Közérdek, 1913. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

Érmellék, 1913-11-08 / 45. szám

VI. évfolyam. Melléklet a „Közérdekéhez 45. szám. Érmihályfalva—Székelyhid, 1913. november 8. Felelős szerkesztő SIRIKÓ ALADÁR. Főmunkatársak: Érmihályfalva : VAJDA RUDOLF. Értarcsa : SZ03QSZLAY SÁNDOR. Bagamér: ■KÖLNÁR ANTAL. Emellek TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik Érmihályfalván és Szé kelyhidon minden szombaton dél­után, a ,.!( ö z é r d e k“ meíiekleíe gyanánt. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagykároly, Gróf Károlyi György-tár 20. szám Kéziratok nem adatnak vissza Nyilttér sora 50 fillér, Érmihályfalva. Az érmelléki parasztok. (S) Őszi éjjelben harmonika busong, va­lahol dalolnak. Forró, fülledt kukoricában vájkálva tele szivvel és tele torokkal lá­nyok, legények énekelnek össze meleg nótákat. Az Érmelléken most fosztanak a parasztsorokon. Az őszi éjfélben, mint fantasztikus lények, emberek ülnek, fur­csákat beszélnek, énekelnek, isznak, forró pálinkákkal fütik s/.ivüket s dévojul ka­csintgatnak össze-vissza. Mintha részegek lennének az ősztől, a kukorica szagától, az egymás beszédétől. Néha csend áll be. Megakad a szó, s a tele szivek, őszi gazdaságban dúskáló parasztok hallgat­nak. Milyen gazdag ilyenkor a paraszt! Ó, soha senki sem volt ilyen gazdag. Mennek az utcán őszi kábulatban, gerez- des ősz szeszétől imbolyogva. Különöse­ket látnak, aranyak csengését ' hallják, a kukorica aranybullámmá dagad, a selyme- bajusza buja fonattá sürüdik, gyümölcsök vérpiros árrá folynak össze, arany, ezüst, gabonák zizegése, sárga gazdagsága ösz- szekuszálódik s az egész világ egy nagy kincsesház nekik, melyben szádüldöznek, mint gyermek egy dóm kupolája alatt. Ezek a szűk, sáros paraszt-utcák, melyek a várost úgy ölelik körül, mint arany­sárga kalász koszorú, fürödnek az ősz aranyában. Kimegyek a hamvas őszi ut­cára, nézem az érfnelléki parasztot, amint csupa diadallal jár-kel s szerelnék vele bebújni a zsuppos, nádas házak forró ölébe. Csupa arany itt a világ s az őszi Érmellék olyan gazdag, hogy India sem gazdagabb nála. De kora tavasz szikkadt földjét már túrja, fodrozza görnyedve, égve, lázban egyre, egyre. Őstermelő ez a nép itt. Ös- paraszt. A föld a világ, a föld, melyből az élet buggyan: ez a minden. Senki volna, semmivé roskadna, ha a föld ki­csúszna lába alól. A földre éhes, a földbe szerelmes, minden, minden a föld, a föld! Hajráz a lelke, mert ez az övé. Köröskörül lakja a várost, a legszélén. Keze a földbe akasztva: jöhetnek gyárak, jöhetnek emberi mesterkedések; ezt ö ott nem hagyja, ez az övé, csak ez az övé. S akkor jönnek emberek, azt mondják : közönséges paraszt város ez. Oda kell menni hozzájuk, ezekhez az ősszi parasz­tokhoz, ezekhez a földszagu földlények­hez, meg kell hallgatni a szivük verését. .\eni lehet, nem lesz ez a város soha kereskedő város. De lesz, marad őster­melő. A parasztja aranyat ér. Munkára hajtja, lazítja őt földszerelme. Nagy si- kok, irdatlan rönak mélyén él még csak ilyen nép. Mindig dolgozik, hogy ősszre belepihentesse a lelkét a „van“-ba. Ez az őszi gazdagság-mámor úgy borul Érmi­hályfalva fölé, mint biborb ildachim. Őszi délei öttön zsibong a Piac. Garmadá­ban pihen itt az élet Nézem a remeket: ra­gyog bennük-a bőség kéje. A szűk vagy nagyon széles parasztutcákból ide ömlik minden gazdaság. Egy piros-sárga folt: kukorica sárgállik, A nagytemplom tor­nya ráhallgat a térre. Nézi ezt a boldog forgatagot. Olyan tele van minden, min­den kis nyilason arany bugyyan elő. Se­besen ver a vér az erekben, mert bejöt­tek a földek, a paraszt behozta szerelme gyümölcsét, két kézzel kirakja: tessék. Gondol-e az izzadtság-permetre, mellyel öntözte: gondol-e a télre, a nyíló tavaszra, sok testi fáradalomra, félelemre, vágyra, •kíváncsiságra, rettegésre, melyből lassan kihajtott őszi kincse? Tiszta nyugalom szüremkedik leikébe, akár a kristály fé­nyének érett