Közérdek, 1913. január-június (6. évfolyam, 1-25. szám)

1913-02-01 / 5. szám

5-ik szám.

VI. évfolyam.

r

KÖZÉRDEK

ÉRMELLÉK

KERESKEDELEM, IPAR ES THEZŐGAZDASAG ÉRDEKEIT SZOLGALÓ TÁRSADALMI HETILAP

Nagykároly, 1913. február I.

Megjelenik minden szombaton reggel.

Nyilttér sora 50 fillér. — Kéziratot nem adunk vissza.

Előfizetési és hirdetési dijak felvételére csak feleles szerkesztő jogosult

Szerkesztőség és kiadóhivatal Gróf Károlyi Gycrgy-tér 36.

Telefon 95.

Felelős szerkesztő: SIMKÓ ALADÁR.

Előfizetési árak:

Helyben házhoz hordva egy évre 7'— kor. félévre 3-50 kor. Vidékre postán küldve egy évre 8'— kor. félévre 4.— kor

Egyes szám ára 20 fillér.

Színház és mozi.

(S) Manapság gyakran kerül egymással szemben ez a két fogalom, mint egymásnak kérlelhetlen ellensége. Azaz, hogy a mozi nem igen haragszik a színházra, lévén az neki immár legyőzött konkurrense.

így nagyon is egyszerűnek látszik a dolog. — A világ kezdetétől mindig úgy volt, hogy az újabb találmányok céltalanná tették a régieket, az uj intézmények megsemmisítették az idők folyamán elavulttá vált intézményeket. Ez természetes, és ha a közönséget a mozi érdekli, senki sem kényszerítheti arra, hogy a színházat látogassa.

Ez eddig meg is volna, hanem lenne a szomorú valóság az, hogy mig az egyik oldalon egy pár élelmes vállalkozónak a meggazdagodása, a másik öldalon intelligens embereknek a létkérdése van szóban, akik gyakran hosszú, küzdelmes életpálya után kénytelenek rájönni arra a szomorú

tapasztalatra, hogy a küzdéseiknek tulajdonképpen nem volt semmi célja, mivel a körülmények változása miatt életpályájuk még a mindennapi kenyerüket sem biztosítja.

Hogy mennyire küszöbön van a baj, mutatja a vidéki igazgatók panasza, akik már segítségért, illetve védelemért is fordultak illetékes helyre a mozijárvány ellen, természetesen anélkül, hogy bajuk igazi orvoslását bárki is megadhatta volna.

Mint minden dolognál a világon, a külső segítség csak ideig-óráig segíthet, mert az orvoslás minden bajra csak akkor lehet eredménye-, ha magából az intézményből indul ki és a hikákat kiküszöbölve, uj ötletekkel felszerelve, az uj viszonyokhoz alkalmazkodva, önönmagát talpra állítja.

Ám ennek a módja az eszméknek formákba való öntése ma még igen problematikus dolog. Ahány felszóllalás, tanács vagy vélemény hangzik el ebben a dologban, annyiféle hurt penget és még olyan vélemények is kifejezést nyertek a

fővárosi lapok hasábjain, melyek szerint a mozik egyenesen nevelik a kö'.önséget — a I színháznak.

Persze, ez igen naiv egyéni véle- ; mény; igazság semmiesetre sem lehet, mert ha a mozi közönséget nevel: önmagának neveli, már csak azért is, mert most a fejlődésének legfőbb idejében, a tökéletesedés utján, mindig tud újabb és újabb dolgokkal előállni, amivel a közönségének érdeklődését ébren tartja.

A színészet ellenben olyan helyeken, ahol közönnyel találkozik, ahol mindennap, mintha csatát akarna nyerni, kell kiáltani a színpadra, elkedvetlenícedik; ez ráragad a közönségre és a kölcsönös fagypont körül járó hangulat nem kelthet lelkesedést sem itt, sem ott és igy megtörténhet akárhol, hogy egy érdemes tagokból álló társulat a legnagyobb nélkülözéseknek lesz kitéve.

Ezen persze segíteni kell, hiszen emberekről lévén szó, a leghumánusabb század nem nézheti a közönynyel százaknak a sorsát. De mint mondám, a kiDubletzky Kálmán

divatáruháza Nagykárolyban, Deák-tér 18. szám. (Hadnagy-ház.) AfrafrAjjifrÁft

TÁRCZA.

T e m etés.

A völgybe lágy harangszó csendül,

Mint gyermek ajkon az ima,

A hangnak, mély igy szól az Úrhoz, Fel kelt a mennybe jutnia.

Temetnek valakit, az utón Lassacskán ballag a menet,

Valami ismeretlen érzés Szorítja össze szivemet.

Elnézem és hosszasan tűnődöm ;

Hogy fut az élet, mint a hab . . . Vergődöm én, az ott pihen már:

S ki most közülünk boldogabb?

Száll a lelkem . . .

Száll a lelkem, mint a madár, dalolva,

A rózsámhoz szállana most, ha vola . . . Valamikor nemcsak egy volt, de három,

S három közül nem lehetett Csak egyik is a párom.

Kipletykáztak az egyiknek szivéből,

Másik — másnak mosolyog az öléből,

Aki szebb volt egymaga, mint a kettő,

Az utolsót, a legjobbat Elvette a Teremtő.

Irta: Sz. Hromkovits V. Győző.

Az ördög szeme.

Irta: Lörinczy György.

Alig hogy leszállt az esti szürkület, az országos vásár, a jámbor vidéki nagy, félszeg csődülete, amelyben háromhónaponként összegyűjti minden naivitását, egy csomóba, i hirtelen fölbomlott. A hevenyészett sátrakat j széjjelszedték, a bódékban ládákat tömtek, miközben még folyton pörlekedtek a visszatérő makacs alkuvókkal, akik reggeltől fogva sem tudták elszánni magukat, hogy megadják a koronákat, amik különbözeiképpen mutatkoztak az eladó és vevő között. Még lármásan kinálgatták imitt-amott a tarka limlomot, amivel egy nap alatt alaposan kifosztották a hiszékeny falusi népet, melyet olyan könnyedén ejt meg a festett cifraság. Csak a helyi iparosok és kereskedők sátrai csöndesek s többnyire ezek a legviseltebbek is. Mint a komoly munka, mely hivalkodni röstell és fecsegni nem ér rá.

Fényes ékszerés bódé háta mögött, úgyszólván eldugva állott a Bábonyi uram szappanos sátora. Bábonyi inamé, aki hót vármegye leghíresebb szappanfőző meg gyertyamártó mestere. Aminélfogva sokkal kevé- lyebb kékbeli patricius, semhogy ldálljon a vásári sátor alá, gyülevész kalmárok módjára, akiknek a portékája eredetéhez, Bákonyi uram szerint, sok szó fér. Ellenben á : vásár tisztes polgári hasznát ő sem hagyhatta az ebek harmincadjára. Arravaló a sátra. A két ellentétet szépen összegyezteti számára a kisasszony. A kisasszony, aki ma már mindenütt ott terem. A színpadon, az iskolamesteri katedrán, az írógép mellett, s a bank csengő aranyai, a divattermek menyasszonyi kelengyéi és a kávéházi páholyok cukorhalmazai között is. Mindenütt mosolygósán. Az isten tudja mi minden van ezeknek a kisasszonyoknak a mosolygása mögött ! Egyiknek családi, másiknak szerelmi tragédia,,, vagy a vaksorsnak egyéb durva tréfája. Ők csak mosolyognak. Mosolyogva birkóznak az élettel, a tömérdek brutális akadállyal. S mindazzal, amibe annyi férfiember megszakad, ők mosolyogva játszanak. A Bábonyi uram kisasszonya is ilyen volt. És azonfölül árva, sugár, hajlékony, ügyes, fiatal, szép, és — szőke. Terkának hivták; Maros Terkának.

Terka a szellős ponyvasátor alól mosolyogva bámult a vásárvégi nagy kavarodásba. Mindenki sietett, kapkodott, vagy valakit keresett. S ez a tömérdek fejevesztett, lótó-futó ember úgy látszott a Terka nyugodt kék szeme előtt, mintha egy nagy bolondokházává lett volna a piac. Mulatott rajta és, persze, mosolygott. Eközben eszébe