Krónika, 1953 (10. évfolyam, 2-12. szám)
1953-12-15 / 12. szám
] 953 december “KRÓNIK A” 7-IK OLDAL Isten éltesse a Királyt (Ottó trónörökös születésnapjára, novemberben lapzárta után érkezett. Szerk.) Valamikor ágyuk dörgése jelezte a király születése napját. A budai hegyek büszkén visszhangozták az ágyuk dörgését. Az ország ünnepelte a királyt. Ma csendesek a budai hegyek. A novemberi köd, mint szürke szemfedő lebeg a vár sötét romjai felett. A király és a Szentkorona idegenben. Sok szép élményünk és emlékünk ment már feledésbe, amióta az utolsó királyi születésnapot ünnepeltük. A tragédiák egész sora zudult hazánkra és népünkre. Egy megkínzott, meggyötört nemzet áll a megpróbáltatások sötét Golgotáján. A vértanuk ezreinek vére elöntötte a múlt virágos kertjeit, a vidámságot, reményeink zöldjét. Gyász és gyász mindenütt. Láncra verve az ember és szabadsága. Az emberi méltóság, a nemzeti hagyományok és minden ami az erkölcsből sarjadt, letarolva. Börtön lett az ország és benne rab magyarok álmodnak szabadságról és királyról. Szivük naptárából kipiroslik a király születésnapja. És figyelnek vissza a múltba, ahonnan az évek zengve harsogják vissza a nemzet egyhangú akaratát és köszöntését. “Isten éltesse a Királyt”. És utána mondják szivük dobbanásában “Isten éltesse Ottó királyt”. Isten áldjon meg minden magyart, aki ma otthon a szenvedések és gyötrelmek tisztítótüzéből fehér lélekkel, becsületes szándékkal áll számkivetett királya mellé, akinek közös a sorsa velünk. Lehetetlen, hogy ez a közös sors ne forrasszon össze bennünket. Ne nézzünk ma se a múltba se a jövőbe. A jelent mérlegeljük. Kiutat keressünk ebből a szörnyű sötétből. Kiutat először a nemzet számára és csak másodsorban a magunk számára. Van valaki, aki segítségünkre van, aki vállalja a vezetést, csak bizzunk benne. A király, Nem érzitek a varázsát ennek a szónak? Nem elevenedik meg a történelem lelki szemeitek előtt? Az ezeresztendős magyar királyságot, az ezeresztendős magyar nemzetet minden küzdelmével és dicsőségével foglalja magába ez a szó, hogy “Király” Látom Szent Istvánt, amint a magyar jövő alapjait rakja le. Látom IV. Bélát, amint a lerombolt országot épiti. És most, amikor a tatárdulásnál is szomorúbb képet nyújt az ország, látom Ottó királyt, országról országra, városról városra járni és az apostolok hitével és energiájával hirdetni a magyar igazságot. Isten áldja meg Őt tiszta és nemes szándékálban. És Isten áldja meg a magyar népet tisztult gondolkodással_Köles érfol^mmel. Wrisztusi lelkülettel és tisztánlátással, hogy felismerje Isten tervét az ezeréves magyar királyság intézményében. A szenvedések kegyetlen sorozata vissza adta a nemzet tisztánlátását és a mai reménytelen helyzetből csak egy kiutat lát, a királyság útját, amit Szent István nyomdokolt és amely már ezeréves hosszú és Isten rendelése szerint egy újabb ezerévbe torkollik. Ez az ut vezet a békéhez, a szabadsághoz, a társadalmi jóléthez. Ezen az utón talál a magyar nemzet önmagára. Visszanyeri nemzeti öntudatát, nemzeti becsületét és tekintélyét. Ezen az utón megy a megdicsőülés felé Mindszenty, a rab biboros, aki lélekben elsőnek köszönti fel Ottó királyt születésnapja alkalmából. Csatlakozzunk az Ö fenkölt leikéhez és vele együtt kérjük Istent, éltesse sokáig Ottó királyt és áldja meg a nemzet érdekében kifejtett munkálkodását. Éltesse hü élettársát Regina királynét, hogy Erzsébet királyné szivével tudja szeretni a magyar népet. CS. S. között. Ez a két expanziós irány a Kárpátok medencéjében metszi egymást. Kell-e hozzá nagy stratégiai tudás, hogy hol kell kialakulnia ezt a két egymással vetélkedő expanzív erőt visszaverő központi hatalomnak és nem ehhez kell-e zárkózniok a perifériális népeknek, amelyek velünk együtt a világ e legveszélyesebb zónájába esnek! Talán Prágában? Mi lenne — mondjuk ■— egy ilyen moszkvai, vagy berlini irányból jövő politikai, vagy háborús lökésnek az eredménye, ha Prága lenne a — mesterséges — központja a leendő federációnak? Az, ami már a második világháború bevezetőjeként is megtörtént, hogy a csehek perifériális helyzetük és a lökés eredőjeképpen kirepültek az érintő irányába és még egy puskát sem sütöttek el semilyen irányban sem, hanem országukat átadták Hitlernek. De nem is lett volna semmi értelme ellenállni. Ugyanígy járt Ausztria is, csak egyedül mi maradtunk a helyünkön és helyben tántorogtunk a hatalmas ütések alatt, mert a központban lévén onnan kitérni nem lehet, azért kellett nekünk a legnagyobb pusztulást elszenvedni. De nem igy volt-e pontosan a tatárjárás idején is, amikor a Moszkva irányából az Adria felé törő tatár seregek útjában estünk, vagy a török expanzió idején, amely Konstantinápoly felől Berlini irányba előre törve minket talált az útjában? Minket az összes expanziós erők, melyek Európában a történelem folyamán felléptek, mind "telibe” találtak. E törvényszerűség következtében a jövőben sem lesz másképen. Mindig mi állottuk véres fejjel a sarat, mig a többiek perifériális hely zetükből kifolyóan ügyesen kifordultak a lökések elől. Ne irigyeljenek tehát minket sem osztrákok, sem csehek. Ez a mi nagy történelmi keresztünk a népek keresztutján, de távol áll tőlünk, hogy őjket ezért bármilyen tekintetben okoljuk. Szép a mi országunk, gazdag is, de aki azt birtokolja, rettenetes adót is kell lerónia érte. Mivelhogy mi álljuk azon a helyen a vártát 1057 év óta, amelynek még töredékét sem tudta kiállani egyetlen nép sem s mivel nekünk az a föld olyan sókba került eddig, nem engedhetünk belőle, sem irányitó szerepünkből nemcsak a magunk, de testvérnépeink elemi érdekében sem. Nem önzésből ragaszkodunk ehhez az álláspontunkhoz, — óh, bár kényelmesebben, biztonságosabb földön élhetnénk! — hanem a Gondviselés által ránk rótt hü kötelességérzetünkből, amely kötelesség elől nem futottunk és nem fogunk megfutni soha. * * * Szükségesnek tartottam vázlatosan történelem-politikai és katona-politikai szempontból is megvilágítani a Duna-medence és Duna-térség népeinek helyzetét, tekintettel arra, hogy egy dunai rend alapvetése előtt ne csak partikuláris nemzeti érdekeinket hangoztassuk egymás előtt és azokat nem fogja össze egy nagyobb európai és világérdek, hanem a mi nemzeti érdekeinket, de testvérnépeink az ő nemzeti érdekeiket részben állítsák a tartós világbéke és fennmaradásunk szolgálatába, igy a világ érdekeinek is gyújtópontjába, amely mindenki számára könnyen érthető lesz. Mert ha én azt mondom, hogy azt akarom elérni az uj dunai rendezésnél, ami az én érdekem, ki fog azzal törődni? De ha azt mondjuk: Mi azt akarjuk elérni, ami nemcsak nekünk, de Franciaországnak, a Britt Birodalomnak, az USA-nak és általában a világnak súlyos érdeke, erre már fel fognak figyelni. Igenis, mi magyarok újból a világnak akarunk szolgálatot tenni. Mert mi lenne a következménye annak, ha minket azon a földrajzi helyen szlovákokkal, vagy germánokkal helyettesítenének, ami Sztálinnak is, Hitlernek is a szándékában volt? Akkor a nagy szláv impérium visszavonhatatlanul Wladivosztoktól Triesztig terpesz kedne el, vagy a germán birodalom Hamburgtól Konstantinápolyig, birtokukba kerítve a Földközi tenger keleti medencéjének partvidékét. Érdeke lehet ez az USA-nak, a Brit Birodalomnak, Franciaországnak, stb.? Alig hiszem! Vagy talán Tito éppen most nem pánszláv missziót teljesit-e, amikor a Földközi tenger keleti medencéjének utolsó kikötővárosa kapuit döngeti? Ezért van, hogy a németség a hatvanötmilliós lélekszámánál fog va nagyhatalom a maga helyén, mi meg egy súlyos világérdek és az eszme súlynál fogva a Dunatérsében. Mi a pánszlávizmus és a pángermánizmus hullámtörőjeként állunk ott, minket ott pótolni nem lehet senki föld népével s ha ezt a hullámtörő magyar népet nem helyezik vissza testvérnépeivel megerősítve ősi hivatásába, a pánszláv, vagy a germán imperium özönli el Délkelet-Európát, amelyet később orvosolni már lehetetlen lesz. Ha minket a rövidlátás megfoszt attól, hogy a Duna-térségben e kiegyenlítő, ellensúlyozó nagyhatalmi állásunkat betömhessük és a vele járó kötelességünket teljesíthessük, akkor nemcsak ránk, de a világra is éppen olyan katasztrófa zudul újból és újból, mint eddig is, amikor megkötötték kezünket ősi dunai hivatásunk teljesítésében. Nézzük, miként teljesítheti a magyarság ezt az Európamentő feladatát. Ottó örökös királyunk hervadhatatlan érdemeket szerzett már eddig is a Duna-térség népei, Európa és a Világ jövő sorsának helyes munkálásával. Előadásaihoz, tanulmányaihoz már is többen hozzászóltak, amelyek közül legfigyelemreméltóbb Baráth Tibor (Canada) a Nyugati Magyar ság 1953 március és áprilisi számában “Ottó kir. hg. Európáról és Magyarországról” címmel megjelent eszmefuttatása, amelyben a Duna-térség elrendezését már konkrét formába is öntötte. Helyesen számol a pánszláv veszélylyel és az ellene való védekezéssel. írása elolvasása után valami furcsa érzés szorongatja az embert. Hát hogyan, nyugatról nem fenyeget bennünket és az európai egyensúlyt semmiféle veszély? A Kárpátok egységes birtoklása egy mögötte fekvő katonai nagyhatalom által elég biztonságot nyújthat egy újabb pánszláv előretörés ellen. De hogyan találjuk meg biztonságunkat egy germán előretöréssel szemben? Az a felállított és igen helyes elv, hogy a nemzetiségi határok jelentőségükben eltörpülnek a természetes és védelmi határok mellett, nagy igazság, de miért nem alkalmazza ezt az elvet Baráth Tibor nyugat felé is éppen úgy, mint kelet fele?! Meg kell huzni még a nyugati és keleti kultúra választóvonalát is, hogy igy védelmi és kulturális (szellemiség is) valamint országhatárok éppen egybeessenek. Ez a vonal volna: Finnország, a Balti országok, Lengyelország keleti hátára, a Kárpátok vonulata, az Alduna, a Drina az Adriáig. Ez a vonal elválasztja majdnem tökéletesen az ortodox kultúrájú népeket a latin kulturájuaktól, egybeesik a Kárpátok és a Duna hatalmas védelmi vonalával is. Nyugat felé azonban minél nagyobb hatalommal védekezhetünk, amelyből Ausztria és Csehország semmiképpen sem maradhatnak ki. Sőt velük természetes határ is alakul ki nyugat felé. Azonkívül ez történelmi határ is, sőt gazdasági is. Mert miféle gazdasági elvnek felelne az meg, hogy az iparos Ausztria és Csehország tartozzék az iparos Németországhoz! Ha Baráth professzor ur a ruszinokat nem csatolja Ukarjnához, nagyon helyesen azon elv alapján, hogy a nemzetiségi határok másodranguak, szerintem huszadranguak a természetes határokkal összehasonlításban, akkor ez ugyanúgy vonatkozik Ausztriára is. Ausztriát nem lehet Németországhoz csatolni sem történelmi, sem földrajzi, sem gazdasági meggondolások alapján. Ausztria nem tartozott Németországhoz a történelem folyamán, kivéve Hitler rá nézve megszégyenitő néhány esztendejét ellenben a délnémet államok tartóztak Ausztriához,
