Krónika, 1949 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1949-01-15 / 1. szám

SÍK OLDAL “KRÓNIK A--------- — - M 1949 január. A KERESZTÉNYI KIRÁLYSÁG A konok és csökönyös kisantant politikának első következmé­nye a hitleri diktatúra előnyomulása volt, második és még végzetesebb konzekvenciája pedig az lett. hogy 1945 után a dunai népek nem sza­badultak fel. hanem — amiként Kossuth Lajos megjósolta — belesü­­lyedtek a moszkovita diktatúra uniformizált szolgaságába. A kettős bukás azonban kijelölte az utat a dunai népek, de Európa és a földi világ sorsát egyszer rendezni kényszerülő hatalmak számára is. A gertnán-szláv imperialista erők ütköző pontjába, újra oda kell állítani a független dunai népek együttesét, amelynek magva — a mai elgon­dolásunk szerint egy társországi alapon ismét helyreállított, modern formájú magyar királyság kell, hogy legyen. Ennek azonban első feltétele a dunai népek felszabadítása a moszkovita járom alól. Mert. amilyen végzetes volt a kisantant poli­tikája. amely ezt hitte, hogy Magyarország nélkül, vagy éppen annak ellenére létre lehet hozni valamely dunai szövetséget, épp olyan vég­zetes balhiedelem volna azt képzelni, hogy a dunai népek, szabadsága, függetlensége nélkül egészséges életét, jólétet, szabadságot lehet te­remteni Európában. A Dunavölgy ma a moszkovita diktatúra ugró­deszkája Nyugat felé. de a szabadság, kultúra, az emberi humánum hidja lehet és kell is. hogy legyen a rabszolgaságba sülyedt sötét Kelet és az Ázsia külső peremét alkotó Oroszország irányába. Naiv és ve­szedelmes képzelgés minden olyan kísérlet, amely csak a Dunát, vagy — helyesebben — a Duna vizét akarja megnyitni a szabad hajózás számára, anélkül, hogy egyidejűleg felszabadítaná a dunai népeket is. Amíg a Duna két partján a világ legnagyobb koncentrációs lágere áll. amíg ott sztachánovista rabszolgamunkával és a munkásság életszín­vonalának egy-ötödére szorítása mellett szovjet-'hadianyagot. zsák­mányt, vagy dumping-árut termelnek, addig se Amerika, se Nyugat Európa nem lehet biztonságban és addig nemcsak hiábavalóság, hanem egyenesen bűn a szabadkereskedelem csoda-balzsamával kuruzsolgat­­ni. mert minden ilyen kisérlet visszahat. A csodair méreggé változik, mert csak a dunai népek szolgasorsát hosszabitja meg s végeredmény­ben azokat fogja elpusztítani, akik egészséges és kemény boykott he­lyett abban reménykednek, hogy a diktatúrákkal lehet szerződést köt­ni és hogy a két gazdasági rend fentállhat egymás mellett. A dunai népek szempontjából. — 1919-hez viszonyítva — a helyzet mégis lényegesen megváltozott, mert az idegen szolgaság kö­zös jármában, a közös szenvedések gyehennáján minden dunai nép ráébredt, hogy szabadsága visszanyerése esetén nincs más ut, nincs más menekvés, mint a békés együtt-élés. szoros együttműködés. Egyet­len kérdés csupán, hogymi legyen ennek a formája.? A rendezés tech­nikai kivitele olyan esetlegességektől, világ-politikai ismeretlenektől függ. amelyekkel .ma még nem számolhatunk. Ilyenformán minden tervkovácsolás időelőtti volna. A részletekkel való bibelődés helyett sokkal fontosabb annak a szellemnek megteremtése, amely adott pil­lanatban minden erőszaknál, hatalmi szónál erőteljesebben és sikere­sebben hathat közre, hogy a dunai népeknek ez a szabad társulása önként és minden fél egyenlő lelkesedésétől kisérve jöhessen létre. Ennek a lelki harmóniának megteremtéséhez legelsősorban nekünk magyaroknak kell hozzájárulnunk és ezt már megtette Ottó trónörökös, aki 1948 március 15-én irt húsvéti cikkében felvázolta a dunai együtt­működés legmodernebb formáját. “A magyar nemzetnek, épp úgy mint a dunai térség többi, fel­­szabadulásra készülő népének — irta akkor — tudni kell azonban, hogy a feltámadást megújulást jelent: uj egészséges és korszerű for­máját az életnek. Ennek a megújulásnak mellőznie kell azt, ami a ré­giből be nem vált, korhadó, de