Közérdek, 1914. július-december (7. évfolyam, 27-37. szám)

1914-08-15 / 34. szám

2-ik oldal.

KÖZÉRDEK

1914. augusztus 15. 34-ik szára.

urak felé. Elhalkul a zene, elfoszlik a fényes báltermek s a hófehér-asszony testek illata. már csak a halálhörgés, a puskák és ágyuk ropogásának rémes zsivaja hallszik. Ó, — nem a nyomorgó ezrek vesztenek el mindent : életet, örömet jövendőt a háburuk tüzében, hanem ök: a tiszturak, akik értem, érted polgártásr, érted. Külpolitika és Érted fenséges Történelem áldozzák fel a világi élet legszebb ajándékait: a fényt a tündöklést a rangot, a becsülést, az uriságot, a hatalmat, a társasági élet ezer finomságait. -— E szorongó pillanatokban megértünk benneteket tiszt- urak, megértjük bennetek az embert, azt az ideális embert aki másokért megy a harcba és egyéni becsületének érdekét látja abban, hogy a mások érdekét — ha kell — az életével védje meg.

Az ég derül, kitombolta magát az orkán, kibúvik a hold a felhők mögül, újra ragyog a csillagmiliárd, nemsokára hajnalodik. Be boldog is, aki abban a tudatban hajtja le a fejét, hogy a hajnal rózsás fénye ébreszti fel majd, ha elvonult a vész, s be komoly, igaz, szomorú ember lehet az, aki abban a tudatban fekszik le — mint a tiszturak, — hogy nem biztos az ébredés, mert golyó vak és a szurony — az hegyes.

A Balkán rózsái.

A természet és az ember őrük ellenségek. Irigylik egymást az idők eleje óta és soha nem enyhülő haraggal támadnak egymás ellen. Az ember fáradhatatlanul ostromolja a természet erőit, igába szeretné hajtani a levegőt, vizet és földet s ime: a pilóta lezuhan, a Titanic ott korhad a tenger fenekén s a bányalég százakat öl meg egy leheletével. — Mintha örökkön ingerelné egymást a teremtés koronája és az öserö s e küzdelemben sokszor az ember húzza a rövidebbet, hogy a vereség után újra kezdje a csatát.

A Balkánon virul a legszebb rózsa a föld kerekségén. — A Sipka-szoros és Kazánlik között elterülő rózsaligetek a természet legszebb ligetei, amit Isten e sártekére adott. Több mint ötven falu él e rózsákból, amelyekből a legkedvesebb

TÁRCZA.-sMieHova lett az öröm ?

Hova lett az öröm az arcomról,

Hova lett a dal a szép napokról,

Hol vannak a vig tavaszi esték S az örömlélekkel megirt verseeskék ? . . .

Eltűntek gondolatsebeséggel,

Elmaradtak a nagy messzeséggel,

Én meg csak megyek árván, egyedül,

Hol a hegyek árnyéka vízbe dűl.

Megyek sziventörve, ellankadva,

A bánattarisznya rám aggatva . . .

Keresem örömöm . . . Nem találom . . . Mindig jobban éget a bánatom.

Hát hol hagytam el a boldogságom,

Örömömet s a sok rózsás álmom ? . . .

... Ott maradtak . . . messze . . . ahol ö van . ..

Én meg szomorkodom a falumban.

Persely-pénz.

Irta: Csite Károly.

Borosa asszony rendbe hozta az udvart, a konyhát; megetette a házi állatokat, szóval mindent rendbe tett a háznál, mégis az ágyban találta akkor is az emberét. Most

illatszereket, a whiteroset és az opopo- naxot készítik.

A Balkániak most megirigyelték e rózsákat. Szebb két akarnak, mint amilyenek a hegyek alján virulnak. Nem halováuy rózsaszínűt, hanem haragos pirosat. Az ostoba ember gőgös hívására megjelenik a kertész és lába nyomán kinyílik a vérvirág. Az idén ennek a nyomán hamar elhervadtak a Balkán rózsái. Ami termett és amiből rőzsaillatot készítettek, azt elvitték már a franciák.

