Közérdek, 1909 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-17 / 16. szám
1909 április 17 3 KÖZÉRDEK zülte a megjelenteket, örömmel emlékezett meg a múlt évek sikereiről s bár őt családi körülményei a gyermek napon messze elszólitják, teljes bizalommal fordul a bizottsághoz, különösen annak női tagjaihoz, remélve, hogy ezen humánus czélt ez idén is a legnagyobb odaadással fogják felkarolni. Ezek után Rácz József az Országos gyermekvédő Liga helyi megbízottja beszámol az 1908. évi április hó 4 én rendezett gyermeknap bevételeiről és kiadásairól és pedig az összes bevétel volt 1034 korona 14 fillér, kiadás 338 korona 06 fillér, igy a központba felküldetett 700 korona 08 fillér. Az urnákba befolyt összeg, melyet a dr. Szentkirályi Mihály elnök, Dömötör Miklós jegyző és Rácz József bizottsági tag vett számba, összesen 631 korona 69 fillért eredményezett. E szép eredmény hallatára elnöklő gróf Apponyi Géza ismételten meleg hangon hálás köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik a gyermeknap rendezése körül érdemeket szereztek. A tárgysorozat második pontja a szőkébb körű bizottság megalakítása volt. Gróf Apponyi Géza elnök ajánlatára tagjai lettek : Elnök : dr. Szentkirályi Mihály. Titkár: dr. Herman Hála. Jegyző: Rácz József. Bizottsági tagok : özv. Simontsits Béláné, Kovács Dávidné, Tihanyi Do- mokosné, Ágoston Istvánné, Tekus Jánosné, Szentkirályi Mihályné, Müller Ferenc né, Bodnár Istvánné, Káldy Gyuláné, Leopold Koruélné, Bajó Pálné, Spányi Leóné, Hazslinszky Gézáné, Rubinstein Mátyásné, Volf Arnoldné, Beöthy Károlyné, Kiss Károlyné, Stokinger Jánosné, Nikitits Imréné, Debulay Imréné, Holub Jánosné, Wigand Jánosné, Triebler Ilma, Kurz Vilmos, dr. Gyenes József, dr, Kramolin Gyula, dr. Ta- nárky Árpád, dr. Örft'y Gyula, André István, Rácz József. A tárgysorozat harmadik pontja a gyermeknap megtartására vonatkozó előterjesztés. Rácz József, a gyermeknap rendezője röviden vázolja a gyermeknap rendezését. Á gyermeknap május 1-én és 2-án lesz. Május 1-én reggel a népiskolai tanulóifjúság felvonulást tart zeneszó mellett. A menet az újvárosból indul a belvárosba ; a menethez csatlako zik a belvárosi elemi iskola, a kórháznál a Bezerédj utcai elemi iskola ifjúsága s együtt a kaszinói korzóra vonulnak. Aznap jótékonysági sáto:ok állíttatnak fel, melyekben a hölgyek virágot, süteményt és hiisitő italokat fognak elárusítani. Az urnákat a korzón állítják fel. — Vasárnap az urnák ismét fel lesznek állitva. Délután térzene és több hölgynek, Bodnár István bizottsági tag által szóvá tett indítványához képest a polgárság férfi és leány ifjúsága is fel lesz szólitva, hogy azok népies viseletben minél számosabban megjelenjenek. — Szombat este a Szekszárdi Dalárda dr. Szent- királyi elnök kezdeményezésére hangversenyt rendez a nagy vendéglő termében. Az urnák őrzésére és a jótékonysági sátorokban való részvételre a szükebb bizottság hölgyeket fog felkérni. A gyűlés végén dr. Leopold Kornél lelkes szavakkal emelte ki főispánunknak meleg érdeklődését a nemes és hazafias ügy iránt, üdvözölte őt, kérte, hogy a távolból is szeretettel gondoljon az itt végbe menő ünnepségre. Első segélynyújtás. Szekczárd, április 13. Úgy hiszem, hogy a »Közérdek« csak címében vállalt kötelességét teljesiti, ha jelen soraimat, melyek a közérdeket óhajtják szolgálni, nyilvánosságra hozza. Husvét hétfőjének éjszakája sem múlhatott el anélkül, hogy a szokásos (sajnos, szomorú) bicskázás meg ne történt volna. Egy kocsist szúrt meg valamelyik virtuskodó haragosa. Nem akarok itt arról elmélkedni, vájjon mennyire csökkentette (avagy egyáltalán csök- kentette-e ?) a csendőrség a városunkban any- nyira divatozó bicskázásokat. Ez nem is az én kötelességem. Hanem lehetetlen szó nélkül hagynom azt az eljárást, melynek véletlen tanúja voltam, éppen a fent említett éjszakán. A jelenet láttára olyan érzés fogott el, mintha nem is civilizált (?) emberek, hanem valahol Afrikában, vad népek között lettem volna: a földön vérében fekszik egy ember s a koromsötétségben