Krónika, 1947 (4. évfolyam, 1-11. szám)
1947-11-15 / 11. szám
1947 november. “KRÓNIK A” 9-IK OLDAL’ magyarok, nem azért nem térnek haza, mert nyilasok, — ez esetben az otthoni kommunisták tárt jcarokkal és kitöltött pártigazolvánnyal várnák őket — hanem ismét csak azért nem mennek, mert ismerik a bolsevizmust. Az otthoni bolsevista), újságok, tehetetlen dühükben, hogy nem mindenki hajlandó behódolni az ő rabszolga-rendszerüknek, ismételten úgy tüntetik fel a száműzetésben élő “nyugatosokat’, mint a magyarság szemetjét. Ez a vád az, amely ellen legerélyesebben tiltakozni kell, mert ennek épp az ellenkezője az igaz. Akik ma itt élnek azok a magyarság egyik legértékesebb rétegét és egy szabad Magyarország számára a reménységet jelentik. Vannak európai hírű írók, egyetemi tanárok, művészek, szellemi emberek, kiváló szakférfiak úgy az ipar, mint a mezőgazdaság terén és van természetesen nagyon sok középosztálybeli, tisztviselő, akik ma egytől egyik a legnehezebb körülmények között tengetik életüket. Az tökéletesen rendben van, hogy ezeket a magyarokat különféle hamis vádakkal igyekszik a sakktábláról végérvényesen kiütni az otthoni propaganda,, azonban az nincs rendben, hogy ezeket a vádakat elhigyjék esetleg amerikai magyarjai és azok az amerikai magyar vezető körök, akiknek tudniok kell, hogy az itt élő magyarság a legalkalmasabb réteg arra, hogy egy felszabaduló Magyarországon majd a krisztusi gondolatot, a szabadság eszmét és vele együtt Szent István koronájának viselője iránti hűséget képviselje. Ezeket a magyarokat nem eltaszitani és nem kitaszítani kell, hanem megnyerni, hitet, reményt adni a számukra, mert ezek lesznek legjobban képviselői az Önök által hirdetett keresztényi és nemzeti eszméknek. Éhez a legszükségesebb eszköz nem is annyira a kenyér, mint inkább a szellem. Szükség volna magyar könyvre, magyar újságra, amely az amerikai magyarság felfogásáról, jövőt illető terveiről tájékoztatja a Bajorország földjén kényszerű szellemi sötétségben élő magyarságot. Mi, itt élő magyar irók már megpróbáltuk megvalósítani a magyar lapot, amelyre nagyobb szükség van, mint egy falatkenyérre. Sajnos, ez a terv mindig meghiúsul az engedélyezés nehézségein, a papirkérdésen és olyan apróságokon, amelyek a lehetetlen németországi viszonyokból önként adód nak. Ezért vagyok bátor felvetni azt a gondolatot, hogy nem volna-e lehetséges az itteni magyar újság kérdését úgy megoldani, hogy a Krónika egy európai kiadást bocsátana közre? Még mindig megoldatlanul marad azonban a magyarság 30-40 ezer főnyi tömegének megélhetési kérdése. Ha a dolgok hamarosan nem változnak, akkor ez az értékes magyar réteg előbb utóbb áldozatául esik a gombamódra szaporodó kivándorlási mozgalmaknak és nyomtalanul elszóródik a világban, vagy nyomorultul elpusztul valahol távol idegenben. Ami még rosszabb, kenyértelenül, világtól elzárva, szellemi karanténben tengődve, ^lőbb utóbb meg törik és enged az otthonról jövő csábitásoknak. Haza megy és rabszolga lesz. Nem mindenkire vonatkozik ez, mert a legtöbb itt élő magyar semmi áron nem hajlandó vállalni a bolsevista szolgaság jármát. De lesznek és lehetnek akik az otthonról nyújtott egy tál lencsét hajlandók felcserélni a bajor kalóriával. A másik kérés tehát az: emeljenek Önök szót azért, hogy az itteni magyarság rendes foglalkozáshoz juthasson addig is, amíg visszatérhet egy szabad hazába. Jelen pillanatban gyermekjátékok készítéséből, favágásból, —< vaH- juk be — sokszor feketézőiből tengeti életét sok-sok magyar. Ennek oka az, hogy a németség ma sem hajlandó rendes munkához juttatni. Mint a háború alatt az Orosz és Lengyelországból elhurcolt személyeket, most a szegény menekülteket