Közérdek, 1912. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1912-05-25 / 21. szám
2-ik oldal. KÖZÉRDEK mi mwmmrnsm május 25. 21-ik szám <4 Pünkösd előtt k 12 olcsó nap ^ Junius ho l-ig k A rendkívüli árakon árusított cikkek kirakatomban megtekinthetők. Leszállított áru cikkek a következők : FÉRFI KALAPOK, INíáEK, BŐRKEZTYÜK, NOSSZUSZÁRU CSIPKE ÉS SELYEM KEZTYŰK, NYAKKENDŐK, HARISNYÁK- NAPERNYŐK, ILLATSZEREK, SZAPPANOK valamint kitűnő minőségű haskötők, miederek, sérvkötök saját árban. Blau Károlynál Kereskedelmi és Iparbank palota Nagykároly. (Zárdával szembe.) ül Az esküdtek ítélkeztek. A február hó 7-iki esemény megismétlődött Debrecenben. Törvényt ültek újra az esküdtek felelős szerkesztőnk felett, akit újból a rendőrség ültetett a vádlottak padjára. Mi is volt a vád? Az, hogy szóvá tett lapjában egy rendőri brutalitást s azt, hogy miként bántak el egy részeg emberrel a rendőrök. Véletlenül tévedett a személyben, csalódásba ejtette az, hogy a közrendőrök hosszú kardot kaptak abban az időben és egy tizedes nevét irla ki — a közrendőré helyett. És a nagykárolyi rendőrség — akinek dacára, hogy fájt az igazság — nem indított sajtópert a brutalitás ostorozásáért, de oda állította vádlónak a tizedest, hogy ő kérje az elégtételt meghurcoltatásáért, hiszen világos volt, hogy a felháborító eseménynél nem lehetett jelen, mert másutt volt szolgálatban. Czégényi József rendőrtizedes dr. 1 Vetzák Ede ügyvéd utján sajtópert indi- 1 tott a cikk írója ellen s jóllehet megkapta a teljes elégtételt. — lehet, felsőbb utasításra — fejvesztést követelt. És az esküdtek Ítélkeztek. Nem a vád- anyagból, de abból a képből, amely elébük tárult a nagykárolyi rendőrség működéséről. Nem akarunk ismétlésekbe bocsátkozni. ■ írnak a tárgyalásról eleget a debreceni és a fővárosi lapok, újból pellengérre állitván Nagykárolyt az ország közönsége előtt. Minek írjunk mi is a városunkat ért újabb szégyenről és megaláztatásról ! Mi hisszük azt, hogy talán belátják az intéző körök végre azt, hogy tenni kell valamit ! Vagy talán tetszik ez az állapot??!! Csak ültessenek többször is a vádlottak padjára, mi készek vagyunk felemelt fővel megjelenni az esküdtek előtt, mert tudjuk jól, hogy ott azok ülnek törvényt felettünk, akik nem a sorok rideg betűiből, de lelkiismeretük szavaiból ítélkeznek. És most ide iktatjuk a „Debreceni iÚjság “-nak a tárgyalásról közölt cikkét: A közérdek védelmezésében. Fölmentett lapszerkesztő. Debrecen, 1912. május 23. A májusi esküdtszéki ciklus tárgysorozatán tegnap Simkó Aladár nagykárolyi lap- szerkesztő rágalmazási ügye .szerepelt. Simkó Aladár a „Közérdek és Érmellék“ cimü hetilapjának 1911. évi április hó 15-iken megjelent számában „Kendői i brutalitás. Kipróbált hosszú kard. Allamositni kell a rendőrséget.“ címekkel egy cikket közölt, amelyben egy konkrét eset kapcsán élesen bírálta azt, hogy a nagykárojyi rendőrség nem áll hivatása magaslatán. Simkó Aladár azt hozta fel ennek illusztrálására, hogy Czégényi József „Nagykároly város rendőrtizedese“ a pár nappal ezelőtt megtartott sorozás alkalmával összevert egy védtelen embert. A személyben azonban tévedett, mert nem Czégényi József volt az, aki brutalitásra ragadtatta magát s ezt a következő lapszámban rektiíikálta is. A közleményben azonban korántsem ez a momentum volt a fontos, hanem az egyébként általános és erélyes hangú kritika, amely nem egyesek, hanem az egész rendőrség ellen irányult. Simkó Aladár már korábban vádakat hangoztatott a rendőrség, legfőképpen pedig az annak élén- álló főkapitány 'ellen, aki Simkó szerint súlyos inkorrektségeket A A A A ▼ ▼ ▼ ▼ Szives tudomásul!!! Tisztelettel értesítjük a n. é. =ZT közönséget, hogy ___ cé günk képviseletét és gyüjtödéjét LefkOVÍtS Sándor