Közérdek, 1914. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
Érmellék, 1914-05-09 / 19. szám
A „KÖZÉRDEK-ÉRMELLÉK“ melléklete. 1914. MÁJUS TAVASZ. Irta: Losonczy Zoltán. apsugaras tavaszi délután. A fiatalosan zöld városligetben együtt haladnak: Péter bácsi, Magda és Pali. Péter bácsi pesti háziúr, Magda a lánya, aki még nem kapott hosszú ruhát, Pali pedig az unokaöccs. A képtárlatból jönnek, a kioszkba mennek. Péter bácsi szótalanul szívja a szivarját s merően maga elé néz. Nem veszi észre, hogy a fiatalok keze minden lehető alkalommal összeér. — Huncut festője — mondja azután, mikor a kioszkba érnek. — Péter bácsi még mindig arra a képre gondol ? — kérdezi Magda. — Arra én. Mégis csak furcsa, ha az ember megrajzolva látja, ami vele négy* vön év előtt történt. Azután meg olyan szépen süt ma a nap, hogy az ember szívesen kalandozik el ilyen gondolatokon. — Milyen gondolatokon ? — kiváncsi Magda. — Ez érdekes lehet. — Mesélje el Péter bácsi — kérleli Pali. — Mi van azzal a képpel ? Folyik egy darabig a kapacitálás, azután Péter bácsi el is meseli. ____ Szinnyei-Merse : Majális. mi ntha bizonyos komoly jelentőséggel ketyegett volna a régi, fekéte óra. Még a napsugár is csak félve suhant be a néma házba, pedig éppen tavasz volt, mint most s a mi szívünk tele volt virágbimbóval. Egy vasárnap azután kinyílott ez a sok bimbó. Mikor a megengedett időben beléptem a régi házba s a nagymama rpgy karpsszékben aludt a verandán; Piroska "csendesen, lábujj-1 hegyen jött elém és rejtélyei:arccal fogadott.: — Nem tudom mit csináljak — mondta halkan — a nagy máma régi. szekrénye ki— Láttátok azt a régi stílű képet, ügye, amelyiken a nagymama aludt, a fiataiok pedig ezalatt a virag- mezet szedték egymás szájáról. Erről a képről jutott eszembe a regi, regi történet . . . Nagyon szerettük egymást, de nagyon fiatalok voltunk még. A szerelemben ez nem lett volna akadaly, de annak tartotta a nagymama. Piroska nála lakott s én csak vasárnaponként mehettem el hozzájuk. Akkor is a legnagyobb fondorlat juttatott hozzá, hogy hosszabban megfoghassam a Piroska kezet. A nagymama előtt semmit sem mertünk volna, azt sem mondtuk soha, hogy szeretjük egymást, holott ő bizonyosan tudta. De még jó néhány évi várakozási büntetésre ítélt minket. Mert az elvei így diktálták neki. S mi nem mertünk az elvei ellen tiltakozni. Csodálatosan imponáló hatással volt reánk a nagymama. Ha magas, sötét alakja átvonult a szobán, mintha valamivel hűvösebb lett volna s a hirtelen támadt csendben nyílott s kiesett belőle ez a kép. Mikor vissza akartam tenni, lépéseket hallottam a másik szobából. A nagymama jött. A szekrény ajtaját hirtelen betettem, a képet pedig a keblembe rejtettem. Ha meglátja nálam, még azt hiszi, hogy kutattam a feltve őrzött fekete szekrényében. Most itt a kép. Megnéztem es azonnal megértettem Piroska rejtélyes arcat. A kép egy hetyke bajuszos fiatal embert ábrázolt. A hátára pedig ez volt itva: „Szeretett, kicsi Boriskajának Miska.“ — Hogy került vájjon ez a kép a nagymama szekrényébe ? — kérdezte Piroska ijedten. — Hogy került ? Hát eltette — feleltem — Csak nem tesz el a nagymama ilyen képeket. — Most már nem is tesz. — Hát mikor? — Amikor még Boriska volt. Kicsi Boriska. —; És ez a Miska? — Ez, ha nem csalódom Kenéz Mihály bátyánk, -a közjegyző úr, aki azóta kopasz lett már, de a bajusza még mindig olyan hetyke. — Hiszen a nagymama még a nagyapát sem szerette, nemhogy. . . — A nagyapát nem, de talán éppen a bizonyos Miska miatt. Bizonyára nem volt olyan gazdag még akkor a Kenéz bácsi és tal,án a nagymamának is volt egy nagymamája. — Szegény nagymama 1 . . Amint Piroska azt suttogta, ránéztem az alvó Öreg asszonyra és egyszerre úgy éreztem, hogy élszállott róla az az imponáló, hűvös burok, amelyben eddig láttam. A kicsi Boriskára gondoltam és a hegyes bajuszu Miskára, s hirtelen bátor érzések mozogtak meg szívemben, amint Piroska álmélkodó kis arcára néztem. Csodálkozva tekintgetett még mindig a régi fotográfiára, de a csodálkozása mögött ott lappangott már a szemében a megértő kacagás. Olyan szép volt ebben a pillanatban, hogy meg kellett csókolnom. Röviden, halkan si- koltott a nem várt csókra s a nagymama felébredt. — Mi az ? — kérdezte pápaszemét megigazgatva. — Mi történik itten ?! Hirtelen elszántsággal merész dologra határoztam el magamat. — Ezt a kis képet nézzük. Olyan kedves, szerelmes írás van rajta. S a zavarban égő Piroska ijedelmére oda- nyujtotlam neki a régi fényképet. Egy percnyi néma csend. — A nagymama megnézte a képet — Sapadt arca piros lett, megenyhült. Megigazgatta megint a szemüveget, s akadozott a hangja, amikor megszólalt. — Jó, jó, de ha bizonyos Miska erre a képre negyven év előtt jónak látta ezt a vallomást írni, miért kellett most a Piroskát megcsókolni ? Már nem féltünk a nagymamától. A Miska közelebb hozta hozzánk. — Nagyon szeretjük egymást — mondtuk egyszerre. S a következő pillanatban már csókoltuk a felénk nyújtott kezét. (A Szépművészet Muzeum eredetije után.) »Könyves Kálmán“ jogosításával.