tekinti ingyen munkásoknak, akinek a német paraszt legjobb esetben is csak rossz kosztot, rossz bánásmódot, de fizetést egy fillért sem ad, ha valamelyik gazdaságban vállal munkát. A megoldás pedig igen egyszerű és kézenfekvő. Az összeomlás előtti időkben egész magyar gyárakat, üzemeket hoztak ki német földre s ezek az üzemek most leszerelve, raktárakvan hevernek szana széjjel. Az otthoni kommunista kormány mindent, elkövet, hogy ezeket vissza-Mélyen Tisztelt Főszerkesztő Ur! Megérkezett számomra a Krónika augusztus 15-ével keltezett száma, 10 példányban. Ezért újólag legmélyebb hálámat fejezem ki Főszerkesztő Urnák és mindazoknak, akiknek áldozatkészsége ezt az örömöt számunkra megszerezte. Hogy Ottó Trónörökös Őfenségének vezércikke milyen hatást váltott ki belőlünk, azt leírni és részletezni nem tudom. Az azonban kétségtelen, hogy ezután még az eddiginél is erősebben hiszek hazám és nemzetem jövőjében. Hiszek mint magyar jogász, akinek a Magyar Szent Korona tana volt minden hitének, reménységének, haza és nemzetszeretetének gerince és világitó tornya. Hiszem, hogy a magyar jogfolytonosság, amely 1918 október 31-éri oly tragikusan megszakadt, diadalmas erővel fog győzni és Magyar Szent Korona misztikus testében újólag és mindörökre egyesülni fognak: Király, Nemzet, Ország teljes integritásban! Ezek után pedig ismételten arra kérem Főszerkesztő Urat, hogy részünkre, akik a KRÓNIKA felfogásával és céljaival egyek vagyunk, szíveskedjék a KRÓNIKA folyó év májusa óta megjelent számait, legalább 1-1 példányban elküldeni. Valóságos ínségében vagyunk a magyar nyelvű és szellemű sajtótermékeknek. A Budapesten megjelenő sajtótermékek ugyan szabadon jöhetnek ide, de azokat elvből nem veszem a kezembe. Túlnyomó nagy részük ugyanis olyan, amelynek olvasása erkölcsi és fizikai undort vált ki belőlem. Viszont még a jobb szán dékuaknak is olyan vigasztalanul vitesse. Ez a legrosszabb megoldás. Amig Amerika őrizetében vannak a magyar javak, addig azokat nem fenyegeti semmi veszély. Amint visszaadják őket a jelenlegi rendszernek, ezeket az óriás magyar értékeket előbbutóbb elszállítják valamilyen címen a Szövet Unióba, Méltóztassanak tehát lapjukban szót emelni és esetleg illetékes hatóságoknál is interveniálni annak a gondolatnak érdekében, hogy ezeket a magyar üzemeket — van például egy teljes, üzemképes rádiócső gyár — állítsák fel az amerikai megszállási övezetben, alkalmazzák munkásként az itt élő ma. gyarságot, amely igy tisztességes kenyérhez jutna és akkor, mikor elkövetkezik a felszabadulás órája hazavinné az épségben megőrzött magyar értékeket. A legfontosabb pedig mindennél, hogy Önök, akik Szent István koronája teljes épségének helyreállításán dolgoznak, küldjék el ide megbizottjukat, a szabad Amerika szabad magyar polgárát, aki itt megteremtheti az összeköttetést a magyarságnak ezzel az értékes rétegével és személyesen győződhetik meg arról, hogy mindaz, amit ezekben a sorokban vázoltam, tökéletes igazság. Hazafias tisztelettel Marschalkó Lajos, hírlapíró. (Németország) sivár a tartalma s szelleme, amely a desztillált vízhez hasonlítható csupán. Ezektől a magyar jövendőbe vetett hitemnek erősödését nem várhatom, sőt elszomorít minden soruk. Két idősebb iskolás fiamnak sem tudok magyar könyvet a kezébe adni, mert nem jutunk hozzá olyanhoz, amelyet nekik adhatnék nyugodtan. Legutóbbi levelemben vázoltam az itt uralkodó hangulatot. A Nemzetközi Menekültügyi Szervezet Linzben székelő bizottságának megbízásából már harmadik hónapja folyik az összes D. P. személyek, igy a magyaroknak is jövő sorsa tekintetében a kérdőívek kitöltése, u. n. “regisztrálása”. Elsődleges kérdés: “Kiván-e hazájába visszatérni?” Erre