Közérdek, 1909. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1909-12-25 / 52. szám

4-ik oldal.

KÖZÉRDEK

52. szám.

halmok mélyéből Isten kegyelméből gazdagon, frissen buzognak a világon elsőségre hivatott üdítő forrásvizeink ?!

Nem jut eszébe a nagy magyar politikusnak, midőn ebéd utáni „Appolniaris“ froéscseit élvezve, öles beszédeken töri a fejét, hogy legújabb Monarchia-hajónk neve ne „Inn“ legyen, hanem „Sajó“, hogy többet érne egy kis be- szédecske egy pár jó vizünk állami kezelésbe vétele és kivitele tekintetében.

A világfürdők világból össze szaladt előkelő női publikuma a legnagyobb vásárló közönsége mindennek amit az iparművészet nemeset, szépet alkot mindenben, de különösen kézimunkában.

Az üzletek százai, fényesebbnél fényesebben foglalkoznak, kizárólagosan kézi munkák, csipkék árusításával.

Nemcsak a kimondottan világhírré vergődött művészi dolgok, az ir, a velenczei, a brüszeli csipkék azok, melyeknek vásárló közönsége van, hanem a polgári keretbe inkább illő mindenféle más kézimunkák is rendkívül kelendőek.

A különféle nemzetek kézimunka és speczi- litás üzleteit mindenütt megtaláljuk, de a mieink sehol sincs.

Pedig a kalotaszegi varottas, a halasi csipke, a torontáli szőnyeg vezetésével száz meg száz féle produktuma van hazánknak, melynek a müveit, intelligens, a kézi munkákért rajongó angol, amerikai publikum jelentékeny vevője lenne és talán a szép hímzések felkeltenék kíváncsiságát, hogy egyebet is megnézzeu nálunk.

Ismét az egyéni élelmesség és töke hiány az ok, melyre rábukkanunk.

Azonban igazságtalan volna ha észre nem vennök, hogy itt is volna kötelezettsége az államnak, ha kereskedelmi meghatalmazottaink kellőképen informálnák megbízóikat.

Az élelmesség hiányán buzdítással, felvilágosítással, a tőke hiányán első időkben állami csekély összegű támogatással hamar létesíthetők volnának külföld említett világlürdőiben, hol az egész világ megfordul, üzletek, melyek iparművészeti czikkeink, kézimunkáink, csipkéink árusításával foglalkoznának.

Áruink szépségében megvan az előfeltétele annak, hogy hamar hírre vergődjön, csak egy kis szerencsével párosult üzleti ügyesség kell hozzá és rövid időn belül beláthatlan jövedelmet hozó forrás nyillott meg hazánk számára, mely a mellett hirünk és nevünk megismerését nagy sulylyal szolgálná.

Nagyon nagyon sok volna ha tárgyilagosan össze akarnám szedni az apró mulasztásokat melyek nem diplomatiánk hanem közéletünk vezetőit, kormányaink lelkét terhelik, de csak azokból óhaltottam egyet mást kiragadni, melyek első pillanatra feltűnnek a kintjáró magyar embernek.

ügy lakunk Európa szélén, mint a megtelepedett czigányok a falu végén. Házainkat ékesítjük, ezüst gombjainkat felrakjuk, de czifra nadrágunk foltot visel és ékes palota sátrainkból kiordit s szegénység.

Benedek Zoltán.

Béni és Lenczi.

Irta : Ady Endre.

— A „Közérdek“ eredeti tárczája. —

Bénit, a hatesztendős apostolt, boldog láz gyötörte egy éjszakán. Tudta, hogy holnap kinek fog örömet szerezni. Béni már hajnalban ébren volt s Lenczire gondolt, kinek az apja sirásó volt s az Alvégen lakott. Mindig köhögött a Lenczi apja. Köhögött és pálinkát ivott. Verte gyakran Lenczit. És Lenezinek még volt öt testvére. Rongyos, de füttyös, vidám fiú volt Lenczi. Télen is bocskorban járt, de volt abban rongy elég. És meleg ételt, sőt húst evett tavaly egy toron.

Szöknie kellett Béninek, mert ő reá nagyon vigyáztak. Kiosont a kiskerti ajtón s mezős tájakon nekivágott az Alvégnek. Kissé lihegett Béni. Vékony, finom bőre alatt bu- jósdit játszott a vér. Kis tüdejét is czibálta a pajkos márcziusi levegő. És sok terhet czi- pett Béni. Egy nagy. drága jókkal megrakott papirskatulyát. Zsebei is duzzadoztak. Messze- messze fehérlett a Bózsa-halom. Béni ujjongott. Odamennek ők ma hóvirágért Lenezivel.