füszerkereskedőtől Nagykároly és vidéke részére IAAAAAAAAAAAAAAAAAA) WEISZBERGER JÓZSEF cukorka és déligyíimölcs kereskedőnek Nagykároly, Széchényl-utca 32. (Némethy Sándor cukrászdájával szemben.) adtuk at, ki a legnagyobb pontossággal fogja mint elődje a n. é. közönséget kiszolgálni. Tisztelettel: Kováid Péter és Fia vegyészeti gyára Budapest. A A T ▼ ▼ T mert érzem, hogy ebben a házban, ahol minden zug az ő emlékét idézi lelkembe, meg kellene őrülnöm. Elmegyek hozzátok Pestre ha felejteni nem is, de megpróbálok legalább vigasztalódni. És sóhajtva mondta utánna: — ha tudok . . . Özvegy Tölcsédyné tehát összecsomagol- tatta a gyász és félgyász ruhákat és elutazott a kastélyból, melyhez, mint maga mondta, immár oly sok szomorú emlék fűzi őt. A bucsuzásnál mindenki könnyezett még a derék kasznár ur is, aki pedig már nem volt mai gyerek és aki nem az első özvegy asszonyt látta életében. Csupán Hect urnák, a megboldogult Tölesédy ur nyúlánk, barnas:.őrü agarának r°m jött könny az eres, kidüledt szemébe. Hector nem búcsúzott, nem nyújtogatta vékony eres lábát a távozó felé, nem sirt, csak egyre vonított, mintha valaki állandóan a lábán táncolt volna. De nem csupán a bucsuzás napján vonított, hanem ugyanúgy vonított már két nap óta, amióta nem hagyták, hogy kikisérje szegény gazdáját a temetőbe, hanem az udvarban láncra kötötték. — Hector, — csitította az özvegy, — ugyan mit vonit már az a kutya annyit ? Már a fejem fáj tőle kasznár ur! Ezzel fekete keztyüs kezével még egyszer búcsút intvén a kastélybelieknek, a képviselőnével felcihelődött a hintóra és elhajtatott a poros országúton. Hector, az agár, akit a kasznár most már csakugyan leoldotta láncáról, mint a bolond futkosta keresztül-kasul a kastély folyosóit, szobáit, ahol gazdája csak valamikor is megfordult. Este pedig, mikor a házban sehol sem találta, akit keresett, a parasztok, akik a temető felől jöttek, látták, hogy szalad a temető irányába, előre szegezett nyakkal, lihegve, lelógó farkával nagyokat kanyaritva a tikkadt nyári estbe. A derék kasznár, aki alig hat hétre a haláleset után kénytelen volt gazdasági ügyekben felkeresni úrnőjét Pesten, kissé borízű rekedt jhangon mesélte el úrnőjének, Hector szomorú történetét. — Amikor — úgymond a kasznár — nagyságos asszonyunknak megméltóztatott parancsolni, hogy oldjuk le Hectet a láncról, csakugyan abba hagyta a vonítást és csak úgy csendesen szaladt össze-vissza a kastélyban. Este azután eltűnt és mi hiába kerestük másnap egész nap. Végre harmadnap bejön a temető őre és mondja, hogy itt van ám a Hector, a temetőben a nagyságos ur kripjája előtt. — Miért nem kergeti el — kend ? mondok. — De nem lehet ám elkergetni — azt mondja az ember. — Hiába ütöm én azt, ki sem mozdul a helyéből, úgy nyöszörög ott és kaparja a földet. Erre kimentem a temetőbe gondolván, hogy akármint is szerette Hector a nagyságos urat, majd valahogy csak elzavarom a kripta mellől. Hanem bizony én már későn érkeztem, mert Hectort már csakugyan nem lehetett hazakergetni, a hü állatt ott feküdt elnyúlva, meghalt a gazdája után . . . A derék kasznár a nagy kékkockás zsebkendője után nyúlt. A fiatal özvegy pedig, aki nagy figyelemmel hallgatta végig e kis történetet, bizonyos megindultsággal pillantott az elbeszélőre. . — Milyen hűség, kedves kasznár ur, milyen megható példája a hűségnek! Lesütötte szép, bánatos szemét és percekig, úgy látszott, magába mélyedt. Aztán mialatt kebléből halk, szakgatott fohász tört elő, bágyadtan fordult a képviselőnéhez a zongora felé: — Megyünk ma orfeumba kedvesem ? Ne dobja ki pénzét házaló ügynököknek hanem forduljon Huszthy Zoltán közismert fényképészetéhez Nagykároly, Kossuth-u. 5., ahol biztosan természetim, :: gyönyörű kivitelű képet kap! ::
