Krónika, 1948 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1948-10-15 / 10. szám
4-IK OLDAL “KRÓNIKA" 1948 október csak úgy nézd, amit majd mi csinálunk” Am ezen a tegezésen keresetül izzott a magyar nép király-szeretete, amelyet évszázadok messzijéből, falusi nádfödeles kunyhók sötétjéből hozott magával a magyar paraszt fiú a bécsi, vagy königgrätzi kaszárnyába. Később, mikor a fiatal uralkodó lépett a trónra, őt már nem unszolta a katona nóta, hogy maradjon otthon, hiszen ‘‘öreg ember nem bírja már a lába’’. Tűzbe, vérbe állt az ellenség túlerejétől ostromlott monarchia, de a magyar katona igy harsogta a doberdói gránicon az uj király dalát: Károly király szereti, A csatába maga vezeti. A népmesék király alakja igy élt tovább a magyar lélekben a modern korban is, jelezve, hogy a magyar király ideálja össze van forrva a néplélekkel. Még a Kun László mondákban sincs szó a király gonoszságáról, legfeljebb a szegény jobbágy szenvedéséről, nehéz sorsáról, mert a magyar nép fel sem tudja tételezni; hogy a király rossz is lehet. Az ilyet inkább Istencsapásnak tekinti, de amint az aszályért nem káromolja az Istent., ugyanúgy nem gyalázza még a rossz királyt sem. Érdemes megfigyelni, hogy a magyar klasszikus irodalomból is hiányoznak az őrült, zsarnok királyok, a IV. Henrikek, sokkal inkább a Bánkbán szelleme csendül végig az irodalmon is: “Az Isten nem segit felkent királyok ellen". Hiába beszélnek tehát egy materialista kor ál-bölcsei, a józanész, a politikai realitás hiánya volna egy elkövetkező országépitésnél, sőt ország alapításnál a magyar értékek közül egyszerűen eldobni azt a hatalmas hajtó energiát, amelyet a magyar nép királyszeretete és a királyság iránti feltétlen bizalma jelent. Nemcsak a népmesék, nép dalok, hanem a történelmi tények is bizonyítják, hogy a magyarság legmegfelelőbb államformája a krisztusi királyság. Nagy népi és történelmi válságok idején a királyság intézménye biztosította a magyar sors folytatásának lehetőségét és ébresztette életre a szunnyadó, vagy alább hanyatlott nemzeti energiákat. Szent István a krisztusi királyság tekintélyével lett úrrá a Vatha lázadáson és őrizte meg a nemzetet attól, hogy kihulljon a nyugati közösségből s elsülyedjen a barbár keleti népek zagyvalékéban. Nem vitás, hogy a tatárjárás idején a nemzet nem volt tisztában sem a létét,, sem az európai hivatását fenyegető veszély nagyságával. Egyedül a Szent Korona varázsa, a király iránti hűség tette lehetővé, hogy az utolsó pillanatban talpra álljon az ország. A marakodó, széthúzó urak, akik között a királynak személyes ellenségei voltak, a muhi csatában versengve vágatták le magukat a királyi zászló és a király személyének védelmében, mert valósággal misztikus erővel élt bennük a hit, hogy amig a király él, amíg általa a királyság intézménye fentáll addig a nemzet nem pusztulhat el. Szent István a szerit lélek keresztségével vezette be a nemzetet a nyugati kultur-közösségbe, de Muhinál a vérkeresztségben vált a magyarság Nyugat fiává, polgárává és ez sokkal inkább a királyságnak volt köszönhető, mint a nemzet akkori vezető rétegéinek, amelynek felelősségérzete és hivatástudat^ elhalványult a válságos pillanatokban. Ugyanígy Mohácsnál még egy gyenge uralkodó is össze tudta forrasztani a szétesett, korrumpált nemzetet s ez a gyenge király a magyarság és kereszénység hőseként esett el a “vértől pirosuk gyásztéren”, hogy, ha már a magyarság nagyhatalmi állását nem is, de a magyar nép becsületét mentse meg és a dicstelen haláltól kímélje meg a nemzetet. S ha olykor egy nagy uralkodó ült a királyi székben, akkor meg tudta hatványozni a nemzet erejét, bele tudta kapcsolni olyan kultur-áramlatokba, amelyeket a nemzet egymagában nem ismert fel. Példa erre Mátyás uralkodása, amikor a magyar király udvarra a reneszánsz szellemi ragyogásának egyik fókuszává vált és ha Mátyás nem hal meg időnek előtte, akkor Európa legnagyobb szellemi központjává vált volna Magyarország, amelynek urai még nem ismerték fel a korszellem jelentőségét és bizony nagyon vonakodva adóztak az uralkodó "költséges passzióira”. A nemzet és a királyság, mint látjuk minden időkben tökéletesen kiegészítették egymást, mert eggyé váltak. A magyarság európai tekintélyét a diplomácia utján kétségtelenül a királyság teremtette meg az Árpádok és Anjouk idején,, a királyság vezette be a magyarságot a nyugati kulturnépek sorába és ha valamely poszton a királyság bizonyult gyengének, a nemzetnek mindig volt ereje hozzá, hogy a szükséges erősítést, vagy korrekciót megadja. Az alkotmányos kormányzásba a nemzet kényszeritette bele a királyságot, mikor kierőszakolta az Arany Bullát és ezzel, 7 évvel Anglia után Európa második alkotmányos monarchiájává tette az országot. Mégjobban megfelelt a magyarság lelki alkatának a királyság intézménye azért is, mert alatta szabadon fejlődhetett a vármegyékben a nemzeti önkormányzat, amely valósággal életszükséglete a magyarnak, aki szeret a közügyekkel foglalkozni, érzi magában a képességet a vezetésre és soha nem hajlandó alá vetni magát valamiféle kizárólagos, egyoldalú és egykönyvü, egyakaratu bölcsességnek. Viták, nézeteltérések, érdekösszeütközések természetesen voltak a király és a nemzet között, de még a legnagyobb válság idején sem jutott eszébe senkinek, hogy a királyság intézményét mással cserélje fel. A várnai csata után, mikor a király elhamarkodott esküszegése erkölcsileg is tarthatatlan helyzetbe sodorta a nemzetet, annak eszébe sem jutott a királyságot megszüntetni. Hunyady kormányzóságával fenttartva a királyság legitimitását és átvezette az intézményt Mátyás dicsőséges uralkodásába. Bocskay István egy szabadságharc győzelme után sem fogadott el koronát és — bár megtehette volna — nem koronáztatta magát királlyá. Ugyanígy Rákóczy Ferenc is megelégedett a fejedelmi címmel, de a Szent Korona által egyedül reprezentált királyság megszüntetésére, vagy saját királlyá választására soha sem gondolt. Nem A MAGANTULAJDON NEMZETKÖZI VÉDELME. A magyarországi Quisling-kormány egész közönséges gangszterstiklit hajtott végre Amerika ellen. A Standard Oil érdekkörébe tartozó Magyar Amerikai Olajipari Rt. birtokában levő lispei olajforrásokra vetett szemet, nyilván moszkvai parancsra, de a saját kisajátító, pártállamosiíó dühétől is űzetve. Rákosi Alcapone Mátyás előbb öt millió dollárt Ígért a több mint huszonöt milliót érő olajforrásokért s amikor a vállalat két Magyarországon tartózkodó amerikai vezetője erről a kótyavetyéről tudni sem akart, lefogatta őket és bedugatta az Andrássy ut 60 alatti terrorpincékbe. így csinálták a nácik is, ha a nekik fajilag nem tetsző ember nem volt hajlandó aláírni vállalatának eladását azon a névleges áron amelyet — ígértek érte. Rákosinak osztályilag nem feleltek meg az amerikaiak, egyébként épp úgy rabolt, mint a nácik. Régi módszer: szabotázs vádját koholták az amerikai állampolgárok ellen, majd az amerikai követség közbelépése után, mivel az egész vád valótlansága nyilvánvaló volt, kiutasították és az osztrák határra tették őket. Az olajforrásokat pedig annak kommu-náci rendje és módja szerint kisajátították minden kártérítés nélkül. Az oroszok részben szindikátusi alapon, részben magyar statisztéria nélkül töméntelen magyarországi vállalatba ültek be. Nem bírta el a szivük, hogy legyen egyetlen jelentékeny magyarországi vállalat, amelynek érdekeltsége amerikai. Ezért adták parancsba a rablást a jobbágykormánynak. Dinnyés, Dobi és Ortutay miniszterek, akik polgárinak mondják magukat, ellenjegyzik ezt a gangszteriádát, Amerika komisz, útonálló inzultálását. Kivált Ortutayn nem csodálkozunk, ő az egyházi iskolák elrablásánál nemcsak ellenjegyezte, de