fent kell tartani a nemzet örök értékeit és összhangba kell hozni azokat a népek együttélésének uj igazságo­sabb és célszerűbb elrendezésével.” Nemzetek és népek ma nagyobb, átfogóbb, gazdaságilag és politikailag egymást segítő és kiegészítő egységekbe törekszenek min­denütt. A nemzetiségi gyűlölködésnek, versengő vetélkedésnek sem értelme, sem szerepe nem lehet többé egy korban, amelynek mozgató eszméi és erői külömben is merőben külömböznek. mondjuk a 18-ik, vagy 19-ik szazádétól. Ha Európa meg akarja tartani szerepét, ame­lyet az európai kultúra s a keresztényi szellem szolgálatában hosszú időn át oly magasrendüen betöltött, úgy számolnia kell az integráló­dási folyamattal. — ami azt jelenti, hogy az Európai Egyesült Álla­moknak valamilyen formában létre kell jönniök. A dunai térségben élő népek egységének megterémtése a közös múlt, gazdasági, táji és történelmi analógiák alapján hozzájárul az Európai Egyesült Államok szükséges kialakításához. A dunai népeknek ez uj európai Egységbe való beleillesztése szerintünk elkerülhetetlen történelmi folyamat és megteremtené azokat a feltételeket, amelyek a nagy gazdasági és po­litikai itegrációk korában a kis népek gazdasági felvirágzását lehetővé teszik s ugyanakkor biztosítják e kis nemzetek alkotmányos, nemzeti életét az erősek esetleges agressziója ellen.” Ez az a platform, amelyet minden dunai nép elfogadhat s a gyakorlati keresztül vitel sokkal könnyebb lesz, ha ez a föderációs szellem, a szabad együttműködésnek és társulásnak tiszta légköre ké­szen áll, mikor elkövetkezik a felszabadulás és a tárgyalások pillanata. Az európai földeralisták montreaux-i kongresszusán nem régiben igen érdekes és figyelemreméltó előadást tartott Denis de Rougemont a földeralizmus hat princípiumáról. Utalt Karl jaspers német filizofus megállapításaira, amelyek szerint Európa két választás előtt áll: vagy balkanizálódik, vagy helvetizálódik, amit mi magyarok ugv mondha­tunk. hogy Közép-Európa vagy balkanizálódik. vagy visszatér a szent­istváni királyság és a magyar Szent Korona szelleméhez, amely ugyanaz, mint a helvétizálódás, azzal a különbséggel, hogy jó’ pár száz esztendővel megelőzte a svájci földeralizmust. Den is de Rougemont szerint a föderáció első princípiuma, hogy a föderáció csak minden olyan gondolatnak megtagadása alapján sziilethetik, amely gondolatból a föderation belül egyesült nemzetek, népfajok bármelyikének egyeduralma (Vorherrschaft) nőhetne ki. A második lényeges szempont, hogy az egyesítést imperialisztikus esz­közökkel nem lehet elérni és meg kell tagadni minden egységesítő; kaptafára huzó törekvést (Systemgeist). A harmadik, de talán leg­döntőbb principium, hogy a födralizmus nem ismer kisebbségi kérdést. És ennek kapcsán nagyon világosan látja meg Denis de Rogemont. hogy minden rendszer, amely a mennyiségből indul ki, magában hord­ja a totalitarizmus csiráit. Ezzel szemben áll a föderalizmus, amelyben a minőségnek van előjoga. A kisebbség némely esetben épp olyan nagyra értékelhető, mint a többség. Dunavölgy,i viszonylatban is igen jelentős a negyedik principium, amely azt mondja; a földeralizmus célja nem az, hogy a nemzetek, (nemzetiségek) közötti külömbséget eltün-. tesse és mindnyájukat egyetlen blokkba tömörítse, hanem hogy egyéni sajátosságaikat megóvja. Ötödjére: a föderalizmus a sokféleséget sze-, réti és elitéli a brutális egyszerűsítőket s azok munkáját, mert a tota­litárius szellemet jellemzi. Hatodjára a föderalizmus szinte magától képződik, helységről helységre, országról országra, emberek, vagy cso­portok segítségével, de semmi esetre sem indul ki felülről és nem foly­tatódik a kormány segítségével. Ha valaki ezeket a most fogalmazott föderációs princípiumokat összehasonlítja Szent István király “Intelmeivel” akkor látni fogja, hogy a birodalom-alapító magyar király 950 évvel ezelőtt pontosan azt mondja, amit ma egy modern