Az elegáns parisiennek, amikor fehér csipkéi nyelik a rózsaillatot, vájjon jut-e eszébe, hogy ahol az édes rózsaillat eleven szirmai fakadnak, most vad harcok sorakoznak s lovak patái gázolnak hulló vérrózsákon.

Civilizáció és háború: milyen elcsépelt téma! Általános leszerelés, örök béke, kulturember? mennyi hazug frázis! Az ember ma is az, ami volt ezer évvel ezelőtt és ha a föld még ezer évig nem unja meg vén hátán cipelni ezt a tenger hazugságot, akkor is az lesz ami ma, lesz erős és gyenge, igazság és hamis- a szalonban white-roseillat, kint a szabadban vérszag . . .

HÍREK.

Tábori mise a Nagypiacon.

Ünnepi beszédek.

Egész hadseregünket a mi lelkesedésünk karolja át. Szivünk dobbanásai kisérik, ha látjuk vasúti állomásunkon keresztül vonulni, ha szemléljük hullámos mozgásaikat városunkban.

De mégis, úgy van az ember ! Amit itthon is, a mit közvetlenül a miénknek nevezhetünk ! azt forró lehelletünkkel, édes be- eézgetéssel dédelgetjük. Szinte összeborulunk velük !

Micsoda jelenet, micsoda kép volt tehát az, mely élénkbe tárult pénteken délelőtt, mikor a mi házi zászlóaljunk katonái felesküdtek !

Az a hullámzó népsokaság, melyben ösz- szevegyült a gyermek az öreggel, a nemzet.

már erélyesebb hangon figyelmeztette a lus- tálkodót a felkelésre :

— Hallotta kend 1 vagy süket füleknek beszélek 1 ? ... Kibújjon ám már az ágyból, mert seprüt fogok ! A mai istenáldotta, szép vasárnapot nem henyéli itthon. Megy az Isten házába. Imádkozzék, elég teher nyomja a lelkét.

— Beteg vagyok ! — morogta a gazda.

— Ha beteg, annál inkább szüksége van arra, hogy Istenhez forduljon segedelemért.

— Fáj a lábam: nem tudok menni 1

— Dejszen a korcsmába még tegnap is eltudott menni. S ha oda küldenóm, még ha igazán fájna a lábá, akkor is letagadná; futva menne az ördögök tanyájára! . . . Ki vele az ágyból, vén templomkerülő, nem tűröm tovább egy minutáig sem.

Kancsi Jankó kénytelen — kelletlen felkelt. De oly sokáig piszmogott az öltözéssel, hogy Borosa asszony kénytelen volt segédkezni neki. Amikor pedig belerázta az ünneplő kabátba is, kitolta az ajtón:

— Menjen már, mert még elkésik. Én pedig a délutáni könyörgésre megyek el. Ihol van ni ez a két filléres, aztán el ne felejtse a perselybe tenni.

Tódult már a hivők serege az Ur hajlékába, mire odaért Kancsi Jankó. S ép akkor állt meg egy parádés hintó is a templom előtt.

— Nini! — suttogtak az atyafiak, — a báróók is eljöttek, pedig messze, ide a második faluban laknak.

honleányai, ifjaink, deresedő fórfiainkkal el- törölhetlen emléket hagy szivükben e képről. Magokkal fogják hordani keblükben az élet utain végig s mint a daliás időknek lobogó lángjai fognak felgyűlni időnkint az emlékezetben.

Oh ne mondjátok, hogy a katonaság ünnepe volt ez ! A nemzetnek, a magyarságnak ünnepét ültük. A mely ünnepben az egész nemzet lelke reszketett, az egész nemzet szive dobogott és acélos akarata villámlott be a közeli jövendőbe. A mely ünnepen katonaság és polgárság egymás keblére borult.

