Közérdek, 1909. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1909-09-11 / 37. szám
Nagykároly, 1909. szeptember 11. 37. szám. II. évfolyam. KÖZÉRDEK ' ? ’ í I KERESKEDELEM, IPAR ÉS MEZŐGAZDASÁG ÉRDEKEIT SZOLGALÓ TÁRSADALMI HETI LAP. A Nagykárolyi Építő iparosok szövetsége és az Érmihályfalvai Ipartestület hivatalos közlönye. Megjelenik minden szombaton. Szerkesztőség: ' Kiadóhivatal: Gr. Károlyi György-tér 16. Hétsastoll-utcza 12. sz. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratot nem adunk vissza. Főszerkesztő : DR. BISITZ BÉLA a „Bánya“ és „Közlekedés és Közgazdaság“ szerkesztője. Felelős szerkesztő. Laptulajdonos korlátlan meghatalmazottja: SIMKÓ ALADÁR. Előfizetési árak: Helyben házhoz hordva egy évre „ „ „ fél évre 'Vidékre postán küldve egy évre „ ,, „ fél évre 6‘— korona. 3 — 3*50 " Egyes szám ára 20 fillér. Előfizetési és hirdetési dijak felvételére csak a felelős szerkesztő és a Kölcsey-nyomda r. t. jogosult. Katasztrófák. Néha belesikit a napi élet zajgó kavargásába egy hir, a mely tele van vérrel. Vasúti szerencsétlenség, hajóösszeütközés, rövidzárlat, beomlott bánya, vegyészeti robbanás. Ilyenkor az ember elolvassa a riportot, sajnálja tiz perczig azt a húsz, vagy kétszáz embert, a kinek baja esett és tovább olvassa az újságot. Másik héten már nem is emlékszik rá. Pedig ennek a dolognak a háta mögé lehet nézni eg> kicsit. Mindezek a nagy katasztrófák a civilizáció előrehaladásával járnak. És abban az irtózatosan nagyszerű gépezetben, a melyet az ember, ez a szaladgáló és gondolkozó földdarab csinál magának, néha megpattan egy rugó, megbicsaklik egy kerék, de a nagy gépezet őröl, zakatol, zug tovább és a hiba helyén egy gőzölgő vércsöpp jelzi csak, hogy itt egy kis tévedés volt, de azért az egész halad tovább a maga Molocherejével. A civilizáció nagyobb, mint az ember. Az ember millió éveken keresztül temérdek életet és gondolatot ölt be a fejlődésbe. A nagy és soha el nem érhető czél felé rohanó munkában nemzedékek vettek részt. Milliónyi ember- csoportok születtek, izzadva és lihegve dolgoztak, aztán elmúltak, félrehullottak, hogy uj és friss izmu generáczióknak adják át a csákányt. Folyt a munka. Haladtunk. Kémények emelkedtek, prüszkölő vasszekerek csattogtak át piros lámpással az éjszakán, drótok, sinek, áramok, mágneses vonzások egyre jobban és egyre zűrzavarosabb tömkelegben fogták körül az emelkedő műhelyeket, palotákat és gyárakat, mig idejutottunk. Egyet azonban elfelejtettünk. Vigyázni. Elfelejtettünk számolni azzal, hogy a képzeletünk hatalmasabb, mint mi. Hogy a mit forró fáradtsággal, hajszálnyi pontosságra kieszeltünk, az pontos, gyors, hatalmas és rendszeres, de mi azok vagyunk, a kik voltunk, emberek, tehát, könnyen fáradok, megöregedők, naponként álmosak és gyakran figyelmetlenek. A vasút a leggyönyörűbb valami azok között, a miket a civilizáció kieszelt, Rohanó, csattogó, vasgép, a mely füstöt köhögve valami démoni erőfeszítéssel nyargalja végig a két aczélsinen az országot, ezrekkel a kocsikban. Egy nagyszerű milliméterekre és másodper- ezekre beosztott hálózat, a melyen csak úgy suhannak el egymás mellett a dübörgő mozdonyok, látszólag rendszer nélkül, valójában pontosan és kutya- hűséggel engedelmeskedve a felette uralkodó és feszült figyelemmel igazgató emberi szellemnek. És ime nem kell nagyobb dolog, csakhogy egy porszemnyi apró lény, egy vasúti pályaőr, a kinek ezekről a nagy dolgokról halvány fogalma sincs, rosszul igazítson egy méter hosszú vasdarabot, jön a vonat, ropogás, recsegés, jajgatás, halál. A hány halál, annyi abbanmaradt élet, annyi megszakadt lélekvilág, minden örömével, bánatával, reményével, emlékével, vágyával. Azt