svájci föderalista mond más szavak­kal: A külföldiek befogadásáról és a vendégek tartásáról azt írja Szent István: “Honnan gyarapodott a római birodalom kezdetben és magasz­­taltattak fel dicsőségre a római királyok, hanem, hogy különféle tar­tományokból sok jelesek és bölcsek sereglenek vala oda? Bizony, hogy Róma mind e mai napig szolgaságba lenne, ha Aeneás maradéka sza­baddá nem tette volna. “Mert amint külömb-külömbféle tartományok széléről jőnék a vendégek, külömb-külömbféle szót és szokásokat, fegyvert és tudo­mányt hoznak magukkal, ami mind a király udvarát ékesíti és teszi nagyságosabbá és igen megrettenti az idegeneknek magahitt szivöket. “Lám gyönge és törékeny az egynyelvű és egy erkölcsű ország" Amikor tehát a Duna-konfederációról van szó és amikor Közép Európa balkanizálódását akarjuk elkerülni, akkor mi magyarok nem mondhatunk mást. hogy az egykori magyar birodalom területét nem helvetizálni, hanem "szentistvánizálni” kell, mert a Kárpát-medencé­ben ez a népek együtt élésének hagyományos formája, de olyan forma, amely ma is tökéletesen modern még a szónak helvetizált értelmében is. A katholikus kultúrájú Horvátország, az ugyanilyen Szlovákia te­hát egy nagyobb szélesebb Duna-konfederáció keretében is mint társ­országok csatlakozhatnának a Szent Koronához és annak oltalma alatt, mint a magyar királyság részei, de mint önálló országok folytathatnák — modern formák között — ezer éve életüket. Minden közös érdek, minden realitás azt kívánja, hogy a volt Magyar Birodalom területén élő népek önkéntesen saját elhatározásukból, de mint önálló és függet­len országok tagjai sorakozzanak fel a Kárpát-medence egységét je­lentő Szent Korona védelme alatt. Tudniok kell. hogy ez ma már nem jelentene. — mint ahogy soha nem is jelentett — magyar egyedural­mat. vagy Vorherrschaftot, hanem jelentene egy oly egységes föld­rajzi területet, amelyet egységesen védenek, közösen építenek a füg­getlen szabad népek, amelyeket csak olyan értelemben köt össze a Szent Korona, mint az angol Commomveathet az angol korona. Csak ez alkalmas arra. hogy a Kárpát-medencében megszün­tesse a nemzetiségi kérdést, mert hiszen a magyar Szent Korona uni­­verzalizmusa valóban mindig betöltötte h modern föderalizmus har­madik princípiumának követelményeit és nem ismert kisebbségi kér­dést. Amikor a politikai nemzetet még a nemesség alkotta csupán, a magyar nemesség tagjai között már ott voltak a szász, román, cipszer. szlovák és horvát származású nemesek, jeléül annak, hogy a szntist­­váni Magyarország minden időkben tisztelte a minőség előjogát és ezt fölébe helyezte mindenféle nemzetiségi szempontnak. Ennek elle­nére azonban vigyáznunk kell arra, hogy az egyes országhatárokon belül, amelyek nagyobbrészt csak közigazgatási határok lehetnek egy föderációs birodalomban — a lehetőséghez képest minél alacsonyabb számú nemzetiségi kisebbség maradjon. Tehát a magyar kormány igazgatása alatt álló terület határait úgy kell megállapítani, hogy be­leértve Erdélyt is, minél kevesebb magyar maradjon a román, vagy szlovák, esetleg önálló erdélyi kormány fennhatósága alatt álló terü­leteken. Tehát a népi határoknak a lehetőség szerint minél inkább egy­be kell esni a társuló ország határaival. Egy dunai-konfederáció, vagy egy társult zentistváni keresztény királyság határain belül csu­pán azért, hogy egyik, vagy másik állam nagyobb lélekszámmal ren­delkezzék. felesleges ezentúl kisebbségi rabszolgákat gyűjteni. Egy konfederációs államon belül a kisebbség nem jelent sem nagyobb lét­számú munkaerőt, sem nagyobb katona-anyagot, mert a konföderáció úgyis, mint egész jelenik meg a nagy politika, vagy a gazdasági ver­seny szinterén. A kisebbség tehát nem érték többé, hanem tehertétel, mert szükségképpen kifelé hoz, vagy épp a konfederációs tagállamot gyengíti egy másik tagállam javára. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom