Krónika, 1948 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1948-06-15 / 6. szám
1948 junius •'KRÓNIK A” 3-IK OLDAL' SZEMLE A VILÁGNÉZETI HARC, amely világviszonylatban csak most van a kiérlelődés utján, Magyarországon drámai tetőpontjához érkezett, A nemzetközi szerződések és a népakarat álnok és erőszakos kijátszásával nyeregbe ült kommunizmus, miután rablópolitikájának több fázisát, a tulajdonjogot legázoló kisajátításokat és általános elkoldusitást végrehajtotta, mielőtt tovább megy végső céljainak teljessége felé, a lelkek bolsevizálását is biztosítani akarja. Jól tudja, hogy rendszerének uralma homokra épült ha nem győz a lelkekben is. E győzelemnek pedig legnagyobb akadálya a kereszténység. Az a magyar kereszténység, amely ezerötven esztendőkön által az ország fennállásának, életének, a nemzeti létnek erkölcsi és lelki alapja volt s amelynek leigázása nélkül a megszálló orosz fegyverek sokasága, a szuronyokon-ülés is csak ideigórági tartó segítség, de távolról sem véglegesség azok számára, akik a történelmi Magyarországot örökre sírba akarják fektetni. A marxismus letörte a polgári ellentállást, amely előbb nem rendelkezett elég történelmi erővel ahhoz, hogy a néptől nyert megbízatásának eleget tudjon tenni és élni tudjon abszolút parlamenti többségével, majd pedig jogai nyílt követelése helyett titkos utakra tért s ezzel módot adott a bolsevizmusnak, hogy a bírói székbe üljön és a maga számára kiaknázhassa a polgári politikának az önmaga mulasztásai fölötti elkeseredését is, “összeesküvőkként” kezelje azokat, akik szeretnék helyrehozni a vezéri engedékenységet. Az Egyház úgyszólván egyedül maradt a küzdőtéren a nemzet keresztényisége és ami ezzel mondhatni egyértelmű, magyarsága védelmében s az egyházak két legfőbb vezetője nem állt úgy kötélnek, mint annakidején és sajnos, azóta is a polgári politika vezetői. Ravasz László református püspök sohasem támogatta bensőleg a bolsevizmus és szláv gyarmatiság rendszerét s most, hogy a moszkvai ügynökök a kereszténységet is bele akarják törni a bolsevizmus igájába, nem követte ama papjait, akik a meghátrálás útját választották, lemondott egyházi méltóságairól és hir szerint Svájcba utazott. Nem kétséges, hogy a hazafias, történelmi magyar szellemű óhazai református tömegek szive Ravasz püspök mellett van, nem pedig Tildy és Bereczky pártján, akiknek herosztrateszi munkáját némán izzó belső tiltakozással kárhoztatják. Mindszenty József bíboros hercegprímás, a magyar katolicizmus vezére pedig mindenkor aktiv volt a megalkuvástalanság terén. Amikor elfoglalta egyházfői székét, megmondta, a magyar nép lelkiismerete kíván lenni. És bebizonyította ELEJÉTŐL KEZDVE, hogy ezt történelmi értelemben gondolta. Mindszenty biboros nem ingott meg egy pillanatra sem, soha nem hitte, hogy lehet alku, megegyezés, együttmenés azokkal, akiknek a nemzet kereszténységének alkotmányosságának, szabadságának és mindazon eszményeknek teljes eltiprása a céljuk, amit ezek a magasztos fogalmak jelentenek. Soha, soha nem úszott a kényelmes és erélytelen opportunisták árjával, akik azzal áltatták magukat, hogy a moszkvai fegyverektől támogatott marxizmus nem a marxizmust, nem a kommunista céjok mindenhatóságát akarja, hanem szerény — percentes üzletet áhit, jámbor megférést a polgársággal. Mindszenty biboros 1944-ben nem állt szóba a jobboldali totalitarizmussal, nem volt hajlandó egyetlen jó szót sem adni nekik és inkább vállalta internáló táboruk fogság-hónapjait. Ugyanígy már az 1945 november 4-iki választások küszöbén kiadott nyiltlevelében voltakép tiltakozott a baloldali totalitarizmus báránybőrbe öltözött