a szerencsétlen pályaőrt nem kellene megbüntetni. A civilizáció az igazi bűnös, a mely egy porszemre óriási dolgok felelősségét rakja. Pestre Becsbe, elsőrendű gyárakba gallért, kézelőt, ingei mosni, vasalni, mindenféle ruhaneműt festeni, tisztítani szállít mindéi! szerdán Lefkovits Sámuel Wesselényi-uicza 11. Kívánatra a holmit a háztól eiho- zatja és visszaküldi. Sirok között. Nagykároly legcsöndesebb részében, az örök álmokat pihenő halottak néma birodalmában jártam. Egyetlen hely, hová nem kiséri az embert a vásári élet idegbántó, tülekedő lármája s hol nem talál visszhangra a paloták között nyüzsgő emberiség zajos ujjongása. Ott künn tombol, ujjong, kacag az élet. Itt? A méltóságos nyugalom, az enyészet, az elmúlás, az örök álom, fenséges csendje, zajtalan világa, mely fölé áhitatos hallgatást parancsol a sirok között bandukc ló szent kegyelet. És mégis! Szinte lázadva gondolok arra, hogy vannak emberek, kik betolakodnak e szent pantheonba s kik profán hangjukkal, szentségtörő kezeikkel, arcátlan tetteikkel meggyalázzák a halottak birodalmát, a pihenő testek veszta helyét. Bánt és megvetésre késztet az az ember, kit nem egyet láttam, miként rabolja meg egyes sirok kegyeletes kéztől ühetett virágait. Hány lelketlen gonosztevő tört már rá sírjaink fölé állított emlékkövekre, hogy azon megbontsa a művész faragását vagy szemtelen bosszúvágyból megcsonkítsa a beléje vésett halott emlékeit őrző betűket. És hány ember vette divatba, hogy szerelmi randevúját a temető csendes berkeiben rendezi. Hány ledér, érzésekből kivetkőzött halandó keresi fel e sirok ihletett világát, hogy ott nem a meghaltak lelki üdveiért, hanem egy formás boka szép tulajdonosának eljöveteléért imádkozzék. Hanem, sajnos, ezeket a félintelligens urakat nem lehet ellenőrizni. Munkájuk, tettük a nyilvánosság raffinált kizárásával történik és céljuk kivitelét gyáva rejtőzéssel és biztos lep- lezettséggel hajtják végre. Ezek a banditák különben csak odavalók. Úgy hiszem, ezek az emberiség, a szabad és nyílt világ kilököttjei, kik a tehetetlen, néma halottak között keresik arcátlan passziójuknak a szinterét. A virágok tolvajai, az emlékek megcson- kitói és mindazok, kik az efajta hitvány tettekre használják ki a temetőt s kik a sirok között bujkálva, orozva törnek rá a kegyeletes kezektől ültetett emléktárgyakra — rosszabbak, hitványabbak az országúti banditáknál. Amazok élőket támadnak, kik védni tudják magukat, emezek meg halottakat rabolnak, kik tehetetlenek. Már a tehenek is. A Riska öngyilkossága. Hát nem volt marha? No, tessék, Már a tehenek is. Megölte magáta Riska. Egyik vidéki szenzációkban utazó lapból vesszük a következő hirt: Öngyilkos tehén. Hiába várták haza telt jászollal a Riska tehenet, biz az csak nem került elő a csordáról, Kereste a gazda háznépével együtt, keresték a szomszédok mindenfelé, de hasztalanul. Vallatóra fogták a tehénpásztort, Szabó Andrást, három "fiával együtt, akik égre-földre esküdöztek, hogy ott legelészett a Riska a többi tehénnel " együtt egész nap a mezőn, hazafelé meg olyan veszekedett jókedve volt, csak úgy bugárzott, folyton kiszaladt a csapatból. Majd a közeli falvakban körözték, doboltatták, de minden eredmény nélkül. Szóval a Riska úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Körülbelül egy hétre ez eset után iszonyú bűzt lehetett érezni a Libamalom felé vezető utón, amely ezután nyomra vezetett. Hát bizony ott volt a szegény Riska, két hosszú, közvetlen egymás mellett levő szalmakazal között beszorulva, természetesen SZANA LAJOSNÁL „ KOBRÁK**kizárólagos raktár v Iskolai czipők a legjobb minőségben. DEBRECZEN, Piacz-utcza 42. Telefon 654. szám. \|