nyugalma, olyan ez. Min­den megérik, mi zölden kezdte, vérpiro­sán hull le fáradt ölébe: vájjon ez a megpirulás nem az ö vérétől van-e? Kavarog ez a boldog őszi piac-zér- zér a tiszta ég alatt. A Vasut-utca lakói boldogan könyökölnek s nézik. Utcacsi- kokból jönnek, egyre szállnak ki fekete­ruhás parasztok. Ünneplő rajtuk, hiszen ez a legnagyobb ünnep, az érés ünnepe'. Kék és piros rokolyák szállnak ; a színek össze-vissza mozdulnak, változnak, lá­gyulnak, komoly örömben égnek. A tér boldogan öleli át az ő dolgoskezü pa­rasztjait. Egész ünnep ez igy ősszel. Egy ér- I mihályfalvai hetivásár ilyenkor nagy [ számba jön. Most egész fényével kitör, I hogy mennyire földmives város ez a vá­ros, mennyit termel! Nemcsak magának elég, még ki is visz. Körüljárom a várost. Ezt itt a fő-utca, ez a Mester-utca, itt mint kinyújtott kéz: a Zug-utca, Berki-utca, s köröskörül min­denütt paraszt-utcák. Mint egy nagyalföldi város, hol a paraszt kijjebb lakik, a fia már beljebb, mert úrrá tette a város. Itt nem lesz igy. Ez a paraszt nem tud fel­olvadni. Ez a paraszt oly kemény, mintha szobor lenne. Még az értelmében is van valami csökönyös merevség. Zárkózottság is szivárgott vérébe. Milyen súlyos őszi éjszaka! A sely­mét suhogni hallom. Vemhes már a tél­től. Jő frissen, vigan, behajtja a parasz­tot, cserdit egy vidámat a korán estébe bukó utcán, a paraszt-utcákba belefagy a csend. Csak varjú tétováz lomhán,, a kaz­lak dermedteu néznek a télbe, az udva­rokon dermedés vonaglik, egy subás em­ber mintha úszna ebben a csendben. A I licium-bokrok, kazlak, a kulágas, a pa­rasztudvar apró kerítése, a kiskert zsib­badva néz a szürkeségbe. Hol van a pa­raszt őszi gazdagsága? „Az élet emlékét az avar takarja.“ * * lázári Nagy Ernő. A halottas szobában nem hallatszik más: csak zokogás. Fiatal, gyászruhás asszony zo­kog a virágokkal díszített koporsó mellett, özvegy édes anya siratja korán elvesztett fiát és pici, alig két éves fiúcska, csendre fi­gyelmezteti felvigyázóját, hogy hallgasson. . . mert Apuka . . . alszik. És az élet legszebb korában letört fiatál férj, gyermek, atya mindezekről nem tud már semmit. Az ő lelke már messze elszállt, egy szebb hazába, ahol nincs szenvedés, ahol nincs küzdelem, ahol nincs fájdalom, hogy egykoron ismét egye- süliön azokkal, akiket oly végtelen szere­tett ... * Tehetséges, szorgalmas vasúti tisztviselő költözött el trmihályfalván f. hó 5-én az élők soráből, akinek kedves, előzékeny mo­dora, mindenkinek tiszteletét és szeretetót ér­demelte ki. Nagy Ernő már hetek óta súlyos betegségben szenvedett. Szolgálat közben meghűlt és agytifuszt kapott. A fiatal szerve­zet sokáig küzdött a betegséggel és a gon­dos ápolás mellett úgy látszott, hogy sikerül is megmenteni az életnek. A remény azon­ban csalóka volt és az elgyötört szervezet nem birt megküzdeni az emésztő korral és a halál beleköltözött a pár héttel ezelőtt még boldog családi hajlékba. A temetés f. hó 6-án délután folyt le óriási részvét mellett és a kegyelet elborí­totta a koporsót szebbnél szebb koszorúkkal. A halottas háznál Makucz Gyula állomás­főnök, főellenőr tartott gyönyörű búcsúbeszé­det, könytelt szemekkel véve búcsút a sze­rető kartárstól. Ezután megindult a gyász­menet a ref. temetőbe, ahol megható ima után visszaadták a fiatal tisztviselőt az édes anyaföldnek. A gyászesetről a család az alábbi jelen­tést adta ki: A legmélyebb fájdalomtól megtört szivvel tudatjuk, hogy a forrón szeleteit férj, apa, unoka, testvér, vő és sógor lázári Nagy Ernő m. államvasuti hivatalnok, életének 31-ik, boldog házasságának 5-ik évében hosszas szenvedés után f. hó 5-én reggel 3 órakor csendesen elhunyt. Drága halottunk hült te­temeit f. hó 6-án d. u. 3 órakor fogjuk az n HA FÁJ A FEJE, CSAK A KITŰNŐ HATÁSÚ Dr. Szelénéi Migrén-pasztilláit használja. u Vegye meg a „Kossuth-patikában“ Debrecen, Piac-u. 30. tPa08l»tme£fskL7n0enk:

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom