Krónika, 1952 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1952-08-15 / 8. szám
“K R Ó N IK A” 7-IK OLDAL A SZOVJET LEMARADT Augusztus másodlkán végétért az olimpiász. Körülbelül ötven állam fiai-lányai küzdtek egymás ellen a sport külömböző ágaiban. Noha a gimnasztikában, súlyemelésben, birkózásban, céllövészetben az oroszok vezettek, végeredményben az Egyesült Államok sportolói nyerték meg az olympiai bajnokságot 610 ponttal. Az oroszok csupán 553 és fél pontot Írhattak a maguk javára. Közvetlen a muszkák után a magyarok kerültek a harmadik helyre 308 ponttal. Tekintettel arra, hogy nagy Muszkaországnak 190 millió lakosa van. Csonka- Magyarországnak 9 millió, továbbá annak dacára, hogy Magyarország sok sportembere rajta kivül álló okok miatt nem vehetett részt az olimpiászon, magyar szempontból gyönyörű az eredmény. Úgy látszik, hogy a vallásos szellem és a sport szellem az a két bástya, amit Rákosi Mátyás és szedett-vetett társasága nem tud lerombolni. 1952 augusztus. lé ültette Ottót s mindig magyarul beszélt vele, hogy ezzel is gyakorolja a magyar nyelvet. Mig azok, akiket távolabbról érintett a királyi család szerencsétlensége, egyre keresték a bűnbakot, akinek a számkivetést tulajdonítsák, addig az atya csöndben tűrt s tartózkodott minden panasztól vagy kijelentéstől, amely megmérgezhette volna a fiú fogékony lelkét s megingathatta volna a magyarokba vetett hitét. A legnehezebb próba 1921 őszén volt, amikor még atyja megnyugtató szavait is nélkülöznie kellett s egy-egy elejtett szóból megtudta, hogy a legnagyobb megaláztatás koronás szülőit éppen a magyar földön érte s a magyarok ezt eltűrték. A sok akkori vigasztalni járó vendég s a hűséges svájciak elejtett szavaiból kombinálni kezdet és rájött arra, hogy nem minden magyar tett meg minden lehetőt atyjáért. Minden szó, halk suttogás, titkolózás a gyermek előtt gyanús volt. Csak akkor nyugodott meg, amikor a tihanyi fogságból megnyugtató sorokat kapott, amelyekben a levélíró a magyarság hűségét, különösen az egyszerű nép szeretetét hangsúlyozta és magasztalta. Ha mást nem hagyott volna ránk boldogult királyunk, mint azt, hogy megóvta ifjú királyunk idealizmusát számunkra s ha mást nem tudnánk a száműzött életéből, csak azt, hogy még a leggyászosabb fogsága idejében is gondosan ápolta a hazaszeretetei gyermeke szivében, még ez is elegendő volna arra, hogy csak a legnagyobb tisztelettel, szeretettel és hálával szóljunk róla. Mialatt otthon az emberek belefásultak a magyarságot ért sok csapásba, addig a messzi Óceán kis szigetéről naponként felhangzott a felséges szülők és gyermekek ajakáról magyar nyelven a könyörgés: "Könyörögjünk hazánk sorsának jobbrafordulásáért'. Vájjon nem kell-e szégyelni magunkat, ha erre a nagy lelki hőstettére gondolunk. Annyira szép lelkűiét ez, hogy sokan talán hihetetlennek és túlzásnak tartanák, pedig én közvetlen közelről tapasztaltam és állíthatom, hogy ez a lelkűiét él tovább a mártír gyermekében, II. Ottó királyunkban is. AZ OKTÓBERI TRAGÉDIA A KIRÁLYI GYERMEKEK LELKÉBEN. Balsejtelmem valóra vált. Egyre érkeztek a szomorúbbnál szomorúbb jelentések. Amikor november elején a svájci szövetségtanács egy csapásra kiutasította Őfelsége környezetét, a kicsinyeskedésében mások bujtogatására annyira ment, hogy elvette Őfelsége házi kápolnáját s kiutasitotta Svájc területéről örökre Seydl püspököt s a király édesanyját is, kinek sejtelme sem volt a dolgokról. így még a nagyanya sem maradhatott az elhagyott gyermekénél. Nap-nap mellett távoztak könnyes szemmel a ház hü cselédjei, távoztak az ismerős arcok, amelyek gyermekkoruk óta körülvették a királyi sarjakat. Minden utolsó kézszoritással egy-egy reménnyel lettek szegényebbek. 