Közérdek, 1909 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1909-12-25 / 52. szám
8 KÖZÉRDEK Szolid, praktikus, nagyon kedves karácsonyi és újévi ajándékok! Nagy választék! 'CB Fésű kazetták (készletek), zsebbeli necesserek, manikür kazetták s több eféle, a megajándékozott részén praktikus és nagy örömet Francia, angol, német és belföldi legelőkelőbb gyártmányú PARFÜMÖK (illatszerek), kazetták és egyes üvegek szép, tetszetős do- = bozban és anélkül = Nagy választék! „Garaj Drogéria" Szekszárdim A paradicsom föl és o karácsonyfa. — Irta: Kardos Ferenc. — A karácsonyfa ma már az egész világon el van terjedve. Ott, ahol tűlevelüfa nem áll a család rendelkezésére, mint a forró égöv lakóinál, más fát vesznek igénybe. A karácsonyfa felállítását sokáig pogány szokásból származódnak tekintették. Vannak könyvek, melyekben emlités tétetik arról, hogy a keresztények már a tizedik században használták a karácsonyfát. Bár a karácsonyfa felállításának szokása inkább katholikus országokban terjedt el, mégis Luther házában is rendesen fel volt állítva a karácsonyfa. Schwerd- geburth német festőtől maradt egy kép »Weihnachten in Luther’s Hause«, mely Luther szobáját és az asztalon álló karácsonyfát ábrázolja az ajándékokkal együtt, Luther és családjától körülvéve. A december 24-ike mindég Ádám és Éva napján volt. A paradicsomban különösen két fa volt nevezetes; az egyik a jó és a gonosz tudásnak a fája, a másik az élet fája volt. Miután első szüléink Isten parancsolatának ellenére a tiltott fának gyümölcséből etttek, a paradicsomból kitiltattak, hogy ne egyenek az élet fájából. Égy legenda szerint, Ádám halálos betegségbe esvén, elküldé Szeth nevű fiát a paradicsomba, hogy hozzon olajat az irgalmasság fájából testi szenvedésének a gyógyítására, de Mihály arkangyal kijelentette, hogy az most nem kapható, hanem 5500 esztendő múlva az Isten fia leszáll a földre és akkor Ő maga fogja Ádámot az irgalmasság fájához vezetni. A paradicsomi fák és gyümölcseik nincsenek megnevezve, a különféle országok saját gyümölcsfáikat szimbolizálják, Burgundban a karácsonyfát venyigékkel díszítik, Görögországban a fügefát, Olaszországban a narancsfát tartják a tiltott fának. Németország, Ausztria és Magyarország hagyományai szerint az almafa volt a tiltott fa, azért a karácsonyi játékoknál is az alma szerepel. Magyarország egyes vidékein karácsonykor feldíszítenek egy gyalogfenyőt hosszú színes szallagokkal, telerakják almával, mellette pedig egy fából készült, aranyozott csillagot visznek és úgy járják körül a falut. Jézus születésekor az állatok hódoltak az Urnák; a növények is részt akartak venni, azért történt oly sok csoda, hogy fák rögtönözve hoztak gyümölcsöt. így 1522-ben Würz- burgban történt, hogy két almafa karácsony éjjelén elkezdett virágozni és kakasszóláskor már diónagyságu almák voltak rajtuk. A XVI. században egy németországi evangélikus lelkész karácsonyi prédikációjában szintén tesz említést ily csodákról. A különféle vesszők kivirágzásáról szóló legendákkal természetesen a babonás mesék is szaporodtak. Hogy ki, vagy kik állították az első karácsonyfát, bizonytalan. Egy monda szerint 1632- ben egy Lipcse melletti háborúban egy svéd tiszt megsebesülvén, a lützeniek emberségesen ápolták, amiért is felgyógyulása után hálából 1909 december 25. hazája szokása szerint egy nagy karácsonyfát állíttatott fel nekik. Azonban egyesek eleinte el is Ítélték a karácsonyfa felállításának szokását, mint vallás- ellenest. Dannhauer Konrád strassburgi lelkész és tanár a karácsonyfáról igy ir: »Nem tudja honnet származik e szokás, ez egy gyermekjáték, pogányság, amit a kis Jézuskával véghez visznek.» Goethe említést tesz, hogy Weimarban nagyon elterjedt szokás volt a karácsonyfa, úgy hogy az egész fenyőerdőt