Közérdek, 1909 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-05 / 23. szám
2 KÖZÉRDEK 1909 junius 5 gyöngysorában mi is nagy értéket képviselhetnénk. A D. K. E. egyesület évi 2000 koronát áldozhat csak hazafias tanítók és tanulók jutalmazására s mi az idén is 4500 koronát osztottunk szét. íme tehát a kapocs, amely szorosabban összefűzhetne bennünket. Tolnavármegye közönsége az alapitó oklevél szerint nem mondhatna le ugyan erről a jelentős összegről a D. K. E. javára, de ha a D. K. E. kezdeményezné, csekély áldozatkészséggel itt is meg volna alapítható a vártnegyei közművelődési egyesület. Nem kellene azonban sem a társadalmat, sem a vármegyét valami nagyobb uj adóval terhelni, elég volna például, ha mint más vármegyékben, úgy itt is a közművelődési egyesületre ruháznák a jutalmak szét- osztásánák tisztét, amely egylet aztán, mint a D. K. E. fiókja működnék. Simontsits Elemér mostani alispánunk már is felismerte nagyobb erkölcsi értékét és jelentőségét annak, hogy a jutalom-dijakat tekintélyes megyebizotts gi tagok oszszák szét. De nem hatványozódnék-e meg értéke minden egyes koronának, ha azt minden esztendőben a megalakítandó Tolnavármegyei Közművelődési Egyesület adná át a megjutalmazottnak s a szegény kitüntetett falusi tanítóra nem buzdító, élete ' fogytáig emlékében maradó megbecsültetés lenne az, ha olykor-olykor egy-egy vándorgyűlés keretében a D. K. E. vezetősége, tehát országos nevű férfiak olvasnák le reszkető kezébe szorgalmának, mélyen gyökerező hazafias érzésének némi kis anyagi jutalmát? Meg kellene tehát elsősorban alakítani a Tolnavármegyei közművelődési egyesületet, s ezt, hogy vármegyénkkel végre-valára összekötő kapcsot teremtsen : a D. K. E.-nek kellene kezdeményezni. így, de csakis igy, aztán lehetne kis eszközökkel is jelentős kultur-eredményeket elérni. Képviselőink, kir. tanfelügyelőnk ott ülnek a D. K. E. választmányában, részt- vesznek bizonyára a junius 8-iki közgyűlésen is, ezért egy pár lelkes szóval figyelmeztethetnék a vezetőséget, hogy Tolnavármegye szintén vérzik a kivándorlás által okozott súlyos sebektől, egyes vidékei még ugyan szilárdak a nagy erővel itt is folyó pángermán izgatásokkal szemben, de nem tudjuk mit hozhat a jövő. A D. K. E. hivatása tehát még kcránt sincsen betöltve, itt reá nagyon szép, de nagyon sürgős feladat, sőt kötelesség vár. Mondják meg nyíltan azt is, hogy némikép talán fájhat is j ennek a szépséges s mégis csak dunántúli vármegyének az a bizonyos mellőzés s hogy mintegy kiközösitettnek érzi magát abból a kulturális tevékenységi körből, a melynek pedig intelligenciájánál fogva jelentős munkáló tagja lehetne. Szóval, hogy Szekszárd, illetve Tolnavármegye is megérné ama bizonyos párisi misét, vagyis miként más városok, megérdemelne még a mostani borzalmas vasúti összeköttetés mellett is egy kis — vidéki excursiót ... B. A dunántúli közművelődési egyesület évi közgyűlése es évkönyve. Az ország egyik legnagyobb közművelődési egyesülete, a Széli Kálmán, Pallavicini Ede űrgróf és Rákosi Jenő vezetése alatt működő Dunántúli Közművelődési Egyesület junius hó 8-.án Budapesten, az Újvárosháza közgyűlési termében tartja meg évi rendes közgyűlését, melyre az egyesület főtitkári irodája (Budapest, VII., Dohány-u. 39. I. 7.) adja ki a kedvezményes vasúti jegy váltására szóló igazolványokat. A dr. Fodor Oszkár főtitkár szerkesztésében megjelent hatalmas évkönyv, mely a DKE. utolsó évi munkásságául beszámol, megemlékezik az országos közművelődési kongresszus ama fontos eredményéről, hogy megalakult a nemzetiségi mozgalmak és támadások ellensúlyozására az Országos Közművelődési Tanács, mely hazánk valamennyi kulturális testületét s egyesületét egy egységes programúiban összeforraszija. E tanács megalakulása a DKE. öntudatos kultúrpolitikájának elismerését is jelenti egyben, mert az uj országos fontosságú kultur- fórum elnöki székébe Széli Kálmán, a