mellette csupán egy csendőrszurony megmegcsillanó fénye világit, körülötte pedig vagy tiz-tizenkét »résztvevő« bámészkodik. De nincs senki, aki közöttük arra gondolna, hogy puszta sajnálkozással nem lehel a patakzó vért megállítani s hogy a tétlen sajnálkozás esetleg egy emberéletet követelhet áldozatul. Sem a csendőr nem nyújtott segélyt, sem a közönség között nem akadt egy »résztvevő lélek« sem, akinek eszébe jutott volna, hogy valahonnan a szomszédból szerzett, akárcsak egy tiszta gyolcsdarabbal, vagy tiszta,“-még nem használt zsebkendővel, befogja a vérző sebet. Nem is csoda, hiszen nem ért hozzá sen- kisem! És éppen ez a baj ! Éppen ezert nagyon üdvös dolog lenne, ha az illetékes körök egy kis társadalmi mozgalmat indítanának meg arra a célra, hogy a laikus emberek is, a nép széles rétegei, tanulják meg az - első segélynyújtás j elemeit! (Különben is ezt megtanulni ma már I divat és ezt a divatot követni tán van olyan j szép és nemes dolog, mint ama másikat!) Hiszen egy vérző sebre gyakorolt ujjnyomás embertársunk életét mentheti meg! Ezt minden embernek tudnia kell, de különösen olyanoknak, kik maguk is kerülhetnek veszélybe, vagy sebesültek közelébe; a munkás szerencsétlenül járt társának nyújthat első segélyt, a csendőrt pedig sokszor hivatása praedestinálja erre. (Különösen nálunk.) Rendesen a csendőrök az első s tán egyedüli hivatalos egyének, kik az összeszurkált sebesültekkel találkoznak, szükségesnek tartanám tehát, hogy legelsősorban őket képezzék ki az első segélynyújtásra, sőt üdvösnek vélem, hogy minden szolgálatban lévő csendőr a tölténytáskája mellé egy másik kis táskát is kapjon, melyben azonban nem haláltosztó, hanem életmentő »patronok« legyenek, azaz olyan, már előre elkészített kötszer csomagok, amilyenekkel minden háborúba menő katonát is ellátnak és amelyet csak fel kell tépni s a sebnek minden előzetes piszkálása, babrálása (ami veszélyes !) nélkül, hasznosan s életmentőén alkalmazni lehet! Ennyit csak meg lehet tenni egy ember életéért! . . . Nem tudom, de talán lesz (?) e felszólalásnak valami haszna! Ha nem, rajtam nem múlik, én megtettem a humanitás diktálta kötelességemet, midőn felhívtam az illetékes körök figyelmét. Rajtuk a sor teljesíteni a kultúrát s humanitást szolgáló kötelességet, mindenesetre úgy, amipt azt ők legüdvösebbnek s legjobbnak találjak. Llnhardt Alfréd szigorló orvos. A tamási ünnep. Husvét hétfőjén minden tamási ember első tekintete az égbolt felé fordult, de konstatálhatta, hogy még a legliraibb poéta, az uj kalapnak örvendő süldő lányka sem kívánhatna kifogástalanabb azúrkék szint. Az ellenpárt — mert ilyen is volt — nagy kárörömmel kopogtatta az aneroidot, amely erősen sülyedt, de hiába, csak éjjelre jött meg az eső, akkor pedig már csak együtt tartotta a közönséget Aki nem ismeri a vadaskertet, el sem tudja képzelni, milyen szép miliőben avatták fel Vas Gereben tábláját. Az ég Riviéra-kék harangja alatt nagy komolyan álltak a pusztuláscsak három évi fogházra Ítélte a bíróság. Három éve már, hogy kikerült és itt tengődött a fővárosban. — Ezt szinte sikoltva mondta, látszott rajta, hogy a nagy, fájdalmas indulat milyen nehézzé teszi neki a beszédet. — Hogy én ezt nem tudtam ! — En is sokáig nem tudtam — s a hangja görcsösen megcsuklott — csak vagy másfél évvel ezelőtt találkoztunk egész véletlenül. Akkor még valami irodában napidijas- kodott. Pedig már nagyon beteg volt. A rabélet egészen megtörte, aztán pusztította is magát, a hogyan csak bírta. Az a szép, büszke leje egészen besüppedt a vállai közé. Járni is csak botra támaszkodva birt. Elhallgatott. Láttam, hogy a könyeivel küzködik. Hallgattam én is es csöndesen, szótlanul mentünk egymás mellett. — A társadalom, a maguk hires társadalma — mondta keserű megvetéssel a hangjában — csak büntetni tud. Ahhoz már nincs ereje, hogy bocsánatot és helyet nyújtson annak a megtérő bűnösnek, aki a büntetését ki 1S állotta. Ha vétkezünk, de a büntetés elől szabadulni tudunk, minden jól van. Senki sem kéri, vagy veszi számon tőlünk a tetteinket. De