Krónika, 1947 (4. évfolyam, 1-11. szám)

1947-03-15 / 3. szám

10-IK OLDAL "KRÓNIKA” 1947 március 15. HÜ BESZÁMOLÓ AZ EURÓPÁBAN SZÉTSZÓRT MAGYAR MENEKÜLTEKRŐL pokoli kínokkal gyötörjék a pénz­telen,, keresetnélküli magyart, hogy vékonyka kabátjában még gyötörtebben, kivert kutya mód­jára érezze elhagyatottságát, hogy végre valahára értse meg a neki szánt sorsot, a proletár lesüllye­dést, a szennybe, a piszokba és a nyomorba való lesüllyedést. Megéltük mi már egyszer azt az életet. Tudjuk, hogy milyen ke­serves sors volt az, amikor az ak­kori feudális-plutokrata elvek sze­rint kormányzott országban ugyan Csak volt jó pénz — hiszen azzal dicsekedtek, hogy még a svájci .frankot is veri a világpiacon — de nem volt munka vagy ha volt. úgy éppen csak arra volt elegendő, hogy az éhenhalástól mentsen meg. Akkor is csak a jó pengő és nem a jó és bőséges a mindenki számára elérthető munka volt a jelszó. Tudjuk, hogy mi lett annak a következménye. De tudjuk azt is, hogy mi fog most bekövetkez­ni. Ha korábban Németország játékszerévé váltunk, akkor most sorsunk keletre lódul, hogy azután a kis és nagy szomszédok ölelő karjai közt eltűnjön ez a nemzet minden hagyományával, szokásai­val és elhivatottság tudatával az ázsiai steppék homokzuhatagában. Ezt nem akarjuk és ezt nem akartuk mi hontalan magyarok. Ezért vagyunk itt és ezért fordu­lunk mi a nyugati demokráciához, hogy a saját és egész Európa ér­dekében akadályozza meg, álljon útjába ezeknek az akarásoknak, ezeknek a céloknak, népünk szo­morú végzetének. Jogunk van ezt kérni, mert amikor látszólag elle­nük harcoltunk, amikor a velük szövetséges vörös hadsereg ellen a kommunista veszedelem miatt a már eldobott keztyüt felvettük és határainkon belül igyekeztünk a sors kerekét visszafordítani, a bol­sevista veszélyt hazánk és a nyu­gat, egéről elhárítani, akkor is tör­ténelmi hivatásunkat teljesítettük: útjába álltunk a keleti veszedelem­nek! Saját nemzetünket nem tud­tuk megmenteni, bűnünk, hogy nem sikerült. Ezért sokan életük­kel fizettek, bitófán, vagy golyó­általi halált szenvedtek, börtön­ben sínylődnek, rabszolgamunkát végeznek. Fájdalommal, elkesere­déssel gondolunk ezekre a mártí­rokra. A történelem igazolni foq­­ja őket. S az ártatlanul kiontott vér mégsem ömlött hiába. Ha eddig még nem mondta meg senki, ha a bosszú és megtorlás mindenkoron igazságtalan viharában, ha a dip­lomácia ismert finomkodó formái között még senki sem merte oda­kiáltani ennek a világnak, hogy Magyarország 7 hónapos küzdel­me, fővárosunk rombadőlésének és vérünk hullásának milyen tör­ténelmi jelentősége lesz valaha és mi a már ma is levonható jelen­tősége, engedjék meg az amerikai magyarok, volt honfitársaim, hogy szerény szavammal én hívhassam fel az ő és a világ demokrata köz­­' véleményének figyelmét erre egy mondatban: A vörös hadsereg a Rajnánál találkozott volna a nyugati hatal­mak partraszállt hadseregével és egész Németország, egész Ausz­tria orosz megszállás alatt állana, minden Yalta-i egyezmény ellené­re és ma már nem igen lehetne a Egy társadalmi tragédia megren­dítő képei — Negyedmillió buj­dosó, akiket Szovjet tovább üldöz — Segitségkérés Amerikától E sorok írója az erdélyi hegyek­től kezdve végigszenvedte az oro­szok elől menekülő sok-sok száz­ezer magyar minden megpróbálta­tását. Hónapokon át együtt höm­­pölygött azzal az áradattal, amely szekéren, kocsin, teherautók há­tára kapaszkodva, marhavago­nokban vagy gyalogosan szabad­­tüznél táborozva, kiégett házro­mokban, istállókban, pályaudva­rok lebombázott csarnokaiban vagy tábornak kinevezett torna­­csarnokok szalmazsákjain hálva mind az amerikai, angol csapatok felé igyekezett. A népvándorlás kora óta nem ismer a történelem ilyen áradatot. A