Krónika, 1946 (3. évfolyam, 2-10. szám)
1946-02-15 / 2. szám
1946 február 15. “KRÓNIKA” 9-IK OLDAL RUBY ERZSÉBET ROVATA levéllebick ern°h<>z! Kedves Ernő: Bocsáss meg, hogy az életben sohasem láttalak és mégis tegeződöm Veled. Erre feljogosít, a minden részletes magyarázatot mellőztető körülmény, hogy a jó Istent mindnyájan tegezhetjük és épen akkor amikor térdenállva kérünk tőle valamit és sírva kérdezzük tőle, hogy engedhette meg ezt a vérzivatart, hogyan engedhette meg, hogy Neked Ernő most az égi szállásodra kell címezni levelemet. A megdicsőült hősökhöz a szivet-szivhez kapcsoló közvetlenséggel szólhatunk mert amikor az első puskalövés elhangzott, valahol a harctéren, akkor kaptuk mi is a belsőfrontok tövis koszorúit a homlokunkra, s így mindenképen és nagyon is indokoltan bajtársák lettünk. Fogadd el e feléd nyújtott baráti jobbomat, amely az irántatok való hálaérzések csodálatos átalakító varázsától ebben a pillanatban fölér Hozzád, fölér a végtelen magasságba, hogy megköszönjem Neked és a többi megdicsőült bajtársaidnak, hogy ezt a rövid lejáratú életünket meghosszabbítottátok a Ti fiatal, nagy jövőkre jogosított életetek árán, — hogy én és a többiek élhetünk, még a nyomorúságos lelki vegatációkban is, ahol az egyetlen kivezető útra már csak a remény csalogat mindnyájunkat. Jó szüleid üzennek általam hozzád és a többi édesanyák és édesapák nevében szólítalak meg. Meghallgatsz Ernő? Figyelsz reám? Bevallom, hogy sohasem voltam édesanya s nem is, tudom át érezni az anyai érzések égbemagasztositó örömét, de én, aki úgy tudok örülni egy bimbó fakadásnak s úgy elsiratom a legkisebb bogárka halálát is, tehát: ha nem is az anyai érzések nyelvén szólok Hozzád, de egy más valami, érzés ez és bocsánatkérés Tőletek, hogy el kellefett menni, mert igy kivánta az emberi önzés, a testvéri gyűlölet és az a körmönfont huncutság, amelynek a hivatalos neve: Politika. Én belehaltam volna Ernő. ha az Isten egyik kezével meg ajándékozott volna Veled, hogy gyermekem légy, — s a másik kezével elvett volna tőlem. — Vagy nem jól mondtam? — Mert látom, hogy az étherikusan fénylő homlokod összeráncoltad^ Valami tévedésben vagyok? — Oh értem, igazad van: •— Nem a jó Isten vette el gyermekeiket a szülőktől, hanem a Sátán. Az, az örök és mindig közöttünk bujkáló Sátán. Megtudnád-e nekem mondani Ernő, aki most az anyagtól, a megkötöttségtől, fizikai törvényektől, fölszabadultan mindent látsz és mindent tudsz, hogy miért járkálnak ma a Sátánok inkognitóban közöttünk? Ki engedte közénk őket, hogy smokingban és vakító fehér ingmellben sima behizelgő modorukkal, észbontó szellemi fölényükkel félrevezessék a meggondolatlant, a kapzsit és felelőtlen Akarnokokat, bukott vezéreket, vízfejű Don Quihotte ágaskodókat. Pedig sokszor gondolkozom azon, hogy ezt a borzalmas vérfürdőt, még a Sátán sem képes végigcsinálni. Hát ki az oka? kérdezzük egymástól riadt szemmel. Pedig erre feleletet nem várunk, mert tudjuk, hogy erre józan indokolás nincs, — csupán a találgatások örökös refrénje rezeg körülöttünk a levegőben, s megostromolja az Eget, hogy: jaj kitől kérjük számon, hogy Te ködves és mindig vidám jó gyerek: Lebick Ernő, egyszerre csak eltűntél a földről, amint a hajnali kőpára szertefoszlik a felkelő-nap bíbor sugaraitól, — s magad után hagy-LEBICK ERNŐ tál tengernyi bánatot, még nagyobbat és mélyebbet, mint maga az Atlanfic-oceán, amelynek most a fenekén pihensz mozdulatlanul, a rózsaszínű korállok koszorújában és a kékpikkelyes néma halak között. Nézd már, hogy hová nem ragad a képzeletem: Egerbe. Ott pihen az egri várban egy nagy magyar iró: Gárdonyi Géza, — kinek a síremlékén csupán csak egy kis rövid mondat áll, hitet valló klasszikus nagyságban, hogy: — . . . Csak egy testem!! Neked is Ernő, ott lent az Óceán fenekén, csak a tested! * * * Édesapád: Lebick János Philadelphiából irt nekem. Nem ismer személyesen, de mint régi olvasóm talán érezte, hogy megtudom érteni végtelen fájdalmát, hogy idegpattanásig feszült lelki szenvedésében hozzám sietett, s a tenyerére fektetett szivét megmutatta: — Asszonyom az én szivem, s a többi szülőké, nézze, hogy vérzik, hogy fáj!! írja édesapád, hogy régen itt él Amerikában s a honvágy, sokszor kínozta. De az Isten leküldött Téged egy rózsabőrü, rugdalódzó Ernőkét, hogy vigasztaljad őket s a kínzó honvágyból most már a Te bölcsőd mellett, elmosódott, ritkán jelentkező emlék lett, az is csak egy-egy melódia foszlányban a sok-sok elfelejtett magyar nótákból. Amikor édesapád esténként az irodából hazatért s az ő