Az Alvég messze van, de Lenczi jött Béni

elébe. Mezitláb volt Lenczi s ugrándozott, mint egy bolond mókus. Az apja egy régi, avas kalapjának levágott teteje ékeskedett a fején. Ám fényes kakastól I mellette. Pirosbarna, mosdatlan arcza ragyogott Lenezinek.

: Pedig reggel megverte az apja bizonyosan. Köny-folyókák medreskedtek az arczán. Olyan volt ez az arcz, mint egy térkép. De vig arcz volt s vígan tánczolt rajta a napsugár.

— Hát mit hoztál, Béni?

Béni mosolygott, Öreg, jóságos mosoly- ! gással. Nagyon fontosán és mindjárt először jelentette:

— Húst is hoztam. Jó sonkát, piros sonkát.

— Nem vették észre?

— Nem.

— Hát még?

— Kivettem a perselyből húsz krajezárt. Elhoztam a tavalyi sapkámat. Két narancs. Egy nagy darab csokoládé. De adjál ám belőle Gyurinak is, az öcsédnek. Hoztam egy keszkenőt anyádnak. Szagos vizet.

Lenczi türelmetlenkedett:

Czipőt nem hoztál? A kovácsék Laj- kójának czipőt is adtál vasárnap.

— Mert az köhögött. És eldugják a czipő- ket. Vigyáznak reám. Alig tudtam kiszökni. Megyünk a Bózsára? Most megyünk? Siessünk, mert félek, hogy utánam jönnek.

Kedvetlenül rázta a fejét Lenczi. Előre szaladt a holmikkal. Bizonyosan mindent elrejtett. Azután elindultak a Bózsa-halom felé. Lenczi ravasz, szomorú hangon beszélt:

— Nektek minden van. Én még vajas kenyeret sem ettem soha.

Béni szive viszketett a részvéttől. Fájt neki a szemrehányás. Köszörülte a torkát és csöndesen mondta:

— Nem is jó a vajas kenyér. Én mindig odaadom a béresek fiának. Én sohasem eszem vajas kenyeret.

Mentek, mentek. Sok kerüléssel járt az ut. Tavaszi mocsarak mindenütt. De ragyogott előttük a Bózsa-halom. Lenczi szomorú maradt:

— A te lábadat sohse szúrja meg a szerb tövis. Még a lábad szára is harisnyás. Czipő- ben jársz mindig.

— Én lehúznám. Én szei'etnék mezitláb járni. Nem szabad. A múltkor lehúztam a czipőmet a kertben. A franczia kisasszony meglátta. Nem kaptam vacsorát.

— De van a te perselyedben több is húsz krajczárnál. Én nem kapok soha pénzt.

Ott voltak a Bózsa-halmon már. Béni tik- kadt és piros volt. Leült a zöld fűre egy hófolt mellé. Ekkor sípolni kezdett a melle. Megijedt, mert emiatt már sokáig feküdt már egyszer az ágyban. Leszálltak a lejtőre. Melegen sütött oda a nap, mint nyáron. Csakugyan nyílott a hóvirág. Béninek ujjongó kedve támadt. De egyszerre csak köhögni kezdett. Közben elbújt a nap. A Bózsa-halom hirtelen ködöt fújt. Áz ég ólmosodott. A falut alig látták:

Menjünk haza Lenczi.

Lenczi kuporogott a földön. Fejét csupasz, erős, piszkos térdére fektette s hallgatott. Béni újra hívta és szepegett. Jaj mi lesz. Már észre is vették talán, hogy elszökött. Talán már ebédelnek is. És ha most esni kezd. Már majdnem sírva mondta:

— Menjünk haza, Lenczi. Mi bajod van Lenczi ?

— Czipőt akarnék.- Neked sok czipőd van. Olyan kalapot akarnék, mint a tied. Kéket, finomat, hosszú pántlikást. Éppen olyat akarok. Czipőt és kalapot,

— Holnap hozok neked Lenczi.

Lenczi hallgatott. Sokáig s az ég egyre

bámult. Béni remegve toporzékolt. Félt, Jaj, mi lesz. De Lenczit is szánta. Hogy busul. Ő bizony mindent adna neki. Csak ne sírna Lenczi. De Lenczi sirt. Ledőlt a földre. Ar- czát bemázolta a nedves fii. Es zokogott:- Nekem sohase volt czipőm. Nekem sohase volt kalapom.

— Adok neked holnap Lenczi.

—- Most, most.

Eső kezdett csapdosné. Havas eső. Béni leült a földre s lehúzta a czipőjét. Lenczi egy madzagra kötötte s hátára vette a kis czipőket:

— Add ide a kalapot is.