a kérdésre én és velem együtt az itt élő magyaroknak kb. 70 százaléka azt válaszolta: “igen, ha a Szovjet megszállás és a kommunista uralom végetér és az alkotmányos szabadság ismét visszatér.” Határozottan nyerni fog a magyar jövő. Mert annak felépítésében csak becsületes magyar ember vehet részt, amint azt Ottó trónörökös kiáltványa is leszögezte. Egyébként ezek azok az emberek, akiknek nyugat és dél felé való elvonulása máris megkezdődött. A legkülönbözőbb utakon és módokon húzódnak át előbb a francia megszálló övezetbe, onnan lehetőleg mielőbb Franciaországba s igyekeznek még to vább kifelé Európából mielőbb. Ezek érzik leginkább, hogy itt maradásuk már veszélyes lehet jövendő életük szempontjából. Velük együtt, illetve rajtuk kívül persze mennek már mások is, lázas mozgalom indult meg az itt élő magyarok között, mindenki veszélyesnek tartja itt Ausztriában a helyzetet,' nemcsak a belpolitikai válság (a kommunisták fokozatos előretörése) miatt, hanem a vélt és várt háború miatt is, amelynek első vonalába kétségtelenül beleesnénk itt mindnyájan. Ezzel szemben itt vagyunk mi, intellektuellek! Mihez kezdjünk mi? Szaktudásunk nincsen, pusztán a nyers erőre épített fizikai munkát soha nem végeztünk, abban nem vehetjük fel a versenyt azokkal, akit ezt élethivatásként végezték mindig. Korunknál fogva (én pl. 43 éves vagyok) nem is számíthatunk arra, hogy bennünket munkára felvesznek és ezért családostól bevándorolni engednek. Mindentől eltekintve — amint azt már megelőző levelemben is hangsúlyoztam: nem is akarunk kivándorolni! Mi haza akarunk menni és magyar jövendő felépítésében részt venni! De mi lesz velünk addig? Miből élünk és tartjuk el családjáinkat? Mihez kezdünk, ha Ausztria kiutasít bennünket? Mindenekfelett pedig mihez kezdünk, ha felszabadító háború valóban kitör Amerika és a Szovjet között? Itt fekszünk az országutra kidobva, a várható had szintér élvonalában, az esetleges és feltehető (bár csak ideiglenes) szovjet előretörés útjában. Számunkra — ha menekülni nem tudunk (ennek pedig lehetősége sem mutatkozik egyelőre) ez a biztos pusztulást jelenti. Közben pedig értesülünk arról, hogy Nagy Ferenc volt miniszterelnök az Egyesült Államok vendégszeretetét élvezi. Humoros, de keserűen hu- - moros reánk nézve! Nekünk nem volt más bününk, csupán az, hogy kötelességünket nemzetünk és* a magyar igazságszolgáltatás érdekében maradéktalanul elvégeztek és teljesítettük, ennek keretében a magyar függetlenséget, a keresztény kultúrát és az egész polgári világrendet veszélyeztető nemzetközi dögvésszel, a bolsevizmussa! szembeszálltunk s helyt állottunk. Ezért nekünk ott kellett hagynunk hazánkat, már harmadik éve idegenben, idegenek között, kitaszítva, lenézve nyomorgunk családjainkkal együtt, sorsunkkal senki nem törődik, ma vagyunk, holnap talán elveszünk, széltől hányatott katángkóró lettünk a népek országutján. Nagy Ferenc ur pedig, aki három éven át alázatosan kiszolgálta a bolsevizmust, illetve annak előharcosát a Szovjetunió magyarországi katonai és polgári kormányzatát, ellenjegyezte és személyes súlyával, tekintélyével fedezte, igazolta úgy a nemzet, mint a világ közvéleménye felé annak minden nemzetgyilkos gazságát, felszabadítóként ünnepelte és ünnepeltette a nemzeti függetlenség megfojtóját, harmonikus egységben kormányozott két éven át Kun Béla jogutódjával Rákosi Mátyással és annak pribékjeivel, elzárta a nemzet szemeit és füleit a nyugati hatalmak elől, ez a Nagy Ferenc ur most mint a magyar függetlenség élharcosa, mártírja, hőse, most az Egye sült Államok vendége! Ezen Főszerkesztő Ur csak nevetni lehetne, ha olyan keserű nem lenne a OTTÓ TRÓNÖRÖKÖS VEZÉRCIKKE ÉS A MAGYAR HELYZET, j
