Krónika, 1950 (7. évfolyam, 4-12. szám)
1950-12-15 / 12. szám
19'50 december KRÓNIKA” 7-IK OLDAL VITA-FOKÚM DUNA-TISZAKÖZIEK ÜZENETE Igen tisztelt Szerkesztőség! Mi. Duna-Tiszaköziek, akik korábban vagy későbben szabadultunk hazulról, akik egymást már régtől fogva ismerjük, sorozatos és bizalmas salzburgi üléseink eredményeként itt küldjük a mellékelt ' Üzenet ’-ünket, amelybe szivünk-lelkünk nosztalgiáját öntöttük bele. Kérésünk az, hogy a Krónika szíveskedjen hasábjain lehozni ez üzenetünket — hiszem, hogy; rátaláltunk az igazság, a jövő útjára, azt mi mindannyian úgyis a Krónika lelki nevelésének és szellemi irányításának köszönhetjük. Mozgalmunkat, amelyet inkább ösztönösen mint tudatosan, de otthon már korábban, mint bibliai mustármagocskát elvetettünk, rö_ viden: “Vissza az Oltárt és a Trónt!” mozgalomnak nevezzük. Mi azonban nem akarjuk a magyar emigráció amugyis sajnálatos széttagoltságát még egy szervezettel növelni. Ellenkezőleg, megfogadtuk, hogy senki közölünk sem “vezér ', de még csak vezető sern lehet. Mi mindannyian csak áldozatos katonái és térítő szegény; papjai kívánunk lenni a magyar Szentkorona örök eszméjének és engedelmes harcosai a Krónikában megnyilatkozó irány, zatnak, programnak. Az otthon maradt hozzánktartozókra tekintettel arra kérjük a Krónikát, hogy az aláírásokat titokban tartsa. Abban a meggyőződésben, hogy becsülettel és jól szolgáljuk a jó célt, — Isten áldását kívánjuk Önökre: Éljen Magyarország! Éljen Ottó Őfensége, a magyar király! * * * A Krónikán át értesültünk először két elképesztő hirről: az úgynevezett pittsburghi Nyilatkozat”-ról és az “Intermarium”-nak nevezett tákolmányba burkolt, nemzeti létünk ellen irányuló újabb szláv veszedelemről. Meggyőződve mind a két hir sajnálatos valóságáról, mi, Duna-Tiszaköze legnagyobb városainak és vidékének, úgymint Szeged, Félegyháza, Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Szolnok, Monor, Kun szállások, Halas, Kalocsa, Dunapataj, Szabatjká, Zombor és Újvidék fiai, —'kiszabadulva a nem utolsó sorbánképpen a pánszláv őrület teremtette otthoni istente. len vörös pokolból — szent esküvel megfogadtuk, hogy szakítunk minden eddigi -téves nevelteté. sünkkel, az ál-kossuthi Dunavölgyi Népek Konfederációjának “köztársasági alapon való rendezése" ködmákonyával, csak úgy, mint a magyarság minden egységbontójával, megrontójával, haszon reményében mindig a lelkiismeretlenül szövetkező, felelőtlenül önző irányzattal. S ezért mint a kinhalál napjait élő. népünknek sikolya szakad fel szivünkből a kiáltás: "Vissza az Oltárt és a Trónt, az őket megillető fenséges helyre, erkölcsi magosságba!” Megállapítást nyert, hogy az itt összegyűlt duna-tifezaköziek között, mi kálvinista református vallásuak vagyunk túlsúlyban. Ennek folytán és éppen ezért: magunkba szálló mélységes csodálattal és tisztelettel emlékezünk meg mindenek előtt, a pokolsötét mai magyar éjszakánk egyetlen fénylő vezércsillagáról, a valóban Pontifex Maximus-ról, a Férfiról: Mindszenti hercegprímás urunkról, akit már most, a dantei infernok kínjaiból újjászületendő Magyarország bethlehemi vezércsillagának tekintünk és valláskülömbség nélkül követünk. Üléseink során lelkiismeretesen megvizsgáltuk és megbeszéltük minden jelenlegi és a jövőbeli prob lémáit a magyar sorsnak. Megállapítottuk, hogy hol tévesztettünk irányt: de meg is kerestük azt az utat, amely kivezeti magyarságun kát abból a mai testi-lelki szennytöményből, amelyet most “népdemckrata Magyarország ának csúfolnak. A mi hitünk: a Szentkorona Tana. A mi jogunk alapja: a jogfolytonosság. Hat esztendő elszenvedett lelki-testi kínjai, gyötrelmei győztek meg bennünket, hogy Istenünk, vallási hitünk, szociális igazságaink, ősi államformánk és hagyományaink nélkül nem tudunk, de nem is akarunk élni. Ezért itt, elsősorban mi dunatiszaközi reformátusok egyhangú, an kijelentjük, hogy csak mély helytelenítéssel tudunk gondolni a pittsburghi “Nyilatkozatot” aláíró magyar református lelkészek tettére és gyülekezetére. Most sem hozzájuk, sem a hozzájuk hasonló otthoni urakhoz nincs több szavunk. De igenis szavunk lesz, ha majd haza mentünk és velünk együtt szavuk lesz otthoni hittestvéreinknek. Mert vagy a pittsburghi nyilatkozatot eredményező szellemet kiégetjük közösségünkből, vagy hátat fordítunk azoknak, akik annak hívei. Mint ahogy a Kárpátmedence hegy és vízrendszerének elrendezését nem a vak véletlen, hanem a világokat formáló Isten keze, lelke és szelleme alkotta — úgy első királyunk Szent István