vezette az akciót Isten inzultálására, csakhogy miniszter maradhasson, — amig használat után eldobják őt is a kommunisták, mint a többi gyengeelméjű kollaboránst. Keleteurópa országaiban a világtörténelem legnagyobb rablóbandája fosztogat, pártállamosit. A város mellett már a falu “ kapitalistáira” is sor kerül. Mindenkit levetkőztetnek. Nincs megállás, az amerikai magántulajdon elrablásától sem riadnak immár vissza. Vájjon mikor indul akció az Egyesült Nemzetek fórumán a rablások helyrehozatala, a jogrend érdekében? Mikor mondják ki végre a magántulajdon szentségének nemzetközi védelmét az Egyesült Nemzetekben?! Amig a főgangszterek, a Rákosiak moszkvai gazdái, sőt orgazdái ott ülhetnek vétójukkal a biztonsági tanácsban, — aligha. . . érdektelen arra is utalni, hogy a nemzet és a monarchia legsúlyosabb konfliktusa idején, •— amikor a felkelt nemzet a csatatéren diadalmasan mérkőzött aé uralkodó seregeivel — 1849-ben, mikor a korszellem és az európai forradalmi hullám is a köztársaságnak kedvezett, Kossuthnak sem jutott eszébe a királyság eltörlése. Az uralkodó házat egy csonka országgyűléssel, puccsszerűen és a nemzet jórészének ellenkezése közepeit detronizálta ugyan, de a köztársaságot nem kiáltatta ki. Ö, aki legjobban ismerte a magyar nép-leiket tisztán látta, hogy a magyarság még egy szabadságharc kellős közepén sem volna hajlandó elszakadni a királyság intézményétől. Megtehette volna, hogy a flammingók segítségével nyomban deklarálja a respublicát és azonnal köztársasági elnökké választja magát. A tisztikar és a hadsereg válsága ezzel nem lett volna semmivel kisebb, vagy nagyobb, az orosz beavatkozás igy is — úgy is bekövetkezik, Kossuth azonban jól tudta, hogy épp azt a népet, amelyet ő állított talpra, azt a paraszt fiút, aki alig most szabadult ki a jobbágysorból, a köztársaság lobogói alatt nem lehetne harcba vezetni, mert annak lelkében a magyar királyság örök eszménye él. így a kormányzói címet választotta, ami egymagában is világos utalás arra, hogy a királyság intézményének legitimitását meg akarta őrizni arra az időre, mikor ez vagy egy győzelemmel, vagy egy békés kiegyezéssel realizálható lesz. Az 1918-as októberi lázadás, majd Károlyi Mihály november 16-án kikiáltott köztársasága minden volt, csak éppen nem a magyar nép forradalma. A pesti intellektuális radikalizmus kalandorai, a Nemzeti Tanács szélhámosai és egy, a nemzet testéből, leikétől idegen újságírás uszítása létre tudott hozni egy bizonyos forradalmi hangulatot, amely azonban nem terjedt eul a pesti rédakciók és irodalmi kávéházak tükör-kirakatainak' határán. Ez a kis csoport bomlasztotta fel a frontokat, majd magát a királyságot és az országot: is, mert rendkívül ügyesen használta ki a magyar nép háborús fáradtságát, ami négy évi szakadatlan harc után legalább is megérthető volt. Aki emlékszik az 1918-as október végére, az nem feledheti el a debreceni királylátogatást, amely épp a legfüggetlenebb, legöntudatosabb magyar népréteg, a Tiszántúl hatalmas népszavazása volt a királyság eszméje mellett. Annak idején, 1943-ban az októberi lázadás huszonötödik évfordulóján a krónikás igy emlékezett vissza ezekre a napokra. . . . “És a Hajdúság lóra ült. A pompázó ötös-fogat után, mint valami tündérálom vágtatott a bandérium. Elől az ősz Veszprémy Zoltán főispán, a hajdúk főkapitányának nemes utóda. Mögötte ezrével lovagoltak a fekete-mándlis hajdú gazdák. Az utcákon százezernyi tömeg, boldog, lelkes éljenző magyarok. A nagy álom talán megvalósul! Talán most történik olyan csoda, mint Mária Terézia korában. Hiszen a templom ajtajában, palástos papjai élén ott áll Baltazár Dezső a Tiszántúl püspöke és talán ebben a tempómban harsan fel az uj “Vitam et sanguinem”, ahol Kossuth kimondta a detronizációt.” (Marschalko: Kik árulták el 1918-ban Magyarországot. Stádium kiadás)