DKE. első elnöke s mai diszelnökc került. Mindama kultúrái mozgalmakban, melyek a lefolyt évben szerepet játszottak, a DKE. is kivette a részét. A lefolyt esztendő az erőgyűjtés szempontjából örvendetes eredményekkel járt. A társadalom mind szélesebb köreiben kezd érdeklődni a DKE. munkássága iránt, mely a Dunántúl tizenegy vármegyéje területén egyre intenzivebben gyakorolja áldásos működését. Az 1908. év során 18 alapitó, 8 pártoló és 109 rendes taggal gyarapodott a tagok létszáma. Beszámol a jelentés a soproni kultur- ünnepről, mely fényes bizonysága volt annak, hogy a soproniak együtt éreznek azokkal az elvekkel és törekvésekkel, amelyek a DKE-t két évtizedes fennállása során vezetik. Fentartotta az egyesület a tárnoki (Fehérmegye), a városlődi t^Veszprémmegye), a vimpáci (Sopronmegye!, a szári (Fehérmegye), a tarjám (Komárommegye) kisdedóvodákat, segélyezte a Soproni Irodalmi és Művészeti Kör gyermektelepitési akcióját, mint uj falusi népművelő intézményt, a Dunántúlon a népakadémiákat is meghonosítja. Egyelőre Ko- márommegyében kezdte s támogatja ezek szervezőjét, Kertész Ferencet, ki eddig öt községben alapította meg s összesen mintegy 80 népszerű ismeretterjesztő előadást rendezett. Munkájában a Uránia Egyesület vetített képekkel, a közoktatásügyi minisztérium a DKE. felterjesztésére pedig államsegéllyel támogatja. A magyar nyelv tanításában kitűnt tanítók és papok segélyezésére 2000 koronát fordított, azon összegeken kívül amelyet a Somogyvármegyei Közművelődési Egyesület e célra kiosztott. Öt közművelődési egyesület munkálkodott a lefolyt évben azon nagy nemzeti célok meg valósítására, amelyek érdekében a DKE. tevékenykedik a Dunántúl 11 vármegyéjének területén a műveltség terjesztésére és a közjóiét emelésére. A Komárommegyei és Városi Közművelődési Egyesület élén Sárközy Aurél kir. kamarás, mint elnök és az év egy részében Lóriul czy György kir. tanfelügyelő, mint főtitkár fejtett ki áldásos tevékenységet; A nagy elfoglaltsága folytán visszalépett Lőrinczy György helyére, ki alelnük lett, Witausek Károly tb. megyei főjegyzőt választották meg, aki ugyanabban a szellemben Vezeti tovább a Komárommegyei és Városi Közművelődési Egyesület ügyét, mint a mely szellemben Lőrinczy György, a hazai irodalomnak eme jelese, annyi lelkesedéssel és eredménynyel munkálni törekedett. A Somogyvármegyei Közművelődési egyesület élén Kapotsfy Jenő főispán és dr. An- dorkn Elek főügyész állanak, kik az igazgatósággal egyetemben irányítják e fontos fiókegyesület működését, amelynek nem egy jelentős erecb ményéről számol be az évkönyv. A Pécs-Bárány avármegyei Közművelődési Egyesület gróf Be.nyovszky Móric és Erreth János főispánok vezetésével intenzivebb működését szintén ez évben kezdette meg. A Zala- vármegyei Közművelődési Egyesület, mint a Dunántúli Közművelődési Egyesület nemzeti munkájának legújabb műhelye, ritka lelkes tevékenységgel kezdette meg agitációját gr. Batthyány Pál főispán elnök és dr. Ruzicskn Kálmán tanfelügyelő vezetése mellett. Gróf Széchenyi Viktor főispán már megindította a Fehérmegyei és Székesfehérvár Városi Közművelődési Egyesület szervezésének munkálatait s igy e fiókegyesület is a megvalósulás stádiumához közeledik. A Fehérmegyei Irodalmi és Közművelődési Egyesület pedig megindította a tárgyalásokat, hogy egyesületünkkel szorosabb kapcsolatba kerüljön. Székhelyét az egyesület biborhasadásig. Munkáinak minden lapjából felém sugárzik a természet életének legkisebb mozzanata. Nem hagy elrepülni egyetlen szellőt sem, hogy abból a legcsodálatosabb hangokat meg ne hallja, hogy lelkének minden parányával összhangzásba ne hozza. Ellesi lélekzetvételét ennek az örökké mozgó, örökké megújuló és elenyésző életnek, mint a hogy dobogó szívvel lesi az ifjú édes párjának minden gondolatát, minden érzését. S mégis vágyó-vágyódásának „arasznyi világ“ ez. Zsonganak lelkében az álmodások és megcsendül fájdalma, hogy