem Kárpátalja felszabadításáról van szó, amikor már fenn voltunk az első hegygerincen, cseh területen, ahonnan a cseh határőröket hamarosan viszszavonulásra kényszeritettük. Egész nap szólt a puska, géppuska és ágyuszó Munkácson, az ilyesmihez hozzáedzett munkácsi lakosság azonban boldogan hallgatta, mert sejtette már, hogy kis Országunk ismét tollasodni kezd. A-felvidéki városok után, most Kárpátalja van a soron, de nem a bécsi, hanem a mi döntésünk alapján. A legnagyobb cseh "ellenállás” Oroszvégen volt, ahol a határőr csapataink puhították a helyzetet. Ez a kis község a Latorca túlsó partján terül el, melynek fele cseh terület volt. Itt a kolostorból ukrán papok, a cseh haárőrökkel egyetemben orvul lőttek csapatainkra, mig aztán ezek ki nem pör, költék őket. A mi zászlóaljunk keletnek támadt, Beszkid irányában. Március 15-ikét ez évben nem a munkácsi várban, hanem a “terepen,” a trianoni határon túl, csak lélekben ünnepelhettük, de igy is véghetetlen, nagy volt az örömünk, hogy a mi fáradozásunk gyümölcse épen március 15-én vált valóra, hogy egy kis darabot már hozzáragaszthattunk a csonka Hazához. A március 15-iki támadási cél zászlóaljunk részére Repede ruszin község elfoglalása volt, mely kb. 6 kilométerre bent van már a cseh határon túl. Előbb a község templom tornyából lövő cseh utóvéd csendőröket kellett elnémítanunk, aztán szabad lett az ut előre. Köz. ben leesett a márciusi hó is, honvédeink vigan hasaltak benne, szinte felfrissítette a szökeléseket a nedves és hideg aljazat. Azután jöttek a hegyek, a völgyeket elkerültük. Márciusi újoncaink fáradhatatlanul taposták a mindinkább növekvő havat, mely március 17-re már félméteresre nőtt. A második napon kb. 20 kilométert tettünk meg. Repede után már nem ütköztünk ellenállásba. Az egyik erdőségben, előnyomulás közben, hirtelen egy öreg fehérhajú, cseh tisztviselő bukkant fel, aki riadtan futkosott ide-oda, mint az üldözött vad, a lövések hallatára. Ez a "lemaradt” aktatáskás öreg ur, a murciusi honvédek lovagiasságából kifolyólag Prága felé vehette útját. Még mindig emlékezetemben vart az ijedt sápadt arc. Szabad elvonulást kapott. Hálás szemmel nézett ránk — mintha csak mondani akarta volna: "Gavallér nemzet, melynek ilyen katonái vannak”. Aztán pillanatok alatt eltűnt, mint ahogyan felbukkant. Az első magyar zászlót — melyet már előző nap kitűztek — gróf Schönborn vadászkastélyán pillantottuk meg, azt hiszem fölösleges is leírnom, hogy a büszkén lengő trikolor szivünk mélyé, ig meghatott bennünket. Itt tartottuk az első pihenőt, hol gr. -Schönborn vadászmestere igazi magyaros vendégszeretettel vendékelte meg fáradt és éhes katonáim. Innen még jó 30 kilométeres ut várt letaposásra az ezeréves határig. * # * Itt szeretnék megemlékezni az én szeretett zászlóaljparancsnokomról, aki fáradhatatlanul mindenütt előljárt, aki a legkiválóbb hadvezér lelkiismeretességével és pontosságával szervezte meg üldöző harcunkat. Az oldalakat és hátat úgy biztosította, a felderítést ügy megszervezte, hogy egyetlen veszteség nélkül értük el az ezeréves határt. Utolsó katonájának az élete oly drága volt mint az övé. Magyar Ifjúság, itt az emigrációban és a világ minden részében ahol éltek, Nektek is igy kell kímélni a drága magyar életet, ha majd üt az óra hazánk felszabadítására! Nekünk nincsenek ember fölöslegeink, nekünk az emberanyaggal nagyon takarékoskodni kell. Március 17-én reggel Szolyvára értünk. Délelőtt folyamán magához hivat Lészay alezredes és közli velem parancsát: “Százados Ur.v egy golyószórós rajjal tehergépkocsin, — ameddig lehet, ■— később a tehergépkocsi visszahagyásával — gyalog nyomuljon elő a beszkidi hágóig s ott biztosítson.” A nemzeti zászlót természetesen magunkkal vittük, melyet még Munkácsról magunkkal hoztunk. Ezt az utat Szolyvától a határig már kevésbbé harcszerüen, inkább diadalmenetben tettük meg, lobogódiszbén pompázó házsorok között, a lakosság állandó éljenzése és kendőlobogtatása közben. Délután 5 órakor értünk az ezeréves határra. A lengyelek “Isten Hozott” diadalkapuval már vártak bennünket. Az utolsó terepszakaszon, körülbelül 100 méterrel a határkő előtt lengyel katonákból álló sorfal között vonultunk fel zárt rendben, élen a zászlóval, melyet egy jóképű szakaszvezetőm tartott a kezében. Felérve a magaslatra, feszesen megállítottam fáradt kis csapatomat és tiszteletadást vezényeltem. Ezután jelentést adtam le Zitkiewitz lengyel ezredesnek, aki a fogadásunkra megjelent. A jelentés beadás után az ezredes lengyel szokás szerint háromszor megcsókolt, miközben a kivezényelt lengyel diszszázad ugyancsak tiszteletadást vezényelt. Az ezredes ezután rövid beszé-det tartott, melyben hangsúlyozta, hogy a lengyel nép mennyire örül a közös lengyel-magyar határnak és megpecsételte az évszázados lengyel-magyar testvériséget. Ezután következett a zászló kitűzése a határkőnél, mely ünnepélyes külsőségek között zajlott le. Harsány vezényszavak és tiszteletadás közben tűztem ki a zász. lót a határkő mellé. Még egy magyar "Imához" következett, aztán egy pár perces diszőrség, jobbról a zászlótól egy lengyel tiszt és altiszt, balról én és a zászlótartó szakaszvezetőm. Megkattantak a fényképező gépek és egy filmező gép, hogy megörökítsék ezt a feledhetetlen történelmi pillanatot. Az ünnepség befejezése után nyakamba ugrik egy magyar újságíró — kiderült, hogy pécsi születésű és Lembergben szolgál, mint a Pesti Hírlap munkatársa. Úgy megörültünk egymásnak itt a Végeken, hogy sirtunk örömünkben. Az újságíró ezután felkért, hogy beszéljek a mikrofonba. Röviden vázolva három napos vil-
