Közérdek, 1914. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1914-04-11 / 15. szám
2-ik oldal. KÖZÉRDEK 1914. április 11. 15-ik szám. Fogászati műtere Nagykároly, Könyök-utca 11. szám. Készítek a gyökér eltávolítása nélkül- is : természetim fogpótlásokat arany - ban és vulkánit kautschukban ; szájpadlás nélküli fogpótlások u. m.: aranviiiGäic. KOiönáK. uSaCiGgSit a Aeínnt**esziesebb kivitelben. Foghúzás. Fcgtömés. László Jené vizsgázott fogtechnikus. Munkács és más egyéb vesztő- és üdülőhely, nem volt volna Világos sem. 1867. junius 8-adika volt a pihenő, azóta ismét csak nagypéntek, folytonos nagypéntek a mi sorsunk. De azért ne csüggedjünk! A keresztre feszített szeretet husvét ünnepén diadalmas szeretetté lett. Reméljetek ti szegények, kik szerétéiért és szeretetből szenvedtek, rátok is felvirrad egyszer a megszabadulás pillanata, ha előbb nem, akkor bizonyosan, mikor elszálltok erről a földről, ahol szivetek viszonzást, lelhetek kielégítést nem talált. Remélj te is drága nemzetem, rád is felvirrad még a szabadságnak, függetlenségnek egyenlőségnek és testvériségnek diadalmas ünnepe ! Lesz még Alleluja! Az uj sajtótörvény Hölgyek figyelmébe! Ha akarja tudni, mi a tavaszi divat, úgy keresse fel a Rózsadivatáruházat Nagykárolyban, Deák Ferenc-tér 10. szám, ahol a legdivatosabb női felöltök, leányka bakfis kabátok, costümök, eredeti párisi női modell kalapok me. sés választékban kaphatok. R ózsa“ áruház Deák Ferenc-tér 10. 99 Ha a fővárosi laptudósitások nem tévednek az újonnan szentesített sajtótörvény a holnapi nappal lép érvénybe. Itt fekszik előttünk az újonnan szentesített sajtótörvény és miután alaposan megszívleltük mind a 64. paragrafusát, kénytelenek vagyunk elrontani mindazok kaján kárörömét, akik ellenségei a sajtónak és akik azt várják az uj törvénytől, hogy lakat lesz a sajtó igazmondó száján, amely ezután csak akkor szólhat belé a közélet eseményeibe, a közt érdeklő dolgokba, ha a fórumon névnapok és disznótorok esnek, amelyeknek sikerét megénekelni elsőrendű sajtó beli kötelesség. Az igazat ezután is éppen úgy meg lehet irni, mint eddig, Aki büntetendő cselekményt követ el, annak ügyéről éppen úgy be lehet számolni, mint azelőtt, ahol a köznek komoly és alapos sérelmét látja a sajtó, ott éppen úgy felszólalhat a sérelem ellen, mint a sajtótörvény előtt. Mindössze nagyobb és alaposabb munkára, komolyabb körültekintésre kényszeríti azt, akinek kezében van a sajtó hatalma és nem fog teret engedni arra, hogy ezzel a hatalommal olyan könnyelműen visszaéljenek, mint ezelőtt. Aki pedig ezelőtt is helyezett arra valamelyes súlyt, hogy az Írása szavára adjanak valamit, aki komoly élethivatásnak kenyérnek tekintette az újságírást, amelyből és amellyel élni és nemcsak visszaélni kívánt, az eddig is vigyázott arra, hogy csak az igazat Írja, ami például ilyen kis helyen, mint Nagykároly, annál fontosabb, mert az emberek elég közel élnek egymáshoz és elég közelről látják a dolgokat ahhoz, hogy előttük bármiről is hazudni lehetne — a rajtacsipés veszedelme nélkül. Szóval tisztességes lap, tisztességes újságíró eddig is vigyázott arra, hogy csak az igazat Írja. S ha történtek is néha tévedések, elnézések, felületes és gyors munkából eredő lapszusok, sohasem zárkóztunk el azelől, hogy azt jóvá tegyük és az akaratunkon kívül megbántott félnek elégtételt szolgáltassunk. Tisztességes újságnak, amely önmagát és közönségét megbecsüli, semmiféle „fékre“ nincs és sohasem is volt szüksége a saját igazságszeretetén és lelkiismeretes meggyőződésén kívül, amely a követendő helyes utat mindig csalhatatlanul megmutatta. Amennyiben valamely közleményben tévedés foglaltatott, vagy valakit, az igazság rovására sérelem ért, — a „Közérdek“ sohasem vindikálta a maga számára a csalha- tatlanság dogmájának érvényét, hanem ha meggyőződött róla, hogy tévedett, a legmesszebbmenő készséggel és loyalitással önként, a maga spontán elhatározásából sietett tévedését helyreigazítani és úgy a lap hasábjain, mint azokon kívül, mindenkinek megadta a kívánt elégtételt és megfogja adni ezután is. Sohasem történt, hogy ezzel az önként nyújtott elégtétellel, vagy — mondjuk repa- rációval, úri ember be ne érte volna, — a mint ez természetes is. Most jön az uj sajtótörvény az ő kény- szer-helyreigazitásaival. Kiknek az érdekében? Talán azoknak az érdekében, akiknek igazáról a lap maga is meggyőződött és a megtörtént tévedést vagy hibát azonnal és készségesen sietett helyreigazítani? Ezek nemde eddig sem szorultak és ezután sem fognak rászorulni a bíróságra. A helyreigazítást tehát kizárólag azok fogják az uj sajtótörvény életbeléptetése