nem válhatnak ezek az álmok mind valóra. Hogy emberi életének rövidségében nem lehet övé a természet egész nagysága, hogy szépségeket áhitó szeme csak a lehajló ég kerületéig tudja felfogni a mindenség nagy pompáját. Szomjuhozza azokat és gyötri az elérhetetlenség. S vágyódásának fájó gyönyörűségéből pattannak ki a legszebb hangok. Dalol a madár. Bontogatja szárnyát a csöppnyi fióka, vagy kicsiny párját szólogatja a him. Bolondos tapsifülesek játszadoznak a tarlókon vagy földgöröngyök között. Daliás szarvasok vívnak elkeseredett párbajokat sutáikért. Fehér selymes kócsagok húznak rengő nádasok fölött s fényes tollú gácsérok vonulnak át a réti tavak felett. Tavaszi ujhodások mámorba ejtő illata, forró julius elbágyasztó csendje, magyar ősznek aranyba folyó szépsége és téli éjszakák holdsütötte, gyémántragyogásu, hópihés fái kisértenek. Hol láthatnám én ezeket, kőfalak közé zárt gyermeke az életnek. És mégis látom. Amint olvasom Bársony munkáit mind előmbe tűnnek. Mindet látom, mindet érzem. Le szeretnék borulni én is a fűbe. Szájam rányomni egy kivájt üregre és belekiáltani, hogy a földnek minden porcikája meghallja, megértse azt a mérhetetlen gyönyört, mely átjár. Látni akarok, hallani akarok. A csöndben megelevenedik előttem az élet, mely az „Erdőn-mezőn“ folyik. Az élet, mely ott játszódik le a sűrűségben, mig bejárja a cirkuszból kiszabadult „Rabkiráíy,, a berber oroszlán. S embereket látok, kiknek léte, lelke, élete a vadon, a puszta sajátosságaiból sarjad- zik. Minden gondolatom belekapaszkodik a leirt képekbe, nem akarok elmozdulni tőlük. És meggyötörnek engem is az elérhetetlenség vágyai, fájó érzései. Csend. Nincs más, csak elzsibbasztó csend. Azután a lapok egyhangú zörgése hallik, amint lázasan forgatom őket. Valami mérhetetlen, va lami csodálatosan nagy gyönyörűségem telik benne. Boncolgatom szerte a gondplatokat, az egymáshoz fűzött csengő mondatokat. És látok. Látok egy embert; szeretetből, szépség iránti rajongásból, fenségből összeszőtt emberi lelket. Ott van a betűk mögött, a könyv szellemében, az aranyszavu, gyöngédlelkü költő: Bársony István. Fráter Loránd. Emlékezem. Mint mikor az aeol-hárfa utolsó rezdülése elhal úgy, hogy valami fájó nagy gyönyörűség marad lelkűnkben utána, mint mikor az alkonyati szellő szomorú bugása hallatszik, hogy mámoros reggelt lássunk reája; mint amikor megszakad egy hang, úgy hogy annak utolsó rezgését örökké halljuk: úgy emlékezem Fráter Loránd dalaira és énekére. Hány dallam csengett már azóta fülemben: azokat a dalokat nem ölte ki a lelkemből. Hallom őket, mindig. És gyönyörűség tölt el, hogy újból fogom hallani, hogy újakat fogok hallani. Újakat, melyek szintén ennek a melegszívű embernek ajkán, leikéből bontogatják szárnyukat. Amelyek felfakadnak arany ragyogással, csöndes lágysággal, elsimogatják, elbecézik az érzékeket, lehűtik a lázongásokat, kavargó indulatokat s nem adnak mást, mint mély, erős érzéseket, könytől enyhített fájdalmakat. Most még csak emlékezem és várok. Emlékezem! Mint mikor az aeol-hárfa utolsó rezdülése elhal, hogy egy idő múlva uj hangok bolygassák húrjait; mint mikor az elmúlt alkonyati szellő csudálatos bugására várjuk édes testvérét, a harmatos és mégis más reggeli fu- valmat: mint amikor megszakad egy hang, hogy azt örökké halljuk, édes vágyódással mindig visszavárjuk: úgy emlékezem, úgy várom újból Fráter Loránd dalait és énekét. Geyer Stefiké és Dienzl Oszkár. Fiatal, bájos -leány. A lelke még csak most bontakozik. Olyan üdén, olyan tisztasággal, mint a tavaszi reggel. Mint maga a tavasz, amelyből kicseng már egy-egy forró lehellete a nyárnak. Már sejti az életet és csodálja, már megejtette a napok gyönyörűsége és már megérzi a fájdalmat, ami az elborulásokban rejlik. Most csupa hang a lelke, zene . és dallam. Édes megsejtések és tiszta vágyakozások laknak benne. A szó még félénken tör utat az ajkán, midőn lelkét ele-