Duna. medencéjének egy évezred minden megpróbáltatását kiálló Magyarországát, ezt a páratlanul pompás gazdasági egységet, nem véges emberi papir-agyalmáriyok, hanem a Magyar Szentkorona elhivatott és sugalmazott eszménye isteni parancsra hivta létre. Ez a parancs igy hangzott: Ti különböző népei a nagy Kárpátmedencének, akik külön álló magatokban soha tartós önálló államiságot itt létrehozni nem tudtatok, de a magatok lilrputiságában évszázadokon át' egymást csak öltétek, gyilkoltátok' — most kövessétek a geográfia, a példának adott hegy és vízrendszereteknek nagy tanítását: zárkózzatok fel ti kis népek, nemzetek és társadalmak egymás mellé szorosan — mint a hegyeitek; gazdasági érdekeitek, aspirációtok egyesüljenek, folyjanak egybe — mint a folyóitok; és ameddig ezt megtartjátok, ezt DEBRÖY JENŐ: KARÁCSONYI MEA CULPA A Szeretet ma ismét földreszállt, átforrósitja a szent éjtszakát. Ajándékot hoz. De mindenek fölött a kis Jézus ma számonkérni jött, rezdülj lélek a Gyermeknek szaván: — Mondd, szerettél-e mélyen, igazán? Amíg a fenyőn piros gyertya gyűl, mindaz, ki bűnös, némán térdrehull. — Mea culpa! — a mellemet verem, a jászolnál bűnöm beismerem, legfőbb parancs, tudom, a szeretet, s ellene szivem mennyit vétkezett! Vert a hajcsár egy szegény állatot s nem ragadtam el tőle a botot, hogy megmentsem a néma szenvedőt. . . . És elmentem a vak s béna előtt, — igaz, hogy pénzem csak aznapra volt, de volt. S a másik vak és béna volt! . . . Vad hóviharban jött a harmadik embertársam. És nem volt rajta ing. Nekem van négy s habár sok rajt a folt, de a másiknak, ó jaj, egy sem volt s nem fogtam kézen, engedtem tovább, mea culpa, ó Jézus megbocsásd! . . . És egyszer embert vertek emberek . . . Ártatlan volt! ... A szivem megremeg ha rágondolok hogyan jajgatott, segítségért hogyan rimánkodott! Sok volt a hóhér, én meg egymagám. Gyáva voltam, ó bocsásd meg, Uram! . . . A szeretet ma ismét földreszállt, átforrósitja a szent éjszakát, ó, tedd forróbbá az én szivemet, legyen benne már több, több szeretet, élő erő, mely mindig tettre kész ha felé kiált inség, szenvedés! Mert a világ ma súlyos nagybeteg, öröme kevés, jajja rengeteg. A kin, nyomor, a fájdalom, a könny elönt mindent, mint a szörnyű vízözön, s a jobb világ csak igy születhet meg: Szeressük egymást jobban, emberek! cselekszitek — addig fogtok békébőségben és boldog szabadságban igazságban és biztonságban élni! Visszaemlékezve 1000 esztendős közös történelmünk jóbanrosszbani sorstársainkra: szeretettel várjuk vissza a vörös hóhérok, tói kiüldözött sváb testvéreinket csak úgy, mint a szlovák, horvát, szerb ruszin és román bajtársainkat, akikkel a szentistváni Magyarország királyságában együtt akarunk megélni egy: újabb és boldogabb, testvéribb 1000 évet. 1918-tól napjainkig mindannyiunknak bőséges alkalmunk volt a csontunk velejéig megtanulni, hogy mire vezetett az úgynevezett "külön államiságot élő függetlenség" fantazmagóriája. Ha ezer esztendő alatt felmerültek is közöttünk néha félreértések vagy éppen súrlódások — de mi volt azoknak egy évezred alatti öszszessége is — a mának, Moszkva testet-lelket kinhalálba gyalázó, csak egyetlen napjához képest is?! A jóhiszemű 48 álmodta “köztársaságok alapján való rendezése a dunavölgyi népeknek” azaz a Dunavölgyje Konfederációjának kossuthi elképzeléséből, történelmi törvényszerűséggel — Kisántánt lett. Olyan államocskák látszat-közössége, amelyben egyetlen nép sem találta meg boldogít, lását és amelyek — mint minden emberi papir-államalakulat úgy békében mint háborúban sorra életképteleneknek bizonyultak. A nyugatról jött 1941-es nac. ie.rohanás, de méginkább a kelen rzadista ázsiai bolsi-állatcsordák szünet-nélküli dulása, egy örök történelmi igazságot eredmér ezt i t mindannyiunk számára. Ez a/, örök történelmi igazság népünk vér- és könny-tengerével . gy fogalmaztatott meg: Dunamedenf népei, vagy egyesültök az ezeréves próbát kiálló szemlstván Magyarországban, — vagy min nép és mint egyén is raegsemrui sültök, elpusztultok, kiirtani)! Hívunk tehát Titeket, min: evez redes bajtársakat, Titeket Duna völgyének külömbözö népei, fii vünk népi, osztály és valláskü lömbség nélkül gyertek és állásuk vissza nemzeti és egyéni létünk, becsületünk és jövőnk kettős szent biztosítékát: “Vissza az Oltárt es a Trónt az Őket megillető fenséges helyre, erkölcsi magasságba A technika megállíthatatlan fej ■ lődése átalakítja, tökéletesül és felfejleszti a termelésfóeszközöket. úgy a kulturális, ipari, mint a me-