után a bíróságra való hivatkozással követelni, akiknek igazáról a szerkesztőség nem győződik meg és nem hajlandó önként rektifikálni a valóságot, amit megirt. A helyreigazítást követelő fél ilyenkor a büntető járásbiróság elé viszi ügyét, a biró fel fog szólítani minket, hogy bizonyítsuk be igazunkat és ha Mindenféle szőrme tárgyak Tisztítása és molytalanitása Hújtnjer Pni ruhafestő, vegytisztító és gözmosö-gyárában Felvételi üzlet: Nagykároly, Széchenyi-utca 43. szám. nagy titok, ami nem olyan nagy, talán más nem is látszanék olyan veszedelmesnek, de neki nagynak tetszett, mert egész életén át hordozta magában és ifjúkorától kezdve mind a mai napig ahhoz szabta összes életkörülményeit. Ledobni magáról ezt a vékony leplet, ezt a már foszlásnak induló ózsdi köntöst, ami egész létének takarója, öreges megélhetésének melengetője volt: könnyelmű és kegyetlen bűnnek látszott saját maga ellen. Negyvenhét esztendeje ez vagyok, — ennek is halok meg. Fájt a szive és tele volt meghatottsággal. Az apja nevére gondolt, arra a jó magyar névre, amit az élete első húsz esztendejében viseit, azután elhajított ... Vájná Gábor öreg, sárgabajuszu, pirosarcu, kártyázni szerető szegény pallér, — Vájná Gáspárné, te szelidlelkü, gesztenyehaju, sovány és sápadt asszony, aki meghaltál mikor a kis fiad alig volt hat éves, — hol vagytok ? . . . merre vagytok ? ... De régen is volt, Istenem ! ... Az ember, ha minden erejét összeszedi, ha megfeledkezik arról, hogy kikkel él most és mit csinált egy emberöltőn keresztül, akkor is alig-alig, csak nagyon homályosan emlékszik arra, milyen gyerek volt kicsikorában és milyenek voltak a szülei. Miért van ez igy? . . . Hát nem szép és kedves dolog volna, ha ahelyett, hogy az ember télviz idején, íopva éllátogat a kis szilágysági, meszes-alji falucska temetőjébe, egy szál virágot tenni a két sirra, — nem szebb és melegebb dolog volna leülni esténként a kályha mellé, mikor a csendes szobában csak a tűz világit és lehunyt szemmel elemlekezni régmúlt időknek gyermekes képeire ; a kis zsindelyes házra a poros utcán ; a padra ott a ház előtt; a Hangász kutyára, aki úgy szerette megugatni a járó-kelőket; a muskátlis ablakokra, a kis könyvespolcra a vendégszobában; a kékfehér kávéibrikekre a pohárszéken ; anyára, ki olyan szorgalmasan süt-főz a tágas konyhában; és magunkra, akik úgy örültünk, ha kis bádogtálacskáinkba adott egy-egy darabka puha fehér tésztát és azt szabad volt megsütni nekünk a tűzhelyen . . . Hát nem szép dolog volna ez? . . . De hát nem igy történt . . . Mondjam most: én nem vagyok 0‘Wayne, hanem Vájná vagyok és Vájná volt az apám is! . . . Komisz dolog volna. Minek emlegessem most föl az apámat ? Senkim-semmim e világon nincsen, akinek ártana az én nevem . . . Ott künn, a tengeren túl, talán becsületet is szereztem ennek a szónak és itthon is erről ismernek most engem. Amim volt, ami vagyok: csak a nevemnek, meg annak a messze, boldog és nagy népnek köszönöm — azt is, hogy élek. Hát most csúfoljam meg őket?... Ki tudja, mi történnék !... Es nem tudná majd senki, ki nyugszik ott a kő alatt... Pedig nyom nélkül eltűnni erről a világról, elgondolni, hogy nem maradt utánunk emlék, nem hangzik el érettünk soha egyetlen sóhajtás sem, — ez a legkese- rübb dolog, ez a legfájóbb ... Sokszor elgondolta ezt Mr. O’Wayne és nem esoda, ha most is ez járt folyton az eszébe. — Az én nevem O’Wayne, — sóhajtotta, — de az örökség: az a másé. Én el nem veszem ... de, de a nevemet sem adom ... nem adom .. . Ott ült a színtelen bőrdiványon és úgy érezte, hogy őneki semmi dolga sincs itt, ő már mehet. Föl is kelt volna, de nem tudott: csak nézett, nézett maga elé és a szemei olyan sűrűn pislogtak, hogy ha nem restelte volna, meg is törülte volna őket. Ott járt valahol a Meszes nyergén, a lenyugvó napnak aranyos világában, magához ölelve azt a tágas, lejtős, zöld vidéket, a szőlőket, s messzi temetőket ... — O’Wayne Jakab ur!... A nevét hallotta. Jobbra-balra kapott, mintha valami támasztékot keresne, aztán felugrott és remegő lábaival egy pár lépést tett előre. — Én ... én !... — mormogta félhangosan és egész testében reszketett, mert nem tudta, mit mondjon és félt, hogy kiszalad a száján valami. — Kérem, tessék velem jönni! szólt hozzá egy hivatalnok és bevezette a közjegyző szobájába. Az öreg urnák összeszorult a torka az izgalomtól, szemei előtt szines karikák ugráltak, mondani akart valamit, az ajkai megrándultak: — Nem az enyém! ... Nem fogadom ei! Én nem vagyok — ezt akarta mondani, de nem szabadult ki hang a torkából, csak hangtalanul esett belé az asztal mellett álló karosszékbe.