Béni a kalapot is odaadta. Most már nem

lehetett a tócsákat kikerülni. Szinte szaladtak a falu felé. Néha térdükig ért a megolvadt hóviz. Béninek vaczogott a foga. Legjobban szeretett volna lefeküdni, akár a vízbe is. Izzadott s fázott. A falu alatt kérlelte Lenczit:- Add ide holnapig a czipőt és a kalapot, Félek igy hazamenni. Holnap elhozom neked. Hozok vajas kenyerei. Veszek ki megint pénzt a perselyből. Neked adom a kis lakk csizmám is. így fázom én most.

Lenczi egy tréfás nótát fütyölt. Diadalmasan dobálta a czipőket a madzagon. A kalapot a másik kezében lobogtatta. Arczát csapdosta az eső, de ő vígan tánczolt. Ezer jégeső sem ártana neki. Olyan, mint az apró, mezei isten. Pogány, jókedvű, maszatos és erős. Már mintha mellette se volna Béni. Paskol ugrálva a vízben. Néha előreszalad. Egyszer hátrafordvú:

— Isten áldjon meg, Béni. Ne mondd otthon, hogy kinek adtad a czipőt és kalapot. Holnap gyere el megint. Mert jó hu vagy.

Béninek jól esik a dicséret. De nagy köhögés fogja el. Már vissza se tud köszönni Lenezinek. Jaj, mi lesz otthon, ha kérdezik. Ő hazudni fog. Hazudni csúnyaság. De mit tegyen. Eldobja mindenekelőtt a hóvirágot, amit a kezében szorongatott. Azt fogja mondani, hogy a mezőn megfogták a kóbor czigányok. Elvették a czipőjét és kalapját. Mert különben még baja lenne Lenezinek. Holott jó hu Lenczi. Es úgyis veri az apja. És nincs neki semmije. Otthon ágyba fektették Bénit. Tíz napig félrebeszélt. A vajas kenyeret nem vihette el Lenezinek. Tiz nap múlva meghalt Béni.

Miért nincs háziipar?

Érsemlyén, 1909. decz. hó 20.

A magyar háziipar egyik legősibb iparágának kétségbeejtő hanyatlása a törvények nagy gyámkodása végett következett be. Ugyanis a magyar paraszt ősi háziipara a kendertermelés volt, abból kitelt a magyar parasztgazdának, de még a zselléreknek is minden szükséglete. Ha más földet tagosításkor nem is, de kenderföldet csaknem mindenütt kaptak — és összes ruházata, kelengyéje, gazdasági szükséglete, u. m.: kötelek, ponyvák, zsákok stb. minden kitelt a kendertermelésből. Ma, sajnos, ezen leghasznosabb háziipar nemcsak hogy hanyatlóban van — hanem ha törvényhozásilag nem segítenek rajta — végkép meg is fog szűnni. Ä kendert magyar parasztjaink most is szívesen termelnék, mert még értik minden munkáját, termelését, áztatását, törését és a mi a legfőbb : szövését is. Még a szövőszék is meg van minden magyar parasztháznál. De nem termelhetnek kendert, a kenderáztatási tilalmak végett, mert mig ezelőtt 20 évvel szabadon áztathattak minden vízbe, most már csak hatóságilag engedélyezett vízbe szabad áztatni. Az áztatás engedélyezése pedig nagy kiadással jár, 64 korona kiszállási költséget kell lefizetni a főszolgabírói hivatalnál, hogy a szemlét megejtsék és ha már megtörténik is a kiszállás, igen gyakran nem adják meg az engedélyt a kenderáztatásra, mert közel esik a viz az országút, vagy vasúthoz.

Ezért aztán a termelők nem igen veszélyeztetik a horribilis kiszállási költségeket s igy a kenderáztatás viz hiánya miatt hanyatlik. Sajnos, ez a leghasznosabb háziipar is veszendőben van!

Elég lenne!, ha a törvényhozás oly törvényt hozna a kenderáztatást illetőleg, hogy mindenki a saját területén lévő állóvízben, — amely nincsen folyóvízzel összeköttetésben, — szabadon áztathat kendert. Az nem veszélyeztet semmit, még ha véletlenül országút vagy vasúthoz közel esik is, mert a nagy városokban a gyárakból kiözönlő bűz is inkább veszélyezteti az emberek egészségét, mint a szabadban levő kenderáztatás.

Akkor ismét fellendülne a magyar paraszt legrégibb és leghasznosabb háziipara és lehet, hogy e háziipar hanyatlásával lábrakapott paraszt luxus — amely ma már igen ki van fejlődve — ismét hanyatlana, mert a magyar parasztot a luxusba a kenderáztatás tilalmával — melylyel ezen hasznos iparágat ('lfojtották — hajtották bele. Az öreg gazda.