szokott öblös karosszékében olvasta az amerikai magyarság közéleti híreit, Te kis Ernő a lábainál lent a szőnyegen építőkockával játszottál s bejött édesanyád. Te reá kacagtál, Ő vissza mosolygott és összenéztek boldogan édesapáddal s e megnyugtató családi közösségben,,ebben a békés jóléttől nyugodt otthon légkörében mintha pufók angyalkák lubickoltak volna. . . Ezekben a percekben édesapád szive csordultig volt az örömtől. Mit csinál a magyar ember örömében? Azt amit a jófajta magyar bor: fölfelé megy a tartalma, erejének lényege a pohárban, mint a habzó gyöngyszemek. A magyar ember öröme, fölszabadulva föl-felé tör a melódiák gyöngyszemein s dalol, egyre csak dalol. Kedvenc nótáját szerette dudolgatni édesapád: Elrabolta a Balaton A szeretőm tőlem. Éjjel nappal siratgatom: Jaj, mi lesz belőlem. Kérdezgetem a haboktól Merre fekszik, •— hol van. Egysem tudja, csak azt mondja, Lent fekszik a Balatonban. .. így éltetek, csendben, békességben. És jött a vihar, fölforgatta, — mint az oldott kévét — az egész világot, a régi rendszereket s a rendszerrel együtt a Ti fiatal életedet is követelte. És Ti mentetek. .. * * * Szüleit tisztelő, jó szófogadó gyerek voltál — írja édesapád, s előttem van a kép, amint az írógépe fölé hajolva, fáradt ujjaival, már csak az anatómiai szív lüktetésével, együttes taktusban ütögeti a betűket: — ... egyetlen reményünk, mindenünk volt az Ernő. Akkor is rólad beszélgetett édesanyáddal, amikor a frontajtó csengője, mint a vészjelző, élesen felsikitott. Összerezzentek, mert mindig vártak valami hirt s érezték, hogy jó nem lehet. A sürgönykézbesitő jött. Mint egy titokzatos arcú, fekete herold, néma, közömbös arccal nyújtotta át a War Department táviratát, hogy Te Lebick Ernő, a légi repülő osztagnál hősi halált haltál, a haza védelmében, — mikor 1944 év október 6-án Labradorból Angliába indultatok egy B. 24 nehéz tipusu bombázó repülőgépen. De a kitűzött helyre sohasem érkeztetek meg, mert a gép lezuhant az Atlanticoceánba... Minden összeomlott. Édesanyád a szivéhez kapott. Nem akarta elhinni, hogy Te Ernő már nem vagy egyéb, mint egy élesen fájó, gyógyíthatatlan seb, — két árva ember tönkretett és most már céltalan életének, megmásíthatatlan positivuma. Elárvult házban, árva öregek hiába várnak vissza. Apró kis tárgyaid, melyek az üvegvitrinben örök mozdulatlanságra ítélve várják a simogatást, ereklyeként fölma gasztositva eleven: gondolkozó alannyá váltak, rólad suttogva, a szokásaidról, egyéniségedről, vidám mosolygós arcodról. Ismét ott tartok Hozzád küldött levelemben, hogy a magyar ember örömben és bánatban a dalhoz fordul. A fájdalom magasracsapó hullámain és mélyreszakadó örvényében a kinemfejezhető szavak helyébe, ott terem a melódia. Hogy honnan jön, nem tudni, de megakad a szív körül, megpihen az ajkon s egyszerre csak édesapád minden előzetes és elhatározott szöveg fogalmazása nélkül könnyezve.dudolja, a rég? melódiát. Elrabolta az Óceán, A fiamat tőlem. Éjjel,nappal siratgatom Jaj mi lesz belőlem! Kérdezem a hullámoktól, Merre van a fiam? Azt susogják, lent fekszik a Hideg Óceánban... Ernő! Vigasztald meg ?ó szüléidét s velük együtt az összes könnyes arcú szülőket. Talán enyhítené fájdalmukat, ha megérnék azt az időt, amikor a béke, — egy uj formája az örök békének, elhozza az Isten tervei szerint elképzelt világit, ahol nem lesznek testvérgyülöletek, fanatizált és terméketlen szimbólumok emberevő Molochjai. Ha elérnénk azt az időt, amikor az igazságnak — nem kívánunk sokat — csak egy kis zugot adjanak a világ sarkában. Ha elérnénk azt, hogy a dús lelkiismeret furdalással tömje magába a Iukullusi lakomát, amikor milliók éheznek. . . Mert nem lehet a munkakerülő dúsgazdag és a dolgozni akaró mezítelen ember egyszerre egy nap alatt. . Nem lehet többé hivő s hihetetlen egyszerre egy utcában. .. Nem lehet többé, jaj némü hogy az életet élettel váltsák meg. .. Ernő! Tervezzetek ki összes vértanuk és hősök odafönt valami nagy dolgot és inspiráljátok a föld összes nemzeteinek vezetőit arra a bölcs intézkedésre, amelynek törvényeit fiatal forró véretekkel már előre megpecsételtétek. És valami titkos égi-jellel vigasztald meg a bánattól földresujtott jó szüléidét. Ernőké a Szeretet előtt-nincs sirgödör, nincs mérhetetlen távolság, — mert a szeretet nagy dolgokra képes. Tisztelettel köszöntünk a többi megdicsőült bajtársaiddal együtt: Mindnyájan, mi akik Ti értetek síránk. A TEKENŐSBÉKA Célhoz ért a teknősbéka — így van írva a mesében — Csuszott-mászott s célt ért. Hisz ez Nem is lesz tán mese épen.