kipusztitották, amiért egy szigorú rendeletet adtak ki. Azonban e rendelet nem sokat használt, kitűnik ez Károly Ágost herceg főerdészének jelentéséből, melyben kéri a herceget hogy e »barbár* szokásnak vessen véget. Magyarországban Ausztriával egyidőben terjedt el a karácsonyfa s ma már mindenütt, valláskülömbség nélkül kedves tárgy. Egy bizonyos, hogy nincs oly ünnep, mely úgy összeforrott volna a házi- és népélettel, mint a karácsony, midőn a család összetartozandóságá- nak melege a dermesztő hidegen is keresztül hat a szerető szivekhez. Karácsony estéjén. Letekint az Isten csillagos kertjéből, Megszánja a szegény, küzdő embereket. Elküldi szent Fiát s vele égi szárnyon Jön el: Áldás, Béke, Kegyelem s Szeretet. Angyal ma a gyermek s gyermek a fiatal; Az agg elégedett és bízó a beteg. Szegény: remélni mer; gonosz : magába száll; így várja a világ a szent ünnepeket. Megdobban minden szív, a haldoklóé is, Ha Jelzeng az ének künn az udvar végén ; Gyermekek dalolják, — betlehemi ének: „Krisztus urunknak áldott születésén S amíg zeng a himnusz, angyalok jönnek el. . . Szivünkbe leszáll az isteni — félelem. Körülfon bennünket a szent est varázsa ; Légy üdv'óz óh Áldás, Béke és Kegyelem ! . . . NÉMETH BÁL. Gloria . . pax . . . Irta: Branner Endre. Ezerkilencszáz éve már, hogy elhangzott a betlehemi mezőség fölött az angyalok ajkáról az ének; Dicsőség Istennek, bekeség az embernek. És eljött-e vájjon azóta a béke ? Beköltözött-e a szivekbe ? Átjárta-e a társadalmat? Meghatotta-e az eszme a nemzetek sorsát intéző hatalmasokat? A XIX. század nemcsak a XX. emberének légben röpülését alapozta meg a példátlan technikai fejlődéssel, hanem újat adott abban is, mi a léleknek szól. Uj morált adott s ezzel önmaga cáfolta meg azon eszmeáramlatokat, mely a lelket tagadja. Az uj morál azonban gyenge ur, erőt vesz rajta a test és vér «s ez az ur nagy bűvész és szofista; az ésszerűt esztelenségnek, az igazságot -hazugságnak, a jót rossznak mondja; retorikája a szenvedély lelkesülése s az kiforgat mindent.» (Prohászka.) Elég a tanácsadója tehát a XX. század emberének. De ha békét akar élvezni szivében, hallja meg és fogadja meg az angyali ének szavát: Dicsőség Istennek. Ha a béke általánosan átvehetné uralmát a szivek fölött, a társadalom is érezné ennek jótékony hatását. Mert bármit valljanak is a különböző bölcseleti iskolák, a társadalom mégis csak egyénekből alakul s magán viseli az egyéneket jellemző bélyeget. Nem lehet elképzelni békét akkor, mikor a sziveken általános békétlenség uralkodik. Jelenleg azonban az élesen elkülönített társadalmi osztályok semmi hajlandóságot sem mutatnak az egybeolvadásra. Pedig a társadalmi béke és a jobb jövő feltétele, hogy megszűnjék az osztályok közötti elkülönözöttség, megszűnjék az osztályharc, mely a szociáldemokrácia egyik alapdogmája. A szociáldemokrácia is állítólag az egyenlőséget célozza a nagyhangon hirdetet osztályharccal, de köszönjük az olyan vendéglátást, hol előbb kidobják az ételt az ablakon és aztán ültetnek asztalhoz. Előbb általános fölforgatást akarnak s aztán a kultúra romjain uj társadalmat alakítani. Ismeretesek a szociáldemokrácia antimilitá- risztikus elvei, de azért másrészt hirdetik az osztályharc szükségességét. Mi is hirdetjük, hogy mai történelemtanításunk elhibázott, mert az uralkodók viselt dolgaival és rémes háborúkkal van tele. Már pedig a történelem nagyobb tanulsággal is szolgálhat. Mert a történelmi évszázadok és évezredek folyamán megtett emberi haladás mégis csak inkább a békés munka eredménye, mint a háborúé. Ennek a békés munkának az értékét demonstrálni méltóbb feladata volna a történelemnek. Nevelné a béke eszméjéért hevülő társadalmat, mely a nemzetközi, közjogi trilág- békét inkább változtatná meg, mint a