Krónika, 1953 (10. évfolyam, 2-12. szám)
1953-02-15 / 2. szám
10-ik OLDAL "KRÓNIKA” 1953 február »égét, barátságát. Noha külföldön nem járt, mert hiszen Grázot és Zágrábot az ő idejében nem lehetett külföldnek tekinteni, hire, neve, mégis bejárta a világot. Verseit minden európai ország nyelvére lefordították, több amerikai fordító révén az amerikai közönség is élvezheti Petőfit és ugyanez a kivételes szerencse érte egyes ázsiai országok müveit embereit is, akiket érdekelt a legnagyobb magyar költő verselése. A kiegyezés után Petőfi összes költeményeit újból kiadták cenzurázatlanul és mi, akik a huszadik században születtünk vagy élünk, az 1945-ik esztendőig maradéktalanul élvezhettük Petőfi müveit. A mai magyar rezsim, mint sok más nagyjainkat, Petőfit is magáénak vallja, de nem teljes egészében, mert az általa kiadott Petőfi verskötetből hiányoznak mindazok a versek, amelyek az olvasó lelkét nemesítenék. Most pedig üljünk be az IDŐGÉP nevű repülőgépbe, repüljünk vissza százharminc évet és szálljunk le Kiskőrösön, az Alföld egy kis városkájában, Szilveszter éjjelén, pontban 12 órakor, amikor a bábaasszony két lábánál fogva tart magasra egy újszülött fiúgyermeket, aki abban a percben tette apává és anyává Petrovics István mészárost és nejét, született Hruz Máriát. A történetíró 1823 január 1-re teszi a nagy magyar költő születési napját. A költészet három múzsája: Calliope, Euterpe és Erato, az epikai, a lírai és a romantikus verselés istennői rálehellték csókjaikat a síró gyermek homlokára és eltávoztak. A bába megfürösztötte, bepólyálta a gyermeket és odatette édesanyjához. Kint, a vendégszobában, az újdonsült apát a vele várakozó társaság, amely Újévet jött köszönteni, a szokottnál sokkal halkabb pohárkoccintással üdvözölte. A jó Petrovics-házaspár lassan hozzászokott, hogy gyerekük van. Az apának mészárszéke volt, szép kis birtoka. Üzletét, a háztartást felesége látta el. A kis Sándorra dajka vigyázott. Hogy is írja ezt le Petőfi egyik visszaemlékezésében? SZÜLŐFÖLDEMEN Itt születtem én ezen a tájon Az alföldi szép nagy rónaságon. Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele. Most is hallom e dalt, elhangzott bár: “Cserebogár, sárga cserebogár!” Petőfi, az élet vándora, hamar utrakelt. Születése után egy évre már Félegyházán, Kiskőröstől mintegy 25 mérföldre találjuk őt és szüleit és gyermekkorát itt tölti. A Kiskunság gyermekének vallja magát büszkén, boldogan és a föld szeretetét az ALFÖLD cimü versében örökíti meg. Haliga csak . . . AZ ALFÖLD Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek S képzetem hegy-völgyedet nem járja. Lenn az Alföld tengersik vidékén Ott vagyok honn, ott az én világom, Börtönéből szabadult sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom. Pesten irta ezt a verset, mégis mintha vele együtt mi is hallanék a ménesek nyargaló futását, a csikósok kurjantását és a karikás ostorok pattogását. . Sokkal később, házassága után, a Szatmármegyei Kohóban, gróf Teleky Sándor kastélyában, ahol mézesheteit töltötte, igy emlékszik vissza szülőföldjére és annak egy kedves, szárnyas lakjójára: A GÓLYA Sokféle a madár s egyik ezt, másik azt Leginkább kedveli, Ezt ékesszólása, amazt pedig tarka Tolla kedvelteti. Kit én választottam, a dal-mesterséghez Nem ért az a madár, S egyszerű, mint magam . . . félig feketében, Félig fejérben jár. A gyerek Petőfit az első betűvetésre egy Martinyi nevű kiskőrösi református pap tanította, aki keresztapja volt. A kis legény az 1830-ik évben ismerte meg először az iskola padját, még pedig Kecskeméten, mert szülei időközben Szabadszállásra, a következő évben Szentlőrincre, 1832-ben Gyönkre költöztek. 1832-től 1835-ig Petőfi Pesten járt iskolába és ez év uj tanszakát már Aszódon kezdte. E városban több figyelmet kezdett fordítani a színészetnek, mint tanulmányainak, amiért elsősorban apja haragját zúdította magára, másodsorban megrovásban részesült az iskola részéről is. Amikor apja megtudta, hogy a szinészkedés és a verselés iránt több érdeklődést mutat, mint a tanulás iránt, felment Aszódra és mint Petőfi irja: “Sietett fia segítségére, aki örvény szélén állt. Tanácsai istentelen szándékaim felhagyására szóltak, amennyiben azoknak látható jeleit még hetek múltán is hátamon és lelkem porzsákján viseltem.” Petőfi 1838-ig’ Aszódon tanult, ekkor Selmeczbányára ment, ahol a Lyceum hallgatója lett. Noha jó tanuló volt, különösen az irodalom érdekelte, a színház iránti vonzódása ismét felidézte apja haragját, aki megvont tőle minden anyagi támogatást, sőt az örökségből való kitagadással is megfenyegette. Pénz nélkül hagyta el Selmeczbányát és gyalog ment Pestre 1839-ben. A 16 éves Petőfi első szerelmes versét e városban irta, a nálánál fiatalabb Cancriny Emmához, amely versét Petőfi tanára, Szeberényi Lajos, az iskola Irodalmi Társaságának