1921 november 14-én ködös őszi napon utaztunk el a gyermekekkel a bodeni tó melletti Warteggbe. A királyi gyermekek magukat megadva tűrték sorsukat. Az első hir szüléikről a tihanyin és a gibraltárin kivül a madeirái megérkezés hire volt. A gyermekek már ekkor nem játszottak. Játszás helyett mindennap kimerítő levelekben számoltak be mindenről, amiről gondolták, hogy érdekli szüleiket, de kegyetlen szivü emberek ezeket a leveleket is, a gyermeki szeretetnek ezeket a gyöngyeit is eltüntették a postán. Hogy feledtesse szülei bánatát Ottó, Etelka húgával elhatározta, hogy megírják Mackó ur svájci utazásait is. — Legalább nevessenek apáék, ha elolvassák, — mondotta szomorúan. Legtöbbször a házikápolnában az oltár előtt időzött és itt imádkozott szüleiért. Egy alkalommal az oltár tatarozásakor egy levélkét taltltam az oltárteritőn Jézus Szent szive szobra alatt, amelyben azt kérte az Üdvözítőtől, hogy értesítse szüleit leveleiről, mert a levelek a postán mindig eltűnnek. Karácsony szent ünnepén kapták a gyermekek azt az örvendetes hirt, hogy édesanyjuk rövid idő múlva meglátogatja őket. De az előre jelzett napon csak nem érkezett meg a királyné, mert az ántánt megbánva nagylelkűségét, hogy az aggódó anyának útlevelet adott, akkor, mikor Róbert herceget . meg kellett operálni, most visszavonta az engedelmet. Csaknem két hét telt el, amikor mégis megérkezett a királyné, de amiért a gyermekek legjobban örültek, az most sem következett be, a királyné nem jöhetett el Warteggbe. Ehelyett mindenben gyanakvó detektívek egész serege lepte el az egész kastélyt és a kertet. Ezek a detektívek még az ágyakat is átkutatták, hogy nincs-e valahol repülőgépalkatrész elrejtve. A gyermekek önfegyelmezéséből következő jókedv is gyanús volt a szakszervezetek megbízottjainak s mindenről mint gyanús dolgokról tettek jelentést a szövetségi tanácsnak. Annyira elzártak a világtól, hogy még a hűséges érdeklődők is csak nehezen férkőzhettek kertünk közelébe. A postát folytonosan ellenőrizték. Még nekem is sok levelem veszett el ebben pz időben. S midőn január 19-én a svájci szövetségtanács engedelmével meglátogathattam Zürichben megoperált tanítványomat, Róbert herceget, papi ruhám s a legmegbízhatóbb okmányaim ellenére is levittek a kórház irodájába s még a zsebeimet is átkutatták. A gyermekek madeirái utazásáról akkor még semmi biztosat sem tudtunk. A szövetségesek tanácsa ebben az ügyben még nem határozott. S igy egy egész napig tartó ide-oda szaladgálással tudtuk elérni azt, hogy a zürichi klinika helyiségében a királynéval néhány órát leüthessünk. Az ántánt óvatossága addig ment, hogy a királyné részére engedett nyolc napot is megrövidítette s amikor a kis Róbert •herceg már minden veszedelmen túl volt,, néhány óra alatt egyszerűen szinte kitoloncolták Svájcból a királynét. Mi tudtuk, hogy honnan és miért ez a nagy félelem. . . Még a bucsulátogatás is elmaradt. Az üldözött anya egyedül utazott el Madeirába férjéhez s a gyermekeknek idegen kísérettel kellett megtenni a fáradságos hosszú utat a tengeri kikötőig, ahol ismét találkozhattak édesanyjukkal. A háborgó tenger kellemetlenségeit nagyszerűen kibírták. Mindent elszenvedtek örömmel, csakhogy minél közelebb érkezhessenek az Óceán szigetéhez, ahol egy negyedévi távoliét után láthatták csak viszont a sok szenvedéstől megőszült édesatyjukat. Fájdalom, akkor még nem gondoltuk, hogy itt a szigeten is már csak rövid néhány hétig lehetnek vele együtt. A