Közérdek, 1913. január-június (6. évfolyam, 1-25. szám)
1913-05-03 / 18. szám
KÖZÉRDEK f j' * * ^ 2-ik oldal. 1913. május 3. 18-ik szám. RÓTH LIPÓT vaikereiikcdéie károly Deák-tér. Kerítés fonatok horgonyozva mindenféle gyártmányban, eke és ekealkatrészek nagy választékban jutányos áron kaphatók. futni a csatársoron és olyan boldogok lesznek, mikor megtelik a persely. Hát lehet e a meghatottság öröme nélkül gondolni a könyörület szép napjaira? Derék kereskedőink is kiveszik részüket az emberszeretet leginagasztosabb cselekedetéből. Kirakataikban az „Országos Gyermekvédő Liga“ nyomtatványa hirdeti már, hogy az üzlet az napi bevételének bizonyos hányada is a gyermekvédelem ügyét szolgálandja, Vásároljatok lehetőleg mindent azon a napokon, de csak azokban az üzletekben, akik együtt éreznek a közönséggel és áldoznak a nemes célra. Amit a könyörület a gyermeknapon városunkban összegyüjtend, az a gyermekvédelem ügyet Nagykárolyban is fogja szolgálni, mert, ami innét eltávozik, sokszorosan visszatérül! Nagykároly város polgársága — a nehéz idők dacára — mutasson példát az idén is a gyermekvédelem felkarolásában a hazának !!! Granit pälä mín(fen m^s paia felett sok előnnyel bir. UPI a kórházban! Könyörületes emberek figyelmébe! segítsünk a szerencsétleneken! Itt volt a tél minden nyomorával és szenvedéseivel. A természet, ez a jó édes anya, mely örökpihenésre szivesen vesz mindenkit rang és vagyonkülönbség nélkül egyformán ölébe, ingyenes szállást csak tavasszal és nyár alkalmával nyújt és fagyos, hideg érzéssel fogadta a szegényeket, akik kénytelenek voltak egy-egy épülőfélben levő palotában, a városháza kapujában, vagy a tűzoltó lovak istálójában meghúzódni, hogy tovább vonszolják sokat hányatott, megunt életüket. A tél mindig nyomorúságos és sok nélkülözést, szenvedést hoz, de az idei tél, még keserűbb volt az eddigieknél. Előbb a városháza udvarában, ahol min- J den fagyásnak indult, később az épülőfélben i levő állami iskola pincéjében húzódott meg éjszakára egy szegény ember, végre pedig polgármesteri engedélylyel a tűzoltó lovak istálójában ütötte fel téli lakását. Ott az undok, bűzös patkányok környezetében húzódott meg és töltötte éjszakáit elhanyagolt, senyvedő testével s egy szerény pokróc képezte takaróját, amelyet az egyházi elnök könyörülete juttatott számára. Éhsége ki ki csalogatta a napsütésre és az a pár fillér, melyet az emberi könyörü- letesség nyújtott neki, képezte mindennapi táplálékát. Végre is megtörte a nyomor és szenvedés és most ott fekszik kórágyán városunk ezen tipikus alakja, elhagyatva mindenkitől a városi kórházban Rosentblatt Lipót, a bélyegző ügynök. Szomorú hir ime, többet beszél mindennél, jobban kiabáló minden humánus intézménynél, melyek fényes bálokon, téli zsuro- kon akarják ezeket az istáló lakókat kiemelni a patkányok társaságából. Volt idő, amikor Lipi szebb, jobb időket is élt. Becsületes, tisztességes foglalkozása volt. Megnősült s itt kezdődik minden nyomorúsága. Hitvese megcsalta s a szegény ember, aki komoly pillantásban még mindig vérző szívvel gondol az általa imádott nőre, arra a lejtőre jutott, a honnan nincs visszatérés soha. — Alkoholista lett. Szégyene lett hitsorsosainak, szégyene rokonságának, akik közül igen ritka az, aki rabja legyen, a minden nemesebb érzést kiölő alkoholnak, Egyet azonban nem szegett meg. Züllött rongyos volt, sárba fetrengett, de megmaNagy választék: női