mai háborús és militárisztikus eszmékkel telt társadalom. Vájjon hogyan hozhatók összhangba az angyali ének e szavai: Békesség az embernek a mai kor háborúival, melyekben a gőgös, másokat megvető ember halomra gyilkol ártatlan embereket az istenített ész által kitalált fegyverekkel. A mai korban, mikor nem barbárokat és vandálokat, nem fanatikus mohamedánokat, hanem müveit embereket öldökölnek. Vájjon milyen elbírálásban kell részesítenünk azon eljárást, hogy sértett hiúság, talpalatnyi föld fölött való uralkodás joga miatt százezreket a munkás, nemzetfönntartó, az emberiség fejlődését előmozdító férfiakból küldenek hasonló drága élettel biró »ellenség« gépfegyverei és ágyucsövei elé. És szenvednek és pusztulnak és vesznek az emberek, tán, hogy elveszítsék a csatát és kevesebbel bírjanak, mint annak előtte. Vájjon helyes Ítélet alapján szabad-e az óvott emberéletet óriási mennyiségben pusztulásra vetni? Szabad-e sokszor kicsinyes, sem az emberiség, sem a nemzet életében számba nem vehető csekély okok miatt az egész nemzetet veszélynek kitenni ? Ma, a villamos gyorsasággal való haladás korában, az emberi felvilágo- sodottság sokszor önmagunk által is csodált korszakában. Nem a legnagyobb felfordultság-e a tele torokkal magasztalt emberi haladást, tudományt, jólétet fegyverekkel, ágyukkal vissza- [ visszariasztani a gyors ütemtől. Az egész földön, az egész világűrben az j élet uralkodik ; úgyszólván tehetetlen a halál az élet hullámözönével szemben s a teremtés koronája oltalmába veszi a mindenünnen kiüldözött halált, segítvén őt saját embertársainak gyilkolásában. A természet más példával szolgál az állatvilágban. Mindnyájan tudunk kipusztult őskori állatfajokról, melyeknek csontváza a természet- tudományi múzeumokban láthatók. Ezek csodá- latosan_ erős és hatalmas páncéllal voltak ellátva. És ezek az állatfajok ma már nem élnek, kipusztultak. Nem a mi korunkba valók. Határozottan megállapítható, hogy az egyes állatfajok lassan-lassan teljesen levetik fegyverzetüket, a hatalmas páncélokat, öveket, vérteket. Az állatvilág az egész vonalon példával szolgál az emberiségnek az általános lefegyverzésre. A sok között a világbéke problémáját is ránk hagyta a XIX. század. A repülésnél sokkal nagyobbszerü és sokkal fontosabb műve lesz az emberiségnek a biztosított, tartós világbéke. Mert a repülés csak megkönnyíti az emberiség életét és közben életáldozatot szed, de a világbéke úgyszólván életforrás. Mert mérhetetlen az embereknek száma, kik háború következtében vesztek el. Azért nem kellene félni a tulszaporodástól és nem kellene igazat adni Malthusnak, mert azzal a rengeteg pénzzel, melybe ezek a háborúk kerültek sok emberéletet lehetett volna megmenteni vagy meg- könnyebbiteni. Hátha a katonaság és hadifelszerelésre fordított összegeket jótékony célokra lehetne fordítani! És az a parlagon heverő munkaerő, melyet a katonaság képvisel 1 Mondhatatlan nagyszerű kilátása nyílik itt a XX. század emberének. Pedig a világbéke országának el kell jönnie. Hinnünk, óhajtanunk kell azt erősen és annak megvalósításán minden lehető eszközzel dolgozni. A fegyverkezés aránytalan módon való növekedése maga is végre a lefegyverzéshez vezetne. Ha másként nem, egy nagy világháború révén, melynek befejezésével nem állanának a hatalmi köröknek rendelkezésére a szükséges pénzforrások. De talán okulna is az emberiség. A békemozgalom feladata az úgyis bekövetkező világbékének ésszerű és gyorsabb szervezése katasztrófa elkerülésével. Ami bekövetkeznék véletlenül, tán igen későn és szerencsétlen körülmények között, azt hivatott biztosan, gyorsan és okosan, veszélytelenül megteremteni. Örök békéről nem álmodozunk. Azt csak akkor remélhetünk, mikor a szférákban énekeljük az angyalokkal: Dicsőség Istennek . . .
