Krónika, 1944 (1. évfolyam, 2-12. szám)
1944-09-15 / 9. szám
1944 szeptember 15 “KRÓNIK A” 3-IK OLDAL1 RUBY ERZSÉBET ROVATA Ősszel, mikor az Istenáldotta termést betakarítják, képzeletem haza visz szülőhazámba; — ahol most nem hallatszik vig muzsikaszó, a hagyományos szüreteknél, mint valamikor régen. Nincs vidám mókázás és a szilaj kedvű puttonyos legények nem kapják el a piruló leányok derekát. Mert a legényeket elvitte a háború, s a leányok gödrös Tiuncut arcoskájáról eltűnt a mosoly. Minden megváltozott, minden olyan szomorú, kilátástalan, reménytelenül sötét, szép Magyarországon. A hazai bornak kettős összetétele adta meg világhírű zamatját. Benne volt a magyar termőföld ereje, rajta volt a napsugár édes csókja és a termelők szive lelke, vidám, hangos kurjongatós nótákkal. És ma? Nehéz bombavetők, mint az óriási mesebeli vasmadarak húznak el a faluk, mezők fölött, s a poklok minden kínját, átszenvedett lakosság megdermedve néz a magasba, s elfehéredett szájjal rebegi: — Irgalom atyja, ne hagyj el! Hogy ezt a fájdalmas rezignációt elkergessem magamtól, erőszakosan idézem a gyermekkori szüretek emlékeit. Egyszer tragikomikusán végződött egy ilyen szüret, de annyira az emlékezetemben van, mint egy szines tarka pastellkép, s megpróbálom p«._ .^.vonással újra feléleszteni. Tíz éves lehettem, amikor keresztanyám elvitt nagyanyám, Ruby Erzsébet hires szüretére. Egyszerű, szegény zsellér családból jött az én imádott, csodálatos tulajdonságokkal és szépséggel megáldott nagyanyám. Természetesnek vette gróf Szapáry István, amikor nagyatyám Beöthy József, a gróf tiszttartója félve, kerülgetve bejelentette, hogy elveszi feleségül Ruby Erzsébetet. Azt mondta Szapáry: — Kedves Beöthy, az a leány egy csiszolatlan gyémánt. És úgy ragyogott, tündökölt az a gyémánt, hogy el nem múló fénye ma is a lelkembe világit. Édesapám társadalmi állásához szabott, elkényeztetett kisleány voltam, de a nagymamára olyan áhítattal néztem, mint egy oltárképre. Iránta való lángoló szeretetemmel úgy adózom, hogy az ő nevét választottam — változatlanul — írói nevemnek. Türelmetlenül topogtam a szolnoki állomáson, hogy hamar, hamar jöjjön már a vonat, mert leszü'retelnek mindent a szüretelők. Nekem nem kellett a nagy kádakban összehalmozott szőlő. Én a tőkéről akartam szedni egy kosárkával, s a spanyol etikettet megszégyenítő mély pukedlival átnyújtani nagymamának. “Ezt én szedtem Neked!” Vitt a vonat keresztanyámmal, akit ki nem álhattam. A szótárában ez a két mondat volt az alaptéma: — Micsoda toalettek, ah, micsoda berendezés! De most a vonat fülkéjében egy körmondattal meg szaporodott szűkös szótára, mért állandóan azzal kinzott: — Hallatlan, hogy ülsz te gyermek! Rémes. Vissza nyelveltem: — Keresztmama meg hiába pirosítsa magát, már úgyis öreg! Mintha darázs csipta volna meg, felugrott, kiment a folyosóra és én ezen gonoszul mulattam, hogy a vén gyerek durcáskodik. Most már sajnálom ezt a szappanbuborék incidenst, mert azóta megtudtam, hogy a gyermek a legkegyetlenebb zsarnok a világon. Indokolatlanul ítél, — logikája sántít, — —véleménye pedig zöld, mint az éretlen