farkasainak való lépremenés ellen és óvott attól, hogy bárki is higyjen korteseszközeiknek csalétkeiknek. Azóta is a tántorithatatlanság példáját mutatta MINDEN cselekedete, MIN DEN megszólalása. Megmondta egyik emlékezetes beszédében, hogy a nyílt, egyenes utak hive, nem a konspirációké s aki akarta, megérthette belőle, hogy ennek az volt az értelme: abszolút többséget kaptatok a nemzettől, a népakarat, de Yalta szerint is jogotok volt a hatalomhoz, miért folytattátok mégis az engedékenység, az “appeasement’’ már kezdettől meghátráló, végzetes politikáját azokkal szemben, akik alapigéiből nyilvánvaló, hogy az engedékenység velük szemben a legbotorabb fegy ver, mert céljuk a többiek teljes eltiprása, megsemmisítése, hogy a maguk kizárólagos hatalmát, zsarnoki egyeduralmat biztosítsák. Mindszenty biboros most is a régi egyenes utján jár, amikor szembehelyezkedik a bolsevikeknek a kereszténység ellen elindult nagy offenzivájával, ragaszkodik a kereszténységnek a nemzet életében egy milleniumon át kijutott és a nemzet üdvére gyakorolt szerepéhez, úgyszintén a keresztényi Magyarország többi történelmi hagyományaihoz is és a népnek több mint kétharmadát kitévő katolikus hívei, de minden nemzeti hagyományt tisztelő magyarnak lelkes helyeslése mellett harcol most az egyházi iskolák államosítása, a jövő magyar ifjúság bolsevizálása alapjainak letétele ellen. SOHA nem volt hajlandó demokráciának elfogadni a bolsevizmust, becsületes orcának a lenini cinizmus demokratikus szólamokkal álcázott maszkját és ma mint a keresztényi magyarság lelkének megingathatatlan kősziklája emelkedik a magyar glóbuson elömlő megfélemlités és megfélemlitettség hullámai fölé. Mondjuk ki magyarán, nincs, nem volt az utolsó évtizedekben egyetlen olyan vezére sem a vészektől hányatott nemzetnek, aki kritikus órán ennyire a jellem óriásának, ennyire megalkuvás nélkülien férfiúnak, a nagy históriai percek rátermett, kemény nagy emberének mutatkozott volna. Nincs, nem lehet igaz ember, aki hinné, hogy a magyar kereszténység és a bolsevik zsarnokság harcában pillanatra is a magyar kereszténység számára méltatlan helyzet állhatna be, olyan, amely önmegtagadást jelentene, törést mutatna igazsága követésének férfias egyenességében s megalkuvás, meghátrálás, megfutamodás volna, — amig ezt a harcot Mindszenty József vezeti! Mindszenty nem alkuszik, ezt tudja az egész nemzet. Tudja, hogy amig Ő jár a lelkek frontjának élén, addig ezt a frontot sohasem fogja áttörni, megrokkantani a bolsevik ármány és erőszak semmiféle rajtütése, addig hiú ábránd minden olyan moszkovita spekuláció, amely bolsevikit és tagállami tovarist akar csinálni a magyarból. Mindszenty ma a nemzet reménye, vigasza, büszkessége. Az iránta való forró bizalom a mai kálváriás magyarság egyetlen életelixire. * * * TÖRTÉNNEK PEDIG EZEK A MEGÁLLAPÍTÁSOK abból a sajnálatos alkalomból, hogy éppen most, amikor Mindszenty biboros félelmet nem ismerő harca javát vívja, olyan vélemény is kerülközik az amerikai magyarságnak és ugylehet a világ magyarságának nyilvánossága elé, amely hamis színben, ferde beállításban foglalkozik Mindszenty József küldetése s szerepével rontani látszik azt a tekintélyt, amely oly méltán övezi s ártalmára lehetne a bizalom teljességének, amelyre iránta a nemzet hite szem pontjából is oly hatalmas szükség van most. Nem igaz, hogy Mindszenty biboros BÁRMIKOR IS engedékenységet mutatott volna a koalíciós bolsevizmus iránt! Mindenkiről előbb lehet ezt elmondani, mint őróla!.. . Hamis beszéd azt mondani, hogy Mindszenty úgy érzi, hogy most már eleget engedett s nincs többé értelme az appeasement-politikának. Politikai hamiskártyázás ilyent állítani, amiként nem kevésbbé az, ha akadnak, akik figyelmeztetik arra, hogy az engedékenységnek is van nak határai. Nem kell figyelmeztetni! SOHA EGYETLEN LÉPÉST SEM TETT AZ APPEASEMENT LEJTŐS UTJÁN, mert tudta,' hogy ennek totalitarizmussal szemben semmi értelme. Vájjon akik most e vádat merészük emelni ellene, elmondhatják-e ezt önmagukról?! Vájjon nem-e az ő nevüket lehetne inkább Chamberlain rövidlátó engedékenységi politikája kapcsán emlegetni, mint a Hercegprímásét? Nem igaz az sem, hogy a Hercegprímás belenyugodott volna az egyházi birtokok bolsevik kisajátításába. Már az 1945 november 4-iki választások előtt tiltakozott a bolsevikiek lélekhalászó és voks keritő moszkvai receptü földreformja ellen, — ami nem jelenti azt, hogy egy szabad keresztényi Magyarországon ne helyeselné a kisparasztság jogrendszerü földhözjuttatását. Ortutay, az ellene hadakozó kultuszminiszter, az egy házi iskolák bolsevizálásának e quislingi ügyvédje még 1948 junius 6-iki nyiltlevelében is azt veti a Hercegprímás szemére, hogy ellenfele a (moszkvai recept szerinti) földreformnak. És micsoda felelőtlen rágalom azt állítani, hogy a Hercegprímás belenyugodott a katolikus sajtó és egyéb egyházi intézmények háttérbe szorításába?! Aki figyelemmel kísérte az eseményeket, a Hercegprímás izzó intranzingenciáját, nem állithatja ezt anélkül, hogy bűnbe ne essék a nyilvánvaló igazsággal, de azzal a respektussal szemben is, amely a Hercegprímás egyedülálló, apostoli rettenthetetlensége számára kijár. Nem igaz, hogy a Hercegprímás a rendszer iránti kedveskedésből tagadta meg az 1947-es választások alkalmával Barankovics pártját; minden tárgyilagosan tájékozódott ember tudja, hogy ez pontosan az ellenkező okokból történt s hogy mennyire helyes volt, beigazolódott, többi közt akkor is, amikor a Barankovics párt vezérszónoka az államosítások parlamenti vitájában “90 percentre” a marxista elméletek hívének vallotta magát és a “kereszténység csődjét" emlegette. Nincs terünk sorra cáfolni a Hercegprímás elleni féltékeny, sanda mészáros! módszer minden egyes hamis fogását, — hősiessége oly fényes, hogy nem merik nyíltan lehurrogni az amerikai magyarság előtt, — csak megütközésünket fejezzük ki az egyszerre hideget és meleget fujás módszere felett, amelyről azt hittük, hogy végre a múlt lomtárába került. Több hideget fújnak, mint meleget, pedig illő lett volna legalább a Hercegprímásnak a Szent István Társulatban mondott február 15-iki beszédére gondolni, melyben azt mondotta: “Imádkozva befelé fordulunk, mig el nem vonul a gonosz” s amelyért azzal a váddal rontott ellene a bolsevik had, hogy — a menekült politikusok passzív ellenállásra felhívó chicagói kiáltványára adta meg ezzel a választ... Nem-e volt lelketlen bűn Amerikában is terjeszteni egyes, Rákosi-kollaborátorságban kompromittált egyének párisi kis kőnyomatosa vezércikkének azt a csúcs rágalmát,' amelyben a maguk kompromittáltsága szintjére akarják lerántani a Hercegprímást és makulátlan harcát, azt merészelve állítani róla, hogy — a Dinnyéspuccs után sokáig hallgatólag paktált a kormánynyal! Nem kevésbbé furcsa azonban az olyan bírálat, amely miközben hamisan appeasementtel vádolja a hercegprímást, maga még mindig beleesik az appeasement kórságába és annak a reményének ad kifejezést, hogy a kommunista párt majd belátja, hogy tovább nem mehet az ősi magyar intézmények lerombolásában. S ha lehetőségét látják ennek, miért kicsinyük le a Hercegprímás harcát, miétf, próbálják beárnyékolni pajzsát valótlanságokkal, miért mondják ugyanakkor defetista módon előre, hogy amúgy is el kell esnie a