KIRÁLYI CSALAD ÉLETE MADEIRÁBAN. A tenger közelében fekvő barátságos Villa Victoriába beköltözött a vidámság s a villa kertjének egyetlen egyenes utján jókedvvel szaladgált a vidám gyermeksereg, gondosan ügyelve arra,, hogy a szomszéd nagyszálló milliomosai számára fentartott utakra rá ne lépjenek és az idegeneknek terhűkre ne legyenek. Mily boldog volt főleg a legidősebb gyermek, hogy atyját ismét viszontláthatta s vele bejárhatta Funchal szép vidékét. Ilyenkor nem fogyott ki a kérdésekből. A funchaliak és az egész sziget lakói a rajongásig szerették a királyi családot. Jellemző erre a következő eset: Midőn egy ünnepségről a királyi pár a templomból kijött, a funchali ifjúság esőköpenyeit földre terítve s erős kordont alkotva, szinte kényszeritette a királyi párt, hogy a kiterített ruhákon menjenek a templomtól egész lakásukig. így hittek egy “idegen köztársaság” fiai a detronizáció érvényességében. Séták alkalmával a kis Ottó sem tudott megmenekülni a ragaszkodó madeiraiak kézcsókjától s pirulva tűrte a hűség eme megnyilatkozását s nem tudta kezeit a hódolók kezéből kiszabadítani. Ez szinte természetes is volt. Hiszen a királyi család az Óceán e kies szigetének szomorú szenzációja lett és a nagy amerikai és angol gőzösök megérkezésekor sáskamódra lepték el a villa kerítését s a kiváncsi amerikaiak fényképezőgépjeikkel még a házba visszahúzódó felségeknek sem hagytak békét. Volt azonban az érdeklődők közt olyan is és nem egy, akit az igazi részvét vezetett a villához, de a legtöbb úgy bámult a száműzött királyra, mint az utazás egy különös és programszerű érdekességére. Amidőn egy alkalommal a király ebéd közben keserű rezignációval felemlítette, hogy egyesek még azt találják hinni, hogy borravalóért mutogatja magát, a kis Ottó minden szégyenlőssége, ellenére is kész lett volna még erre is, hogy atyján valahogyan segítsen. így a Villa Victoria szűk kis kertjében sem élhetett zavartalanul a királyi család. A király pedig szinte kereste a magányt, mintha érezte volna, hogy nem sokáig lesz övéi körében. . . Az anyagi gondok egyre nőttek. A negyedévi házbérre is már alig tellett, mert súlyos angol fontokat kellett fizetni és az egyre megismétlődő váratlan és hívatlan látogatások is megzavarták a királyi család nyugalmát, miért is már február elején is költözködésre gondoltak. A király, aggódott, hogy esetleg adósságba kevéri családját a magas házbér miatt s éppen ezért örömmel fogadta a nemesszivü Roche Machédo bankár ajánlatát, ki a hegyen lévő villáját ajánlotta fel teljesen ingyen a királyi párnak. A bankár már akkor is ingyen felajánlotta ezt a villát, amikor a háborgó tengertől hányatott szülők megérkeztek Madeirára és azt sem tudták, hogy hol fogják fejüket lehajtani. Ebben a villában boldogult Erzsébet királynénk is nem egyszer megfordult s maga ez a körülmény is késztette őfelségét arra, hogy a villát elfogadja. A villa tulajdonosa csak jót akart. A ház azonban szűk volt a soktagu család számára s inkább csak nyári tartózkodásra alkalmas, de jobb volt a semminél. Hozzájárult még ahhoz, hogy a király elfogadja ezt a villát, a villa elhagyatott környéke is s igy Őfelsége azt gondolta, hogy családja itt teljes csendben lakhatik. Február 18-ika volt, szombati nap, amikor nyirkos, esős időben kiköltöztünk a Villa Victoriából és fölmentünk a hegytetőre, a Villa do Monte-ba, nem is sejtve, hogy ebben a házban rövid hat hét múlva örökre lehunyta szemét a király. . . DR. ZSÁMBOKY PÁL. MINDEN CÍMRE KÉT PÉLDÁNYT KÜLDTÜNK ÉS KÉRJÜK ADJA ODA A MÁSIKAT VALAMELY ISMERŐS HONFITÁRSÁNAK! KÖSZÖNETTEL A KRÓNIKA.