szilva. Egyedül maradtam a fülkében. Neki nyomtam az orromat az ablak-RUBY ERZSÉBET üvegnek s úgy néztem a vonat menetével ellenkező irányba futó határt. A hervadt pusztaságon már ott leselkedett a vén sirásó, a tél. Az erőtlen napsugarak rozsdavörösre festették az álmos barázdákat, a fák sárguló lombjait. Mikor megérkeztem, nagymama nyakába ugrottam, két karomat a hátán szorosan összefontam, hogy ne tudjon magáról egyhamar lerázni, amikor már megelégeli áhitatos, de annál maszatosabb csókjaimat. Első dolgom volt a kert alatti szilvásokhoz rohanni. A szilvafás szélén rögtönzött katlanokban, könyékig bepólyázott karral, kavargatták az asszonyok a rézüstökben lávaszerüen fortyogó illatos lekvárt. A rézüst szélére égett keverék, nekünk gyermekeknek volt a legfinomabb csemege. Apró béres gyerekek felfújt pofácskával szították a katlan parazsát, s füsttől vörös szemekkel tördelték alá a száraz venyigét. A fütő mesterség, eme apró képviselői, tiz, mondd: tiz egész karajcárt kaptak egy napra és ráadásul egy-egy köcsög szilva lekvárt. A köcsöigök miatt mindig egy kis elvi nézeteltérés volt a nagyanyám és a gyerekek között, mert az élelmes csemeték hatalmas cserépfazekakkal állítottak be, azzal a gyanús kifogással, hogy nincs otthon kisebb. De nagyanyám megvigasztalta őket: — Nem tesz semmit. Van én nekem három tucat apró kis köcsögöm, majd abba kaptok lekvárt, huncut Lacibetyárok. Egész nap szaladgáltam egyik helyről a másikra, nem tudtam betelni a sok szépséggel. A szőlőprésből zavarosan ömlött a must. Búzás Jóska, két vályogvető cigány muzsikája mellett taposta a ritkaszövésü zsákba csavart szőlőt. Nagymama rendelte a nótákat. Gyors ütemü friss csárdást, hogy a taposás egyenlő gyors taktusára menjen a muzsikaszóval. Jóska ha elfáradt, odasugta a cigánynak: — Húzhatnád mán egyszer ebadta, hogy “szomorú fűz hervadt lombja.” — Lehetni lehet, — szólt a cigány, — de a nagyságosasszonynak jó file van ám. Hát húzta a lassú nótát, melynek vontatott melódiája mellett kiázott fáradt lábait kényelmesen huzigálta Jóska a szőlőszsákon. Énekelt is hozzá. — ....Jó lesz majd ott megpihenni . . . Nagymama a verandáról le kiáltott: ... a temetőben igen, de nem szőlőtaposáskor. Ott van a szilvóriumos üveg a pinceablakban, igyál egy kicsit, te meg füstös azonnal húzzad: Ritka búza, ritka árpa. A friss csárdásra én is illegettetti magam, csípőre tett kézzel jártam, s lerakott skót kockás ruhácskám alól sután gömbölyödtek elő nagycsontu térdeim, mégis a fehér gatyás, darutollas kalapu Revuczky Pista kamasz vigyorgással bámulva suttogta: — Hinnye mán, de szépen rakja. Elszégyeltem magam, s a padlásra futottam. Hosszú szőlő utcasorok himbálóztak a vörös cseréptető alatt. Gondosan kiválogatott, szép nagyszemü, hamvas szőlőfürtök csüngtek alá a lécekről. Szeletekre vágott aszaltalma és körte piramisok száradtak a gyékényeken. Csakhamar lecsábitott a bográcsokban főtt báránygulyás illata. Kádár néni, annyi erős paprikát rakott bele, hogy megkönynyeztetné egész New York lakosságát. A derék magyaroknak meg se kottyant. Ebéd után következett az én soha el nem mulasztott