Közérdek, 1914. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1914-04-18 / 16. szám
1914. április 18. 16-ik szám. MRD EK 3-ik oldal. Megérkeztek “j.'*14- a legszebb gramofon-újdonságok Lilienfeld Sándor Jé«í«ÍÍfibé Nagykároly, Nagypiac. Aranyeső, Cigányprímás, Buksi, Cangó stb. Egy lemez |ra 2 korona 50 fillér. 3 darat lerra.ez -vételnél 200 d.a.ra/b fő. ingyen. A Rákóczi-kultusz jövője. irta : KÉKESY TIBOR, főgimnáziumi tanár. A fejedelem emlékének mi, nagykárolyiak is áldozunk szeretetünkkel, hódolatunkkal. Bennünk is kínos feszültséget keltett annak a megtámadtatásnak a hire, timely az ő emlékét érte. Meglepetéssel tapasztaljuk magunkon a modern szkepticizmusnak, a közönynek emberei, hogy alapjába véve mégis csak kurucok vagyunk. Mert lám, a fejedelem emléke még ma is nyugtalanságot okoz, még gyújtani, lelkesitni képes. Ugyan mondaná meg nekünk ennek az elhirhedt Rákóczi-sértő műnek a szerzője, hogy mit is gondolt tulnjdonképen miivéuek a megírása közben ? Nem volt egyéb célja, mint a nemzeti kegyeletet sérteni ? Vagy csak Rákóczit akarta könnyű szerrel, rossz világítót-sál a közönséges emberek sorába rántani ? Fenséges rövidlátás! A nemzeti kegyelet nem hagj-ja magát idomítani, hanem ha piszkálják, erőszakolják, akkor is csak a kegyelet tárgyának terem uj kultuszt, uj tiszteletet, amint az napjainkban termi Rákóczinak épen a Szegfű könyv hatása alatt. Ebből aztán önként következik Szegfű szerint az, hogy a Rákóezy- kultuszt Thaly Kálmán csinálta. Mintha bizony Thaly Kálmánnak adatott volna az a teremtő erő, hogy a semmiből kultuszt csináljon ! Vagy Szekfünek az, hogy a semmiből országos botrányt csináljon. A fejedelem fenséges alakja kellett mindkettőhöz, a kegyelet kultuszához épen úgy, mint az országos botrány előidézéséhez. Nem szükséges minket arra tanítani, hogy a nagy emberek is a földön járnak és néha botlanak is, még nagyobbakat, mint a közönséges ember. Tudjuk azt is, hogy nemcsak levegővel élnek, hanem húsból és vérből való való emberek Egészen bizonyosak vagyunk afelől is, hogy csak közelebb hozza őket emberi rokonérzésünkhöz, aki az emberi gyarlóságukban is tudja visszatükröztetni a nagyságugat. Igen de Rákóczit épen az életének a sajátossága, a jelleme teszi Rákóczivá. Nem hagyott maga után Írott emlékeket, olyanokat, melyek az ő egyéniségétől elválasztva, önálló értéket képviselnének. Nem is volt kiváló hadvezér, nem is volt nagy politikus. Több volt ő mindezeknél: Rákóczi volt. Ez az, ami nyolc esztendőn át képes volt talpon tartani a magyarságot, tüzbe-harcba vinni a rongyos kurucot és ez az, ami átragyog felénk a századokon át is. Rákóczi jelleme. Mit képzel Szegfű, hogy az egy közönséges jellem volt? Vagy, hogy csak hangulat és illúzió, ami az ő alakját varázszsal vonta be? Ugyan, ugyan. Miért nyúl valaki avatatlan kézzel egy nagy ember jelleméhez, akit egy nemzet imádata övez körül ? Hát hogyha csakugyan igaz volna az, hogy Párisban egy mulatóhelynek a jövedelméből tartotta volna fenn magát, akkor talán csorbát szenvedne a jelleme ? Hamarjában nem tudnék embert találni, aki eléggé korlátolt legyen ahhoz, hogy ebből a jellem fogyatékosságára következtessen. A jellemeknek általában mélyebb rugóik vannak és az