tatárjárás elől menekülő magyar urak futása, a török elől az Alföld peremvidékeire húzódó nemesség vándorlása,, Kossuth negyven­­nyolcas országgyűlésének Debre­­cenbe-költözése, az első trianoni országcsonkitás menekült-özönlé­­se egyszerre háromféléi, mind csak szerény kis majális volt eh­hez képest. Közel egymillió ma­gyar torlódott át egymás hegyén­­hátán az ország nyugati határain. Eltekintve a másik félmilliótól, akik Erdély, Felvidék, Délvidék nemrég visszakapott területeiről vagy az ország többi peremvidé­keiről menekülve az ostromlott fővárosba szorult vagy továbbmo­zogni nem tudván, visszafordult. Én most itt csak azoknak a sor­sát szeretném amerikai magyar testvéreim szemei elé idézni, akik ebből a fejveszett népáradatból ma is száműzetésben maradtak az ország határain kívül, Hamburg­tól a francia határig és le Nápo'.y­­ig fél-Európában szétszórva. Nem azért, hogy bukott politikai irá­nyokat védelmezzek. Hiszen eh­hez a negyedmilliós tömeghez a tél óta szinte nap-nap után csopo*­­tokban szökve érkeznek olyanok, akik valóban a "felszabadítást” várták a szovjetcsapatoktól. Sőt sokan, akik náci internálótáborok' ból szabadultak ki. Talán ma, másfél esztendő után, Amerikában is máskép Ítélik meg a szovjet csa­patok hóditó hadjáratát. Tehát az előlük való menekülést is. A képviselőház alelnöke könyv­­• kötősegéd lett. — A miniszteri tanácsos napszámos A leghelyesebb, ha mindjárt a közepén kezdem: Tavaly ősszel Délausztriába menekült rokonaim keresgélve, eljutottam a weissen­­steini nagy magyar gyüjtőtáborba, ahol akkor még vagy húszezer magyar tanyázott. A hegyoldal­ban, egy földbevájt lyukban nem volt nagyobb, mint egy krumpliverem — legénységi köp­­penybe burkolózott huszártisztet zöld asztalnál arról disputálni, hogy mi is legyen Európa arcula­ta, demokratikus-e, avagy bolse-. vista. Ausztria, 1947 január havában. találtam feleségével. Szabolcsme­­gyekétszeres főispánja volt. Há­rom cikluson át képviselője a régi kormánypártnak. Nemrég még büszke urlovas, gazdag földbirto­kos, elkényesztetett társasági em­ber. Éppen az ajtóban rakott tü­­zecskén melegitették gemberedett kezeiket, hogy fel tudjak nyitni az angol konyhán kapott konzervát. Azon tanácskoztak, miként re­kesztik el majd a nyers fenyőge­rendákkal fedett, ablaktalan odú bejáratát, ha jön a tél. Mert az asszony átszökött az orosz vona­lakon,, felkereste a Miklós kor­mányi «gyík ismerős tagját. Az maga tanácsolta, ne próbáljanak hazajönni. Bár a férfi nem szere­pelt a Szálasi-időkben, régen visz­­szavonult a politikától, az ilyen­fajta ember ne kockáztassa meg a hazajövetelt nyugatról. Humorral mesélték el ezt nekem. És milyen mosolyogva mutatta az odú ura a magukgyártotta egyetlen fekhe­lyet, miközben elrendezte, hogy a fekhely átnedvesedett szalmáját csomónként át kell szárítani. Azt sem fogom egyhamar elfe­lejteni, mikor a télen egy tiroli parasztház szénapadlásán meglá­togattam a pesti egyetem egyik hires természettudományi tanárát. (Kívánatra bármely amerikai ol­vasónknak megírom, ki volt.) Sú­lyos isiásszal feküdt a félhomály­ban lombikjai, műszerei között és egy piszkos, nagyszakállu, csizmás kozák katonaorvos kezelte éppen. Ugyanúgy felejthetetlen marad nekem az a galambősz fehérarcu özvegy, egy kúriai biró özvegye, akinek szekerével először az oszt­rák határon, másodszor a salzbur­gi havasok közt, harmadszor egy napfényes bajor országúton talál­koztam. Miniszteri tanácsos fia terelte a lovakat gyalogszerrel, re­kedten, porosán. Leánya egy öz­vegy ezredesné meg sinadrágban, kendővel bekötött fejjel, vastag doronggal fékezte a hátsókereke­ket. hogy meg ne csússzanak. A hetvennégyéves ősz hölgy a szen­vedés legkisebb látszata nélkül ült fenn a rossz szekér pokrócai közt. Tiszta arccal, szépen rende­zett fehér csipkenyakkendőcské­­vel, bájosan mosolyogva. Mintha semmi különös nem történt vol­na,, mintha ennek így kéne lenni. Mintha nem is ő volna az, aki Fehringnél két éjjelt szabad me­zőn, szekéren töltött, akit Leoben mellett könyörületből fogadták be egy konyhába, Admontban egy söröző üvegverandáján szalmán hált a földön és másnap órákig kellett dörzsölni, hogy magához térjen. Krúdy Ferenc, a régi képvise­lőház alelnöke, aki a nyilas idők­ben teljesen visszavonult a sze­repléstől, hatvanhároméves fővel könyvkötősegéd Rómában a fe­rences nyomdában (napi 35'cent bérrel), felesége egy kozmetikus­nál kiszolgál, hogy fiuk tovább­tanulhasson az egyetemen. A mi­nap Itáliában, Livornoban járva, az iparügyi minisztérium egyik volt osztálytanácsosával találkoz­tam. Kétkerekű talyigát húzott ab­lakrámákkal tele. — Állásom van! —' újságolta — napszámos vagyok egy derék asztalos mesternél na­pi 40 sent bérrel). Valaha ő volt a minisztérium legnagyobb gaval­lérja. Még a menekülés elején is monoklit viselt. Luxus autóval, öl­ebbel szöktek feleségével az oro­szok elől „hiszen az utolsó eszten­dőkben állásától megválva, jöve­delmező fűrésztelepet bérelt Kár­pátalján. Ma is ott kuporgat még valamit az autó árából, azért nap­­számoskodik, hogy maradjon a ki­vándorláshoz hajójegyre. A nyomor alvilága És ezek az emberek a menekü­lés irigyelt arisztokratáihoz tar­toznak! A többség gyalog vagy vonatlépcsőre, marhavagonok te­tejére kapaszkodva egy hátizsák­kal vagy kofferrel érkezett az amerikai katonai zónába. A több­ség örült, ha kis kézi motyóját nem kellett eldobálnia vagy az SS-esek a határon nem fosztot­ták ki. A magyar menekültek Teg­­nagyobbrésze tized-huszadmagá­­val lakik most egy helyiségben. Legyen volt tiszt, mérnök, iparos­­segéd, soffőr, mechanikus, állam­titkár fia vagy hivatalszolga gyer­meke, hétcimeres pecsétgyürüs dzsentri vagy szürke kispolgár, másfélévé nem látott vetett fehér ágyat, másfélévé nem ült abrosz­­szal terített asztalnál. Amerikai, vagy angol raktárakból szerzett kaki-inget, katonáktól cserélt baszksapkát, bakkancsot, alul összemadzagolt vászonnadrágot visel és kincsként őrzi a reá nem szabott öreg köpönyeget, amit az UNRA gyűjtéséből kapott, talán éppen egy minesotai vagy geor­­giai farmer levetett holmai közül. Eldobált katonai konzervdobo­zokból fabrikált edénykével megy a magyar menekült az ebédosz­táshoz. Magárakötözött öreg ka­tonapokrócokkal takarózik. Ház­romok közt gyűjtött fatörmelék­kel, gizgazzal füt, ha egyáltalán van hol befűteni. Hónapok óta nem látott készpénzt és úgy el­szokott a rendes emberi élettől, hogy káprázó szemmel, esetlenül lép be, ha véletlenül rendesen bú­torozott, képekkel díszített sző­­nyeges lakásba kerül. A magyar „menekült cigaretta­végeket gyűjt ma atcán, villamos­­perronon, várótermekben reggel­­től-estig rendületlenül. A saját ot­­honában élő amerikai talán nem is tudja elképzelni mit élt át és hogy tengeti napjait ez a három­negyed réseben értelmiségi embe­rekből, mégpedig a magyar értel­miség legelevenebb, legarravalóbb rétegéből való kétszáz egynéhány­­ezen hontalan. Ez a nyomorúság, ez az állandó lealázottság amellett sok csodála­tos emberi erényt is kitermel: A villachi angol menekültábor­­ban láttam egy tizenhatesztendős elkényeztetett külsejű, aranyszőke urilánykát, aki négy kis testvé­rére mosott, vasalt, varrt, takarí­tott. Úgy, etette, oktatta, tanította őket hivatása egész, komolyságá­val, mint egy édesanya Valahol elvesztették anyjukat a menekü­lésben. Apjuk, jómódú budai or­vos, egy szombathelyi légitáma­dásnál ott maradt. A tizenhatéves kis teremtés teljes komolysággal vette át a szülők szerepét. Övék

Next

/
Oldalképek
Tartalom