*

Kora reggel indult meg a népvándorlás a Nagypiac-tór felé. Rajokként érkezik a mintegy 600 főnyi legénység is, kiket nagy szakaszokban állítanak fel a vezénylő tisztek.

Kilenc órakor kezdetét veszi a Tábori mise, melyet Récsey Ede plébános mond. Mise végeztével beszédet intézett a vitézekhez.

— Megható volt, amint a teljes papi or- nátusban beszélő lelkész keményen, katonásan buzdítja egyenruhás testvéreinket. Férfiasán komoly, katonás volt minden szava, dicséretére vált volna a legkeményebb katonának is. Bakács érsek, Kapisztrán János jutott az eszünkbe.

Felharsan az zászlóalj trombitája. Az esküre készülnek katonáink.

Tisztek lovai száguldoznak, harsány kommandóval frontot alkotnak.

Táncoló lován a középre iramodik Konc alezredes és felhangzik rövid, katonás, acélkemény beszéde.

Az elhatározásnak, a halálmegvetésnek, az önfeláldozásnak szakgatott kiáltásai ez a beszéd, felülmúlja önmagát, a katonát forró,

! lüktető beszédjével.

*

Ki tudná hiven leírni magát az eskütételt. Látni, hallani és érezni kell az ilyen csudá- san felemelő jelenetet. Mikor 600 ajakról morajlik az eskü szava. Az Istent hívják tanúbizonyságul Szatmármegye fiai, hogy esküjükhöz az utolsó lehelletig hivek lesznek. Győzni vagy meghalni !

Az eskütétel után a Himnusz hangjai is felhangzottak. A tisztek sapkához emelték kezeiket, a- legénység pedig haptákban tiszteleg a magyar himnusznak.

Az ünnepség befejeztével az ezred a disz- felvonulást rendezett.

Előfizetőinkhez ! Arra kérjük hátralékos előfizetőinket, szíveskedjenek tartozásaikat beküldeni. Lapunkat csak az esetben tarthatjuk fenn, ha megszolgált munkadijainkat megkapjuk. Ha jelen felkérésünk eredményre nem rezet, szeptember 1-től lapunkat beszüntetjük.

Kancsi Jankó az egész istentisztelet alatt csak a báró urat bámulta. Annak közelébe telepedett le. Nem figyelt semmire, nem is imádkozott. Tudja a Mindenható, hol járt : annak az eltóvelyedett esze? S az „Amen“ végeztével kétségbeesetten rontott be a lelkészhez :

— Jaj — jaj, tisztelendő uram . . . végem van ! Zsebemben volt egy aranyam a filléresek közt s véletlenségből azt csúsztattam a perselybe !

— Ne busitsa az fiam, könnyen segíthetünk a bajon ; vigasztalta a lelkész s a perselyt felbontotta, meg is találta a tiz koronás aranyat a filléresek közt. átadta Kancsi- nak, aki ott hagyott helyette egy darab két fillérest s boldogan köszöntött el.

Már azon hét szombatján nagy alázatossággal s némi megtőrtséggel állított be ismét a paphoz.

— Visszahoztam, tisztelendő uram azt az aranyat. Azt gondoltam ha már a perselybe került akkor: legyen a templomé, Isten is úgy akarta.

Szomorúan távozott. Látszott, hogy valami baja van. S egy hót múlva pedig „Borosa asszony köszönt<|p>, be a paphoz. Ő is tiz koronát hozott az Úr oltárára. Súlyos beteg az embere, legyen szives a tisztelendő ur, mondjon egy imát a felgyógyulálsáért.

Kancsi Jankó még sem gyógyult. Valami láthatatlan kór sorvasztotta. Az orvos sem 1 tudta, mi a baja? Hiába irta számára az újabb-