ilyen esetekből csak az vonhat következtetést bárkinek is a jellemére, aki tud is elég messzire következtetni ahhoz, hogy a mélyebben fekvő indító okokat kitapintsa. Mivel azonban a szóban forgó állításról az is eléggé bebizonyosodott, hogy még csak nem is igaz, most már csak egyféle következtetés marad az esetből, és az a mű szerzőjére nézve megsemmisítő. Nem is a Rákóczi jelleme — mert hiszen annak Szekfü nem áithat semmit — hanem az a nimbusz szenved csorbát az ilyen támadások miatt, mellyel az ő alakját a nemzet körülvette. A közéletnek minden emberét bizonyos mértékű nimbusz veszi körül, amelyet az gondosan fejleszt és féltékenyen őriz maga körül. Ez az, ami őt megvédi az életnek az apró kellemetlenségeitől és tiszteletet, becsülést szerez neki az emberek közt. Nem a becsület ez maga, hanem a becsületnek az emberekkel való elismertetése, olyan, ami tartózkodást parancsol másoknak a nimbusz tulajdonosával szemben. Az a bizonyos „három lépés távolság“ is ebből a fajtából való. És a nimbusz, mikor csorbát szenved, azt úgy hívják, hogy „lejáratás“. Jól tudta azt Szekfü, hogy mit tesz az a közélet emberére nézve, ha megtépik az őt körüllebegő, bármi kicsiny kis nimbuszt, amelyikre az féltékeny, mint akárcsak mondjuk az asszony a jó hírnevére. Halálos ellenségének tekinti, aki azt körülötte megtépázza. Csakhogy mig az élőknek rundig módjukban van a támadást visszautasítani, az esetleg szenvedett csorbát kireperálni, addig a nagy, kétszáz esztendős nimbusz fejedelme, a magyar történet legendás hőse — halott. Csak az emléke él elevenen, meg az a nimbusz, mellyel a nemzet vette körül. Ez a nimbusz pedig nem is az ő saját kincse már, hanem a nemzeté és aki ezt megtépázni, a fejedelmet lejáratni igyekszik, az ennek a nemzetnek halálos ellensége kell, hogy legyen. Apró macerálás, amilyennel az élőket szokás boszantani, nem a történeti igazság keresése, hanem az élőkkel szemben emberi gyarlóság, pletyka, a fejedelem emlékével szemben azonban halálos vétek, a nemzet kegyeletével szemben pedig bűn, jóvá nem tehető, meg nem bocsájtható. Szekfü már, ha az egész életét mind vezekléssel töltené, vagy a nemzeti kegyelet ébrentartásának szentelné, akkor se tehetné jóvá a vétkét, melyet ezzel a művével elkövetett. A történelem szálai szövődnek. Ott látjuk a gyermeket a munkácsi vár falán, amint hőslelkü anyja oldalán nővérével együtt résztvesz a vár védelmében, mely évekig áll ellen Caraffa ostromának. Zrínyi Ilona kijelentése szerint félni őket ez alatt nem látta senki. Viselték az egész hosszú ostrom nyomorúságát csodálatos bátorsággal, elszántsággal. A másik hosszabb állomás Rákóczi életében a neuhausi jezsuita tanintézet. Innen is nevelőinek a bírálata hangzik felénk, hogy fejedelmi méltósággal viselte magát és maga a jezsuita házfőnök őt mindenek felett megkedvelte. Magyarságát, ha- zafiságát azonban itt se vesztette el, amint azt későbbi magaviseleté bizonyítja. Bécsben és sárosi főispánsága ideje alatt tanúsított tartózkodó magaviseleté nem bizonyítja azt, hogy kihalt, vagy csak szunnyadóit volna benne a nemzeti érzés, hanem ellenkezőleg ; azt, hogy tudatában volt a fontosságának és annak, hogy ügyelnek reá. A megfontoltság, a lelkiismeretesség jellemzi