divatkelmékben. Uriszabóság alatoni Jenő posztóáruházában Nagykároly, Deáktér , msirn Május 7 és 8-iki vásárlásokból 5°/0 a gyermekvédő liga javára! — El a! — dünnyögött Nagypál Éstán. De én mégis bőjtölni fogok. A legszebb piros esizma a nyakamon maradt. Remekbe készült, nyolc pengő forintra tartottam s a kutyának sem kellett. Pedig hogy kérte tőlem Kalári lányom. Ejszem az Isten akarta igy. Ő is Kalárinak szánta. — Hogy a sátán rúgja meg ! Fél ez a dög a fahidtól . . . A Zsótér szekeressé káromkodott igy, aki a csizmadiák szekérsorában legelői hajtott s épen az Er fabidján akart átdöcögni. A nyerges ló azonban megkötötte magát s az istennek, sem lehetett rábírni, hogy a hidra lépjen. Agoskodott, kapálózott és majd felborította szekerét gazdástól, csizmadiástól együtt. ^ — Ez aztán a csizma, szomszéd, vetette lel a szót újra Nagypál Están Csipók előtt 4A a saroglyába nyúlt, ahonnan egy átalve- tőből húzta ki a remekbe készült piros csizmát. Ezt a csizmát Nagypál Están vásár után már be sem tette a ládába. Gondosan, gyön- •géden az átalvetőbe dugta: úgy sem fog az több vásárt látni. Abba fog Kalára bérmálni. — Szippantson rá, szomszéd s a fényinél nézze meg a varrását. Magm öltögettem sárga fonállal. Géppel sem lehet szebben varrni. — mondotta nagy dicsekedve. I — Rablók ! Rablók! — ordított á Zsótér székeresse egyszeribe a vak éjszakába. Mi ? Mi az ! — riadtak fel a csizmadiák I a szekerem Utonállók vannak itt / Rablók 1 Mene- i küljön, aki tud 1 Csakugyan utonállók támadták meg a torja1 vásárról jövő csizmadiákat az Ér fahid- jánál. Hát azért nem akart a Zsótér lova a hidra menni. Sötét volt, olyan vaksötét, hogy az ember még a testvérét is eltudta volna adni benne Nagypál Están ijedten ejtette ki a kezéből a piros csizmát. — Ki a bugyellárisokkal! Adja a pénzét ide, akinek az élete kedves! A csjzinadiák reszketve nyúltak be a ködmönük zsebébe és előkerültek a zsíros kövér bugyellárisok. Sok szép szattyán- és kordován csizma ára. Nem tudták kinek adják, csak az acélos, kemény kezeket érezték, amelyek átvették a bugyellárisokat. De már tisztában voltak azzal, hogy nem jó okoskodni. Hej, mert sok vásáros ember hagyta már itt a foga fehérít, aki okoskodott. A szenicei keresztutnál elváltak egymástól | a csizmadiák, mindenikük a maga falujába ment. Ki Keresdre, ki Szentbáromságfalvára ki Tordavölgyre. Mindenikük üres ládával es üres zsebbel. III. Vá oá „ti át toztam neked, Kalári 1 Nem egyetleo e8r lány- nak sem! . ,. Nagypál Kalári boldogari Sltuw. ^áí^le- dékozó keblére. Feketeképp jége'tíyé'»*- •-t, góny volt az. Néni TordaVölgyrőí való’. Kin.' a határon ismerkedett egyszer meg véle Nagypál Kalári. Sárjut vágott s akkor köszönt rá a legény a dülőutról. Nagypál Klári akkor sem kérdezte meg, hög"v ?; legény, később még úgy sem. Onnan to.v. , már a szive felelt volna kérdésére. A sz* v” nek pedig olyan mindegy, hogy ki az, akii I szeret. Szereti és vége. — Jaj, de régótától nem láttam kiedet 1 - panaszkodott Nagypál Kalári a legénynek, miközben a fejét egészen odadugta a szive tájára. Kedves duruzsolás volt ez és a legény mosolyogva, hetykén pödörte meg a bajuszát. — Bizony, lelkem Kalárim, van már egy fél esztendeje! Nagy földet bejártam azóta I Hanem hoztam ám valamit. Ehol a. — Miért nem gyön kied többször felénk ?’ — Mert másfelé járok. — De egyszer, ejszem, csak ejön úgy, itt is marad . . . örökre ? A legény kelletlenül fordította el a fejét.
