Krónika, 1947 (4. évfolyam, 1-11. szám)

1947-03-15 / 3. szám

1947 március 15 “KRÓNIK A” 7-IK OLDAL NYUGATOSOK POSTÁJA 1947 január 6 “Az olaszországi bujdosó ma­gyarok nevében küldöm üdvözle­temet az uj hazában élő “Nagy- Magyarországban' hivő magyar testvéreinknek. Rákosiék igen, de mi sohasem nyugszunk bele az uj Trianonba. BÁRÁNY MIKLÓS 1525 Fossoli di Carpi Campo Concentramento Modena. Italia” * * * Róma, 1947 február 15 Szerkesztő ur! Amerikai magyarok! Olyan hosszú, szinte végtelen­nek tűnő idő után végre igaz ma­gyar emberek leikéből papírra hullott írást adott kezünkbe a Gondviselés. A KRÓNIKA 1946 decemberi száma jutott el hoz­zánk, amelynek szeretettel felénk áradó sorait Örömmel és áhítattal szívtuk magunkba. Örömmel, mert szenvedésünk - és elhagyatottsá­­gunk kimondhatatlanságában fáj­dalomcsillapító simogatást nyúj­tott — áhitattal, mert a belőle su­gárzó krisztusi szeretet és szent­­istváni gondolat nemzetmentő egyedülállóság m e g e r ő s itette egyetlen vigaszunkat és remény­­nyünket ... az Istenben való hi­tet. Bár az utóbbi években is ol­vastunk magyarnyelvű újságokat és könyveket, azonban a két egy­mással nagyon közeli rokon, de nekünk idegen eszme és rendszer magyarul mételyező megnyilatko­zásait fogyasztottuk hányingerek közepette. A KRÓNIKA volt az első ma­gyar sajtótermék, amely lelkivilá­gunkat is visszatükrözte. Rövid idő alatt két hatalmi té­bolyban őrjöjjgö nemzet kénysze­­ritette őrült eszméjének rabigájába szerencsétlen hazánkat. Mi ennek a harcnak áldozatai vagyunk. Sorsunkat nehéz leirni, de meg-i próbálom. Talán el se hiszik, ho­gyan élünk. Egykoron magunk se hittük volna, hogy igy tengődjön 40 magyar, mint mi tengedőnk itt Rómában. Vagyunk itt a magyar haza minden tájáról, felvidékiek, erdélyiek, anyaországiak. Képvi­selve van közöttünk minden pro­duktiv foglalkozási ág . ^ . föld­műves,, iparos, tisztviselő, jogász, művész, diák. Van, aki amerikai vagy angol hadifogságból érke­zett Rómába, van olyan is, aki több évi oroszfogság után. Valamennyien azért vagyunk itt, hogy talán Amerikába, vagy Dél-Amerikába kijuthassunk. Va­lamennyien hontalanok vagyunk és igy csak még néhány hónapig maradhatunk Rómában. Munkát nem kaphatunk, mert az olasz munkanélküliek száma meghalad­ja az ötmilliót. Hogyan élünk? Öt-hat-hét hónapja lézengünk. Egymásra találva engedélyt kér­tünk és kaptunk, hogy a Szent Nerens és Achiles templom fala mellett, a sekrestyébe vezető hosz­­szu folyosón és ennek a végén el­terülő 5 és fél méteres szobában tölthessük az éjszakát, hol az idő­járás viszontagságai elől kis vé­delmet kapunk. Nagy esőzések al­kalmából a folyosót elönti az eső­víz. Ezért tehát ott a folyosón aludni nem tudunk és igy 32-en összeszorulunk a kis teremben, ahol szorosan egymás mellett ke­vés szalmazsákon, kevés takaró­val kinlódjuk át az éjszakákat. Megrendítő bizonyítékképpen küldjük a mellékelt fényképet . . . mint álmodik napi egyszeri jólla­­kásról, munkáról, meleg ágyról, koronás címer alatt 40 kitagadott, elhagyott magyar. A lábaknál ülő és fekvő fiuk az éjszakákat nem itt töltik, csak a nincstelenség gyermeki vágya sarkalta őket, hogy ha már semmijük sincs, leg­alább ők is rajta legyenek a ké­pen, mely felejthetetlen kinjaink egy részét örökíti meg. Az olasz fényképész, aki a felvételt készi tette, könnyes szemmel mondta magyar feleségének: gondolta, hogy rossz sorban élünk már ru­házatunkról is és ezért segített bennünket díjmentesén csinált iga­zoló fényképekkel, de ezt nem merte volna képzelni sem, hogy igy élünk, hogy otthonunk, pa­rányi menedékhelyünk néhol pe­nészes falán itt-ott gyöngyöző szemeken szivárog a viz. Élelmezésünk? Ez a legrövidebb. Nagyon kérjük, ne vegye senki tréfának. Amióta itt vagyunk, mindennap megkapjuk jegyeinket a pápai támogatással működő nép­konyhaszerü helyre, melyet Cuci­­na Economica néven ismernek. Ha a nevezett konyhán a leg­táplálóbb ételt kapjuk, akkor 2-3 deci főtt babbal maximum napi 300-400 kalóriát veszünk ma­gunkhoz. Ezzel minden hivatalos étkezési tevékenységünk befeje­ződött. Ruházatunk szervesen igazodik lakóhelyünkhöz és étkezésünkhöz. Siralmas rongyok. 40 ember őssz­­ruhájából talán még két embernek sem lehetne úgy felöltözni, hogy legalább tisztességes munkásem­ber szerény kopott formáját ölt­se. A sok nedvességtől, esőtől ci­pőink, ruháink, fehérneműink már annyira szétmálltak, hogy egyi­­künk-másikunk testét nem tudja betakarni teljesen. A helybeli koldusszegény ma­gyar segélyirodától eddig a kö­vetkező segélyt kaptuk fejenkint: Megérkezésünkkor 200 lírát, nem egészen másfél kiló kenyér ára, továbbá hatszor egy-egy ameri­kai katonai (K-ration) élelmiszer csomagot, 2 esetben közös fürdőt és egyszer 30 lirát borotválkozás­ra. Ezzel a segély kimerült. A csodával határos, hogy félév óta egyikünk sem halt éhen. Kö-, szönhető ez a bennünk élő szívós magyar élniakarásnak, és hogy egy jobb jövő reményében át tud­juk vészelni a legnehezebb időket, az emberi mivoltunk legszégyeni­­tőbb megalázkodásra, a koldulás­ra, kényszerültünk. Aki pedig nem tudta megtenni, azon segített a bátrabb, élelmesebb bajtársa. Is­ten áldja meg a római papokat és apácákat, hogy egy-egy darab kenyeret adva, megóvtak bennün­ket az éhenhalástól. Mi nem vádolunk senkit, mert tudjuk, hogy) üres zsebből fcdni nem lehet. Viszont azokból a sze­­retetcsomagokból, amiket az ame­rikai magyarok küldtek a mene­külteknek, mi semmit sem kap­tunk. Nem tudjuk, kik kaptak, kik voltak megbízva szétosztásukkal. Helyzetünk tarthatatlan, mert az idegenek számára a tartózko­dási engedélyt záros határidőhöz kötik. Ezért száll kérő kiáltásunk sürgős segítségért, mint emberi sorsban élőkhöz, az amerikai ma­gyarok jó szivéhez. Ne hagyjanak elpusztulni, támogassanak ben­nünket, hogy munkás, megbecsült magyar dolgozói lehessünk a vi­lágnak. Mindannyiunknak van már Dél- Amerikába szól» vízuma. A leg­többnek venezuelai, mert azt in­gyen adták, egy-kettőnek, akik összetudták koldulni az árát, pa­raguayi vízuma van. Szerkesztő ur: Amerikai 'magyarok: Legyenek segítségünkre. Karol­janak fel bennünket, hontalan magyarokat, kiket mindenki elha­gyott. Ruhanemüeket, élelmiszert és anyagi támogatást kérünk. Ruha­nemüeket, hogy emberi külsővel emberek közé mehessünk: anyagi támogatást, hogy hajójegyet vált­va, át tudjunk kelni a tengeren, hogy odaát megkezdhessük a munkát. Tudjuk, hogy hatalmas összeg ez, de minden előre megköszönt támogatás a szent magyar király­ság egy-egy fiának életét menti meg. És nehogy bárhol is illetékte­lenek vegyék át a nekünk szánt segítséget, azért kérjük Önöket, hogy mindenkinek külön-külön névre küldjék az esetleges támo­gatást. Címünk: Piazza Numa Pompelio 28 Chiesa di S. Nerreus ed Achilles Per unghtrese profugo Roha, Italy. Hazafias üdvözlettel, negyven magyar nevében Czékus József Lajosházi Béla, Hervászi László. Endrédi István, Harkányi Ferenc, "Szinder Tibor, Réb János, Som­­lyay László, Farkas Rudolf, Vár­szegi Béla, Tóth Lajos és neje, Tóth Emilia, Kovács Lajos, Kele­men Márton, Barkó György, Or­­tutay Géza, Somlyay Attila, Ber­ta László, Sebestyén György, Oberschall Ferenc, Osváth Fe renc, Czékus József, Kiss Antal, Papi F., Lajos, Szarvas Joachim, Bors Tibor, Zsigmond László, Turzó Tamás, Poller Ferenc, Nagy Sándor, Merczigán Ferenc, Csík Dénes, Vigh János, Keszler Ferenc, Koros Jenő, Schwartzen­­bergristván, Varga János, Fodor István, Horváth Gyiula, Csengery Sándor, Voszatka György, Deák Gyula. U. i. Természetes, hogy Tóth Lajos bajtárs felesége, aki szintén a fényképen van, nem lakik ve­lünk. . .. Napi egyszeri jóllakásról, munkáról, meleg ágyról ko­ronás címer alatt álmodik negyven kitagadott, elhagyott magyar...

Next

/
Oldalképek
Tartalom