életének ebben a korszakában is. Ám ha látjuk a magyar urakat, akik gyanakodva tekintettek Rákóczira, kételkedtek a magyar érzésében, amint azt a fejedelem is panaszkodva említi emlékirataiban, ebből is csak egy belátásra juthatunk, hogy t. i. ebben a korban se volt tökéletes az emberi bölcseség. De ugyan melyik korban , volt az ? Érdekes volna megállapítani Rákóczi jellemére vonatkozólag, hogy vájjon tudatában volt-e nemcsak történeti, hanem erkölcsi fontosságának is ? Gondolta-e, hogy őrá a nemzet valamikor úgy fog tekinteni, mint a jellem tisztaságának és fennköltségének a mintaképére ? Jutott-e eszébe, hogy ő épen a jelleme révén lesz a magyar történet leg- ragyogóbb alakja ? Ha nem is tisztán igy, de erkölcsi fontosságának mindenesetre tudatában kellett, hogy legyen. Erre már nevelte őt a környezete, vagyis jobban mondva az a körülmény, hogy nincs a magyar történelemnek olyan alakja, akinek a jövetele elé olyan várakozással tenintett volna mindenki, mint az övé elé. Bécsben félve, Magyarországban reménykedve. De lépésről-lépésre bizonyítani is lehetne, mert erre mutat az egész élete, hogy ő igenis tudatában volt jeleme jelentőségének. Ami természetesen semmit se von le tetteinek és céljainak önzetlenségéből. A Szekfü-féle Rákóczit, aki folytonosan az erdélyi fejedelemség felé tekint és a sze- repvesztettség meg a saját eljelentéktelene- dése érzetében folytonosan hiúságának a kielégítését keresi, mi nem ismerjük. Ami Rákóczink, akiről tudunk egészen hiteles történeti adatok alapján, kétszer utasította vissza még a szabadságharc idején a felkínált lengyel koronát. Az erdélyi fejedelemségre pedig igen is tekintett, de nem a saját hiúságának kielégítése céljából, hanem a nemzet érdekéből. Már aztán, hogy ő egészen jogtalanul és méltánytalanul háttérbe szorítva érezhette volna magát, ha nem ő lett volna a fejedelem, az egészen természetes. Hazai hatalmát mindig módjában lett volna megtartania, még a szatmári békekötés értelmében is, mert hiszen összes vagyo- nait visszakapta. Saját kezével dobta el magától, mert ennek ellenében a békekötést kellett volna érvényesnek elismernie. Hát igy viselkedik egy hatalmas gazdag ur, aki a saját jelentőségének és erkölcsi ériékének tudatában nincs ? Ha a lelke nem szárnyal, nem könnyebb lett volna-e megtartani a vagyonát és megtakarítani magának a száműzetés keserű megpróbáltatásait ? Az ismeretes nagy tetteihez Szekfü még csak nem is mer közelíteni. Nem, ő azon a hangzatos címen, hogy az „embert“ akarja Rákócziban bemutatni, szemben az „iskolai“ színtelen- vértelen ideállal, Rákóczit a legérzékenyebb pontján, száműzetésének a korszakánál ragadja meg. Ekkor ugyanis őt már csalódás-csalódás után érte és ilyen körülmények közt legbajosabb a jellem nagyságát is felismerni és aki az ellenkezőt akarja bizonyítani, itt a legalkalmasabb terep arra, hogy jellemét a mellőztetésnek és a szerepvesztésnek, szóval a száműzetésnek a Fel^'vevőlözönséghez! B A Jfogyar AnllWZ“-|)an a húsvéti ünnepek alkalmából mélyen leszállított árakban szerezhetők be az összes raktáron levő legújabb és legjobb minőségű áruk. — Újdonságok kalapok, sapkák, ingek, gallérok, nyakkendők, harisnyak és minden szakmához vágó cikkekben.