elnöke, kedvező bírálatban részesítette. Vájjon mit irt a 16 éves szerelmes diák a "Hütelenhez”, cimü versében? Öt évvel később, újból megénekelte első szerelmét, de már derűsen. A cime: “Első szerelmem.” A "Hütelenhez” cimü versében, öt évvel később, újból megénekelte első szerelmét, de már derűsen. A cime: “Első szerelmem.” Borzalmas lehetett az ut Selmeczbányáról Pestig, de megérkezett. A véletlen úgy hozta, hogy édesapjával találkozott (Pest akkor nem volt nagy város) és amikor az apa azt kérdezte tőle' “Mit keresel itt?”, Petőfi azt mondta, hogy hozzájuk indult látogatóba. Előbb együtt egyik közös ismerősük házába tértek és mikor Petrovics átlépte a ház küszöbét, a fiú rázárta az ajtót és elrohant. Ez a trükk az apát még jobban felbőszítette és a kiengeszelést nem mozdította elő Petőfi következő cselekedete, amely a Nemzeti Színház kóristái közé vitte őt. 1839 májusában Salkovics Péter nevű rokona Ostfi-Asszonyfalván magához vette Petőfit, hogy ott tovább iskolázzék. A rövid idő alatt, amit ott töltött, elég volt ahhoz, hogy Peőíi másodszor is szerelembe essék, ezúttal Tóth Ferenc ezredes Róza nevű leányába, akihez szintén irt szerelmes verseket “Dalma” név alatt. Ugyanez év szeptemberében búcsút mondott rokonának és Sopronba ment, ahol felcsapott katonának. Az akkori Gollner Regimentet — amely az első világháborúban mint a 48-ik gyalogezred volt ismeretes — különböző állomáshelyekre vezényelték és igy Petőfi kétszer is megfordult Pozsonyban és 1840-ben Tirol felé masírozott bajtársaival. Szervezete azonban nem bírta ki a katonáskodás terhét és május-junius hónapokat a gráci katonai kórházban töltötte. Júliusban ezredét Károlyvárosban utólérte, de az augusztusi és szeptemberi hadgyakorlatok ismét nagyon megviselték. Katonáskodása alatt négy verset irt. Ebből hármat az elhagyott szerelem utáni vágyakozásról Bosszú, Elválás, Alom címen, a negyediket az Örágyhoz. Az ezred Zágrábba masírozott. Petőfit itt újból kórházba került. Valószínűleg itt irta versét az ágyhoz. 1841 január 21-én elhagyta a kórházat és február 28-án egy jóindulatú ezredorvos közbenjárására, mint további katonai szolgálatra alkalmatlant, becsületben elbocsájtották. Sopronba utazott, ahol obsitját ávette. Később Pozsonyba ment, ahol néhány régebbi barátja társaságában pár kellemes hetet töltött. (Folytatása a következő számban) Előadás az emigráció hivatásáról A new yorki Magyar Helikon január 12-iki ülésén a fiatal magyar történészgeneráció egyik tagja, Ferdinandy Mihály, tartott előadást. Ferdinandy emigrációs vándorlásának során előbb Portugáliában, majd Argentinéban a Mendoza-i egyetemen tanított. Jelenleg a portoricoi egyetem történeti tanszékének tagja. Előadásának tárgyául “A Magyar Emigráció Kulturális feladatai”-t választotta. Nézete szerint az emig ráció — már helyzeti hátrányánál fogva is — a későbbi magyar politikai fejlődés szempontjából lényeges problémákat, itt kint meg nem oldhat. Azokat otthon fogják az otthonmaradottak megoldani. De van egy tér, ahol az emigráció sokat, sőt mindent tehet: magasra tárthatja a magyar kultúra lobogóját itt kint ugyanakkor, amikor annak nemzeti múltúnkból eredő gyökereit az idegen elnyomás otthon tüzzel-vassal pusztítja. Fernándy kifejtette, hogy “a haza itt kint: vágyó emlékezés. Egy összetartozó népcsoport egyfelé irányuló emlékezése mindenre, amit nekünk az anyaföld, az otthon, a magyar hagyományok, a magyar szellem és a magyar történelem valaha jelentett. Magyar az, akiben a többi magyarral egyforma rezonanciát teremt Rákóczi, Kossuth, Balassi vagy Vörösmarty nevének említése s akikben a nevekkel felidézett képek egyenlő mély, sokszor fájó, de intim és meleg emlékezést váltanak ki. S ez az emlékezés nem függ a szó szoros értelmében vett fajtól. Mindenki magyar, aki lelkében ezen emlékek részese.” A probléma megoldása, Ferdinandy szerint, a nagy haza közössége helyett megteremteni az egyén kis hazáját a család keretein belül. Ébren tartani, ápolni a gyerekekben, a fiatalabb generációban a magyar széval, magyar irodalmi hagyományokkal, magyar történeti képekkel azt a “valahová tartozás" érzését, amit itt kint, idegenben, oly sokszor köny nyes szemmel, hazának nevezünk. Az előadó itt ismét Vörösmartyt idézi, Vörösmarty életét, aki, amikor már mindent elveszteni látszott: honát, reménységeit, hitét az emberekben s a magyar jövőben, akkor a családban keresett és talált menedéket, feleségének, Csajághy Laurának oldalán s élt tovább a maga kisebb, szükebb hazájában s nevelte a Vörösmarty-gyerekeket ennek a kis hazának oltalmazó ölelésében a jobb jövőre. Az előadó Vörösmarty szavaival fejezte be előadását: “Lesz még egyszer ünnep a világon” nekünk magyaroknak is — lesz még hazatérés, nemzeti megújulás s abban az ekként átmentett kulturális magyar értékeknek döntő szerepük lesz. i