bucsuzásom a gyümölcseitől megfosztott határtól. Nem tudta senki, hogy ébredő lelkemnek titkos nagy fájdalma volt, a könyörtelenül megfosztott fák és szőlőtőkék: — melyek olyan szánalmasan néztek ki a leszüretelés után, mintha védtelen gyermekekről, utonállók szaggatták volna le, a ruhát. A szőlőszedők versenyző munkája, hogy ki szedi gyorsabban teli a kosarát — kíméletlenül tördelte le a zöld venyigéket. Elvették tőle, ami értékes: a gyümölcsöt, — minek most már kímélni? A szilvafák megritkult sárgalevelei között, itt-ott kéklett néhány szem szilva. Olyan árván ültek a csupasz ágak között, mint a meszszire költözött vándormadarak itt felejtett beteg társai. A türelmes vén diófákat is hogy megtépőzták! Egyetlen szem dióért, egy kocsira való leveles kis gályát csaptak le róla. Széttártam vékony karjaimat: — Isten veletek, szép álmokat! De mi ez a pirosarany ragyogás? — A nap átvilágította a szőlőtőkék dértől pirosra csípett leveleit, s úgy ragyogott, mint a kristálytiszta borostyánkő. A lelkem fürdött, lubickolt ebben a szinpompás fényáradatban. Az Istenre gondoltam, akitől ez asok szépség olyan pazarul, érdemtelenül jön. Letérdeltem egy ragyogó levelű szőlőtőke előtt s vékony cérnahangon énekeltem: — Szent vagy Uram, szent vagy... — Meg vagy te bolondulva? — csattant föl a hátam mögött nagymama korholása. Még ilyent! A szőlőtőke előtt térdel és szent éneket énekel. Nem kelsz föl azonnal! Vele volt keresztanyám is. Olyan bántó kontraszt volt itt kint a szőlőben az orrához emelt lorgnettel, mintha fehérselyem zsákba, sáros, lucskos, krumplit szednének... — Én nem értem — panaszkodott nagymama keresztanyámnak, mindegyik unokám, olyan sikerült, okos, illedelmes, józan, csak ez az egy olyan tökéletlen ütődött. .. — ....Ütődött maga! — kiáltottam, a m'ag. ” gatott lélek fájdalmával. Keresztanyám a megbotránkozástól, most elfelejtett lorgenetten nézni. Rizsporos szempillája gyorsan rebbent, mint a káposzta lepke szárnya. A hü barátnők lajolitásával segített nagyanyámnak, hogy még jobban fokozza haragját: — Mi az hogy? Excentrikus! Az elvont és nem látott dolgok fütik buta fantáziáját. Képzefd, délelőtt, a bográcsoknál, mikor javában Totyogott a gulyás, azt mondta Kádárnénak, hogy ö hallja a megölt báránykákat sírni a bográcsban... Az semmi, licitált nagyanyám. A légyvesztőre ragadt legyek zümmögésére azt mondja, hogy emberi nyelven sírnak, hogy “jajj, jajj!” A növényeket, állatokat sajnálja, de a nagymamáját, azt nem! Na meg állj, sürgönyözök apádnak, hogy azonnal vigyen haza Úgyis volt, édesapám megérkezett s minden előzetes kihallgatás nélkül egy hatalmas nyaklevest kaptam. Ebbéli fájdalmam, nagymama és édesapám körüli imádatom definícióját alaposan megváltoztatta. Szégyentől égő arccal megállapítottam, hogy a felnőttek soha sem fogják megérteni a gyermeket. Ha nagymama mondhatja nekem, hogy ütődött, nekem az ne fájjon? csak a nagymamának? Nem értettem meg még akkor a külömbségek lépcsőfokán a tiszteletadás fokozatos emelkedését, az évek számával párhuzamosan haladva. — Mindent akkor magyarázunk meg magunknak, amikor már késő és jóvátehetetlen.