ha megbünhődtünk a vétkünkért és megtérve, megtisztulva, megjavulva helyet kérünk az em- herek között — ujjal mutat reánk az egész Vl*ág. — Ha Dénes Imrét azután a szerencsét- len váltó história után a családja bedugja valami szanatóriumba, ma is Budapest első gavallérja lenne, akinek a pénzét szívesen elnyernék a klubban és meginnák a pezsgőjét a szeparékban. De mert gőgös volt és büszke es vezekelni kívánt a botlásáért és három évig ■abkoszton élt — ezért mindenkitől megvetve es elhagyatva a legnagyobb nyomorban, egy r°ssz szalmazsákon fekve kellett elpusztulnia. — Nem értem ! Hát a családja nem tett erte semmit ? A leány megvetőleg legyintett a kezével. — Talán tettek volna, de azt várták, hogy ő szóljon, hogy alázkodjék meg előttük, hogy kérjen, hogy könyörögjön. — Erről ráismerek, persze nem tette ? — Egyszer irt a fivérének valami félévvel ezelőtt. Akkor már nagyon rosszul volt. Magam vittem a levelet a postára. Soha sem jött rá válasz. — De hiszen ez . . . — Embertelenség volt ugy-e ? Hát még, ha látta volna, milyen iszonyúan szenvedett. A nélkülözést is csak nehezen bírta, de a mit az a szép, nemes lelke szenvedett, azt borzalmas volt nézni. Eleinte engem sem akart megtűrni maga meHett, egypárszor majdnem kikergetett, mig a nyomorúsága rá nem vitte, hogy nem tud el lenni nélkülem. Lassan mindenünk zálogba vándorolt, csak egy piros bársony etuit szorongatott cs rejtegetett mindig féltő gonddal. Egyszer, mikor már mindenből kikoptunk, elcsentem tőle, gondoltam, hátha valami értéktárgy van benne, a miért majd megint főzhetek neki egypár napig egy kis jó meleg levest. De sajnos, csak levelek voltak benne. — És mit csinált velők ? — Semmit — azaz, hogy elolvastam őket. Ha fiatalabb vagyok, talán le is másolom. Nagyon szép levelek voltak és nekünk, szegény leányoknak nincs módunkban olyan szép könyveket- olvasni, a honnan ilyen gyönyörű gondolatokat lehetne kiírni. — Miért gondoija, hogy könyvből lett kiírva ? — kérdérr, csodálkozva. — Mert csak irta és nem érezte is azt, amit irt. He egy asszony úgy szeret egy férfit, mint a minő szerelem az ő leveleiből sugárzik ki, az nem riad vissza még áldozatoktól sem, nemhogy ily nyomorultul hagyja elveszni azt, akit szeretett. — Lássa, most igazságtalan. Az az aszszony talán nem is tudta, hogy szegény Imre itt él a közelében, mint hogy én se tudtam. — De ő tudta. Magam voltam nála! — és dobbantott a lábával. — Lola — kiáltám rémülten. — Oh ne téljen. Nem kell megijednie, nem lett belőle botrány. Elhiheti, hogy engem is csak a végső szükség vitt rá. Hiszen kinek lehetett volna nehezebb oda menni alamizsnát könyörögni, mint éppen nekem, akit ő miatta tört össze, ő miatta hagyott el. De azt gondoltam, ha nekem van erőm ehhez a lépéshez, neki is lesz — nos, rettenetesen csalódtam. Eleintén roppant fel volt indulva, később azt mondta, hogy ha elviszem neki a leveleket, busás összeggel honorál. De addig egy krajcárt sem ad. «ísem engedi magát zsarolni. — És maga?----Csak nem képzeli, hogy elvittem? -De nem is lehetett volna, annyira ragaszkodott hozzájuk, folyton azokat olvasgatta és gügyögött hozzájuk édes, forró, szerelmes szavakat és simogatta és csókolta vadul, lázasan. Utolsó kívánsága is az volt, hogy a leveleket tegyem majd mellé a koporsóba. Oh 1 rettenetes volt azt nézni, rettenetes volt azt hallgatni is ! A Dunapartra értünk. Magam sem tudom, hogy jutottunk oda. Előttünkfeküdt az egész gyönyörű város, millió ragyogó gázlángtól megvilágítva. A nagy, a bűnös, a szívtelen Budapest. — Nem tehetek önért valamit ? kérdém önkéntelen tisztelettel tekintve az elzüllött alakra. Nem felelt, csak a fejét rázta csöndesen, sz >moruan és önfeledt áhítattal nézte a rejtelmes, sötét, hívogató fekete vizet. E percben egy elegáns magánfogat robogott el mellettünk, tele fröcskölve ruhánkat,arcunkat sárral. A kocsiban a selyem vánkosokon kényelmesen hátradőlve, egy hóditó szépségű szőke asszony ült. Megelégedetten, boldogan mosolygott ki az ablakon. Látszott rajta, hogy örül a gyémántjai csillogásának.
