Közérdek, 1913. január-június (6. évfolyam, 1-25. szám)

1913-06-07 / 23. szám

2-ik oldal. KÖZÉRDEK 1913.. junius 7. 23-ik szám. . ROTH LIPOT . vaikereikedéie Ma^ykároly Deák-tér. Ajánlja permetező készletét nagy vá- B lasztékban. Eredeti Eklair Yermorel ^ permetezőket és kénporfurókat is állan- o-o dóan raktáron tart. o-o Tanuló fizetéssel felvétetik. csoda üdvösség az egy ilyen zsebórátlan emberre, ha már olyan távolságból, mint az Arany János-ut eleje, tájékozódhatik utazási ügyének időbeli állásáról. A vasutak nemcsak közgazdasági te­kintetekből fontosak, hanem kényelmi te­kintetek is kell, hogy mozgató rugói le­gyenek. Nemcsak közgazdasági, hanem kényelmi érdekeket is kell, hogy szolgál­janak. Ezek a kényelmi érdekek pedig nemcsak az indóházon belül, hanem már kivül is kell, hogy figyelembe vétes­senek, kielégittessenek. A közönség ké­nyelme pedig nemcsak abban nyivátiul meg, hogy drága pénzen megváltott jegye ellenében egy-egy ülőhelyhez jusson, már amennyire ez rendszerint túlzsú­folt vasúti kocsijainkban lehetséges, ha­nem abban is, hogy egy külsőleg elhe­lyezett, messziről is látható vasúti óra nyugtassa meg az időbeli tájékozatlanság következtében alaptalanul rohanó utas idegeit vagy siettesse ugyan ilyen oknál fogva csak lassú tempóban vasútra tartó utas lépteit. Az időbeli tájékozódhatás- nak már oly nagy távolságból való le­hetővé tétele, mint az fekvésénél fogva a nagykárolyi állomás indóházánál lehet­séges, nagyon is számbavehető momen­tum, amelynek negligálása igazán mon­dom, bocsánat a kifejezésért, nem kis szükkeblüségre vall. Mi károlyiak, értem a benszülött és a hazai röghöz szivesen ragaszkodó károlyiakat, csak megvolnánk valahogy az óra nélkül és bár ugyan nem könnyű szivvel, de mégis elhallgat­nék egy vasúti külső órának hiányát, de azok a károlyiak, akik idegenben is meg­szoktak fordulni és másutt is körül szok­tak tekinteni, már nehezebben nyugtat­hatok meg, aztán meg az idegenek, no ezeket elhallgattatni egyáltalán nem is tehet, ezek sokszor olyanokat mondanak ez állapotokról, hogy jobb volna nem hallani és ha mégis kénytelenek vagyunk meghallani, minden egyes hajunk szála égnek mered vagy — kitör és eget, pardon, bocsánatot kér a máv. fukar­ságáért. Amiként a legbájosabb női arc sem nyújt tökéletes szépséget, ha az ajak de­rűs mosolyra nem termett, ép úgy a leg- monumentálisabb művészeti stilus is csütörtököt mond, ha abból, aminek az alkotásnak megfelelnie kell, csak egy pa­rányi része is hiányzik. A mü csak ak­kor lehet tökéletes, ha alkotásának mi- nemüségével összhangba van; minden csekélység, apai ezt az összhangot meg­zavarni képes, a mü tökéletességének rovására megyen. A mi indóházunk szép és impozáns, de hogy ez a szépsége és impozáns volta rendeltetésének minemüségével quad- ráljon, ahhoz még egy, bár nagyon cse­kélynek látszó kellék hiányzik és pedig hiányzik a homlokzatról — egy óra! Hisszük és reméljük azonban, hogy hamarosan jövend még a máv. intézősé- gének — egy jó órája és akkor aztán leszen a mi indóházunk homlokzatának is — egy jó órája! Csak minél előbb! Nagykárolyi korzó. Nézd ott a lányt, milyen tipegve lépked melletted, azt hiszem láncok vannak lábszárára kötve. De hogyan néz rád, oly gunyoros módon, úgy látszik ismer. Mert hisz tudod, hogy a nagykárolyi leány csak akkor kedves, ha még TTíaradék szövetek igen jutányos áron kaphatók | ■ B ■ B Női kosztüm­kelmék o-o m B fl B alatoni Jenő posztóáruházában :: Nagykároly, Deák tér ♦ tengersikkal szemben emelkedő tündéri bün- barlangban. A vagyon elúszott és a nyere­ségem néhány fehér hajszál volt. Egy napon azután arra ébredtem, hogy minden földi kincsem tizenkét franc, a szállodában pedig még tizenöt franccal tartoztam is. E száma­dás végeredményeképen előkerestem a re­volveremet és tanulmányoztam a szerkezetét. Mélységes melancholia vett erőt rajtam, ki­nyitottam az ablakomat és kitekintettem rajta . . . „Utolsó napon“ ragyogó volt. Az ég az­úrkékje alatt illatos levegő csillogó fényes tengersik. Nem akartam meghalni addig, amig még egyszer le nem sétálok a kikötőbe. Hosszú sétát tettem és megéheztem. Mielőtt szállómba visszatértem megvásá- roltan az „Antimontecarló“ cimü lapot, ezt a különleges sajtóterméket, amely gyászkere­tes papírján kérlelhetetlen harcot folytat a játékbankkal. Természetesen zsurnalisztikái revolver segítségével. A lap legfeltűnőbb he­lyén ékeskedett a legjobban olvasott rovat: A hét öngyilkosai. Tehát itt fogják olvasni nemsokára az én nevemet, — gondoltam magamban és egy­szerre meleg érdeklődéssel kezdtem tanul­mányozni a híreket benne. Nyomban a sze­membe ötlött egy hir : — Tegnap tiz órakor a tengerpart egyik legszebb pálmafáján felakasztva találták í Irsnay Jákobson amerikai kereskedőt, akit a roulettjáték tönkre tett. A zsebében három­ezer francot találtak . . . Természetesen ! Irsnay Jákobson! Hiszen jól ismertem őt egymás mellett ültünk rendesen a játékasz­talnál és szinte együtt vesztettük az aranya­inkat. Jól emlékszem, hogy amikor legutol­jára együtt voltunk, az amerikai szomorú mosollyal mondotta nekem: — Készen vagyok! Utolsó garasig . . . Isten önnel barátom . . . És elment és felakasztotta magát! v Dehát hogyan került zsebébe a 3000 franc ? És mit jelenthet az újsághírnek ez a feltűnő „természetes“-je! Néhány percnyi gondolkodás után deren­geni kezdett agyamban a megértés. Termé­szetesen a kaszinó emberei tették zsebébe az öngyilkosnak a 3000 francot, nehogy a halál okául a játékbeli veszteségét tekintse a nagyközönség. Hirtelen szilaj ötlet villant át az agya­mon. Gyorsabban, mint a golyó, melyet oda szántam. Felugrottam és tervemmel készen, szinte felfrissültem a gondolattól, lesiettem a vendéglőbe, hogy megreggelizzem. Azután felkerestem a szálló tulajdonosát és értésére adtam, hogy pénzét csak holnap kapja meg. — Teljesen megbízunk önben, — felelte udvariasan. — Úgy hát legyen szives még 100 fran­cot adni, amig a pénzem megérkezik. Hozat­tam t. i. hazairól. — Természetesen 1 A legnagyobb kész­séggel állok rendelkezésére. A 100 francot átadta, én pedig átmen­tem a kaszinóba s nyomban leültem a já­tékasztalhoz. Veszteni akartam s ez sikerült is, Az aranyaim elperegtek és egyre komorabb arc­kifejezéssel tekintettem a zöld asztalra. Azu­tán sóhajtva állottam fel. A játékbank egyik alkalmazottja, aki már ismert részvéttel érdeklődött irántam, moso­lyogva, de kétségbeesett kifejezéssel adtam tudtára, hogy mindenemet elvesztettem. — Miért nem veszi igénybe a bank szí­vességét? — kérdezte — az útiköltség ren­delkezésére áll! Sötét tekintettel feleltem. — Arra az útra, melyre én megyek, nem kell költség . . . Az emberem rémülettel ragadta meg a karomat. — Szent Isten, csak nem gondol valami ostobaságra 1 Nem feleltem neki, hanem elfordul­tam tőle s lassú léptekkel távoztam. Amikor leértem a parkba, észrevettem, hogy két ur folytonosan szemmel tart. A bank két megbízottja volt. Az est leple alatt azonban sikerült eltűnnöm a szemük elől és egy padra ültem. A következő pilanatban a revolverem két­szer eldördült s én kellő pózban hanyatlot­tam vissza ültömben.

Next

/
Oldalképek
Tartalom