Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-04-15 / 4. szám
6-ik OLDAL “KRÓNIKA’1 1954 április. sen vívják ki jogaikat a magyar állammal szemben. Az 1848-49-es harcok idején a budetini csatán kívül komolyabb összeütközésre mégsem került sor magyarok és szlovákok között, sőt a Bach-korszak centralisztikus törekvéseivel szemben magyarok és szlovákok ismét közeledni kezdtek egymáshoz. Az 1861-ben Turócszentmártonban összehívott szlovák nemzetgyűlés javaslatot dolgozott ki a magyar-szlovák kiegyezésre, melynek hangneme lényegesen békülékenyebb volt, mint az 1848-as “Ziadosti” hangja. Noha tartalma nagy vonalakban megegyezett az előbbiével nem követelt külön szlovák ország gyűlést, hanem csak egy északmagyarországi autonom szlovák kerületet Besztercebánya székhellyel (Horno-Uhorské Slovenské Okolie), melyben a szlovák lett volna a hivatalos nyelv. A javaslat elismerte ugyan a történelmi magyar állam egységét, de radikális közjogi változásokat követelt, ami magyar részről csak abban az esetben lehetett volna elfogadható, ha a magyar álláspontot — a magyar politikai nemzetfogalmat feladva, — gyökeresen megváltoztatták volna, aminek viszont az akkori nacionalista korszellem nem kedvezett. A korát jóval meghaladó 1864. 44. törvénycikk tárgyalása idején a nemzetiségek ellenjavaslattal éltek. Nemzeti autonómiát követeltek a maguk számára, ahol a magyar csak a központi hatóságok és törvényhozás nyelve lett volna. Mivel magyar részről ezt a javas, latot elutasították, a szlovák Bobula és Palarik kompromisszumos megoldást kerestek. Lemondtak az "okolie”-ról és megelégedtek volna a szlovák megyék szlovák közigazgatásával, de sajnos javaslatuk nem került komoly megvitatásra, ami végzetes hiba volt magyar részről, mert a szlovákság elhidegülését vonta maga után, akik ezután kezdtek komolyan közeledni a csehekhez. A csehek és szlovákok közti közeledéshez nagyban hozzájárult az is, hogy Andrássy Gyula közbelépésére a Hohenwart osztrák kancellár és a cseh vezetők közötti tárgyalások, melyek a Monarchiának trialisztikus alapokra való átszervezését célozták, meghiúsultak. Az eddig külön utakon haladó cseh és szlovák nacionalizmus ezután egyesültek, hogy megdöntsék a németség hegemóniáját a Cseh-, a magyarságét pedig a Kárpátmedencében. Nemsokára ezután megalakult Prágában a “Detván” nevű egyesület, mely Masaryk szellemi irányítása mellett a cseh és szlovák egyesülési törekvések középpontja lett. 1896- tól kezdve pedig a Prágában létrehozott “Cesko-Slovenska Jednota” a cseh és szlovák nemzetegység híveinek a törekvéseit anyagilag is támogatta. Masarykéknak sikerült idővel a prágai egyetemeken egy csehbarát szlovák intelligenciát kitermelni, akik, mint ahogy azt 1901-ben a hírhedt Meakulpinsky-féle röpirat is kifejezésre juttatta már nyíltan a csehekkel való egyesülés mellett tettek hitvallást és elszakadva a turócszentmártoni szlovák nemzeti köröktől a magyar államból való kiválást követelték. Bizonyos, hogyha az osztrák-magyar kiegyezést követő korszak magyar politikája a szlovák autonómiát kívánó nemzeti körökhöz való közeledés lehetőségeit komolyan kereste volna, — akik a csehekkel való egyesülés gondolatát elvetették és a magyar állam keretén belül akarták nemzeti céljaikat meg. valósítani, — sok minden alakulhatott volna másképen a két nemzet viszonyának fejlődésében. Sajnos azonban ez a kor nem ismert nemzeti vonatkozásban kompromisszumokat. A külpolitikai helyzet romlásával az entente hatalmak a Monarchia gyengítésére már ekkor kezdték támogatni a nemzetiségek önál lósági törekvéseit. A szlovákság főleg az angol Henry Wickham Steedben és Seton Watsonban talált jó pártfogókra, akik teljesen egyoldalú információk alapján, cseh vizeken evezve, fejtettek ki propagandát a magyar állam ellen, jóllehet ekkor már Tisza István volt a magyar miniszterelnök, aki szakítva Tisza Kálmán és Bánffy Dezső nemzetiségi politikájával, őszintén kereste a Szentkorona népei közti kiegyezést és ennek bekövetkezéséig is szigorú an megkövetelte a közigazgatási szervektől az 1868-as nemzetiségi törvény betartását. A világháború befejezését követő Trianoni Békével a magyarszlovák viszony csehszlovák-magyar viszonnyá alakult át és a magyar hatalmi törekvéseket a Kárpátmedence északi részében a Benes-féle csehszlovák imperializmus váltotta le, mely; hatalmas magyar tömböt szakított ki a nemzet testéből. A trianoni békediktátum egyáltalában nem szolgálta a Kárpátmedence és közelebbről a magyar és szlovák nép közti béke ügyét, sőt Benesék érdeke egyenesen a meglévő ellentétek elmélyítése volt, amitől azt remélték, hogy a szlovákságot erősebb kötelékekkel fűzhetik majd a csehszlovák ideológiához. Benesék expansiv és imperialista szellemben ápolták tovább a 19. század szülte nemzetállam eszméjét és a szlovákok a magyar politikai nemzetifogalom helyett most a csehszlovák nemzetfogalommal találták magukat szemben, mely ugyajiugy igyekezett őket is elnyomni, mint a bekebelezett hétszázezer főt kitevő magyar kisebbséget. A szlovákoknak hamarosan rá kellett jönni arra, hogyha prágai kormánynak esze ágában sem volt a megígért autonómiát megadni részükre, sőt Benesék a szlovák nemzet létezését is tagadni kezdték. A csehszlovák imperializmus közelebb hozta egymáshoz a magyar-szlovák nemzetet s a közös elnyomás ideje alatt kezdtek a régi sebek behegedni. Az 1920 utáni magyar kormányok nemzetiségi politikája lényegesen jobb volt a kiegyezést követő kormányokénál és a békeszerződés határozatain tulmenőleg a legnagyobb méltányossággal igyekeztek a csonka ország nemzetiségeinek igényeit kielégíteni. A magyarságnak ebben az időben nem a szlováksággal, hanem a csehszlovák kormánnyal voltak a határrevizió kér dése miatt ellentétei, mert a Trianon S2ülte imperializmusok terme, szetes reakciójaként jelentkezett a magyar irredentizmus, mely viszszakövetelte az akaratuk ellenére idegen uralom alá került milliós magyar tömegeket. A prágai elnyomás szlovák reakciója pedig a szlovák nemzeti önállóság egyre erőteljesebb követelése lett. A müncheni találkozó idején már Hlinka András Szlovák Néppártja tartotta kezében a szlovák nemzeti törekvések vezetését s a zsolnai tárgyalások alkalmával, 1938 szeptemberében, foglalkoztak a Csehszlovákiából való kiválás gondolata mellett egy lengyelszlovák, vagy magyar-szlovák unió lehetőségével is. Sajnos a magyar külpolitika nem tudta kihasználni ezt a magyar-szlovák egymásratalálásnak kedvező pszychológiai helyzetet. Külpolitikánk részben a közvélemény hatása alatt, ahelyett, hogy a fennforgó kérdések föderativ utón való rendezéséért szállt volna síkra, részletsikerekért küzdött és a határrevizió elérésére fordította minden figyelmét. Ezzel hamarosan ismét megváltozott a kezdetben számukra kedvező szlovák légkör. A Bécsi Döntés és az ezt megelőző komáromi magyar-szlovák határrevizióra vonatkozó tárgyalások teljesen elmérgesitették a két nemzet közti viszonyt. A bécsi döntőbíróság által néprajzi alapokon megállapított uj határok kisebb korrektúrákra szorultak ugyan, de nagyjából megfeleltek a két nemzeti etnikum elkülönülésének. A szlovák politikusok mégsem voltak ezzel megelégedve és az imperializmus hibájába esve cél jaik elérése érdekében megindították a szlovák revizionizmust. 1939 március 14-én német védelem alatt létrejött az önálló szlovák köztársaság, melynek sok jó oldala mellett főhibája az volt, hogy soviniszta és nezetiszocialista elemek túl nagy befolyáshoz jutottak benne. Msgr. Tiso, Tuka Béla és a többi vezető szlovák politikus Hitler erősbbödő nyomásának egyre inkább kénytelenek voltak engedni. Így jutottak mindinkább szóhoz a szélsőséges elemek, mint pl. Mach belügyminiszter vagy Karmaschin a szlovákiai német népcsoport vezetője. Ezzel 1939-ben a szlovákok is elérkeztek az imperialista nemzetállam állomásához és történelmi jogokra hivatkozva, olyan területeket kezdtek követelni, melyekről az 1848-as “Ziadosti” megfogalmazói még álmodni sem mertek volna. A szlovák kormány külpolitikáját a magyarság iránt érzett bizalmatlanság és féltékenység jellemezte és a két nemzet közti ellentéteket Benes helyett ekkor Hitlerek szitották a divide et impera elve alapján. A súrlódásokhoz hozzájárult az is, hogy a szlovák nemzetiségi törvény a reciprocitás elvére helyezkedve szabályozta a szlovákiai magyar nemzetiség sorsát, ami csak újabb nézeteltérésekre és vitákra adott mindkét oldalon okot. Annál inkább volt tragikus ez az ellenségeskedés mind a két nép szempontjából, mert az ellentéteket olyan körök szitották és teremtették meg mesterségesen, akik egy népeink számára idegen világnézet szolgálatában álltak. Vitathatatlan, hogy a magyar-szlovák viszony 1938 és 1945 között kedvezőbben alakulhatott volna ha az önálló Szlovákia nem Hitler védőszárnyai alatt jött volna létre, hanem olyan időkben, amikor a Dunamedence népei idegen befolyásoktól mentesen maguk vehették volna kezükbe sorsuk alakítását. A két nemzet közti viszony mélypontját azonban 1945-ben érte el, amikor a csehszlovák emig ráció Benes vezetésével Moszkvából a Vörös Hadsereg védelme alatt hazaérkezett. Az uj csehszlovák kormány ekkor szisztematikusan kezdte meg a magyarság üldözését, kifosztását és kiirtását Csehszlovákia területén. Szomorú fejezet eZ a felvidéki magyarság ezer esztendős történetében, de tudjuk, hogy ezt az embertelen üldözést a szlovák nép legnagyobb része elitélte. Felelőssé érte egyedül a benesi csehszlovák kormány tehető, melynek tagjai közül ma többen az Egyesült Államokban igyekszenek demokratáknak kijátszani magukat, de a valóságban náci és bolsevista módszerekkel hétszázezer magyar és három millió szudétanémet ellen követték el a genocidum (népgyilkolás) bűntettét, hogy végül a szlovákságot ugyanúgy kiszolgáltassák a moszkvai rabtartóknak, mint az állam területén még megmaradt magyarokat. Épen ezekben a napokban bizonyosodott be, hogy a két nemzet között csak" mesterségesen szított ellentétek voltak, melyeknek forrása nem eredt a két nép szivéből. Az 1945-47-es csehszlovák rémuralom idején nem egyszer fordult elő, hogy szlovákok saját életük kockáztatásával siettek üldözött magyar testvéreik segítségére, ezzel is kidomborítva a két nép lelkében élő egymás iránt érzett ezeresztendős barátságot, melyet politikai kalandorok megzavarhattak ugyan, de meg nem semmisíthetnek soha. Az elmúlt esztendők során úgy magyar, mint szlovák részről elkö. vettek sajnálatra méltó hibákat, hiszen mindnyájan csak emberek vagyunk, akik könnyen hajiunk túlzások felé. Az ezer sebből vérző Európa népei azonban egyre inkább kezdik felismerni, hogy csak a közös összefogás és egyesülés révén lesznek képesek történelmi missziójukat teljesíteni. Az események hatása alatt a magyar és szlovák nemzet is ráébredt európaiságának és összetartozásának teljes tudatára. A történelem korszakokat alkotó, láthatatlan for máló erői elől ők sem vonhatják ki magukat és ezek az erők a nagyobb egységek kialakulását követelik tőlünk. Ebben az uj korszakot formáló szellemben kell egyszersmindenkorra pontot tennünk s sok száz esztendős magyar szlovák ellentétekre is és egymásnak testvéri kezet nyújtva, a közös ezer esztendős baráti tradíciók erejére és az egyenjogúságra kell felépítenünk sokat szenvedett, közös hazánk és népeink boldogabb jövőjét a reintegrálódott Dunamedencében. Kérjük, elolvasás után adja tovább a lapot ismerőseinek.
