Közérdek, 1909. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1909-12-25 / 52. szám
o2. szám. KÖZÉRDEK-ik oldal. töknek, hogy gyermekük, vagy a gondjaikra bízottak nem úgy viselték magukat az utczán, ahogyan azt az illem megköveteli, ott a bűnöst azonnal érje utói a bünhödés. — Mert hiába, ahol a szép szó nem használ, ott drasztikus eszközhöz kell nyúlni. — Avagy az emberi jogrend védelmére alkotott törvények nem olyanok a felnőttekkel szemben ? Ostoba ál- humánizmus az, mely azt hirdeti, hogy a testi büntetéstől minden körülmények között tartózkodni kell! Az önérzetet akarják a gyermek- mekben kímélni ! Mintha az önérzet csak úgy ni belenevelődnék a gyermekbe. Az önérzet csak ott fejlődik ki, ahol igazi nevelésről szólhatunk. Minálunk pedig az igazi nevelésről szó sem lehet, minálunk a gyermekek csak felnőnek . . . . , Az élet mutatja, hogy az elkényeztetett, kényeskedő, érzékenykedő emberekből lesznek a Haverdák, az öngyilkosok, a kötekedő jellemek, a párbaj hősök, kik nem ismerik a türelmet, a megbocsátást s a mások szenvedéseivel való együttérzést. A kényeztetve nevelteket azután, ha az élet karjai őket kelleténél jobban megszorítják, rögtön megfeledkeznek magasabb rendeltetésükről s a büntetőtörvény könyv paragrafusaival jönnek összeütközésbe. Lássunk tehát hozzá az utczai neveléshez is ! Minél nagyobb ur valaki, minél tekintélyesebb, annál inkább. A tekintély szavának nagy hatása van a nevelésben, használjuk ezt fel az utcza rakonczátlanságainak kiirtására. Jobb ma, mint holnap. Menjünk segítségére az iskolának. Mindenki menjen, mert az iskola magában tehetetlen. Azon legyen minden becsületes úri ember, hogy az utcza, ha már nem épit, legalább ne romboljon. Ne legyenek összefirkált, összepiszkolt házak. legyenek rondaság mentesek a járdák, ne törjék kifelé a városi hatóság által elültetett árnyékot adó fácskákat, ne törjék ki mellőlük a karókat, ne nyúzzák le a gyenge csemeték felhámját, ne halljunk az utczán sem egyetlen káromkodó vagy erkölcstelen becsmérlő kifejezést. Menjenek elő ebben a jó példával ne csupán a tanárok, tanítók, hanem az ügyvédek, orvosok, hivatalnokok, bírák, szóval: minden tanult ember. Ne nézze senki mosolyogva és tétlenül a gyermeki hibákat, mert ilyen apró elnézésekből idővel úgy az illetőre mint a társadalomra nagy bajok szoktak bekövetkezni. Közel az uj év, vessük le, hagyjuk el régi bűneinket és hirdessük mindenütt a tiszta, mocsoktalan erkölcsöket. Riesenbach Mór. Szenzáczió! Aki pénzt akar megtakarítani, az karácsonyi és újévi Vásárlását Gróf Károlyi-téri nőidivat- és rőfös-üzletében eszközölje. Legelőnyösebb beszerzési forrás I avanzsált szicziliai fiúnak Cofaluból Ternini előtt hideg verejték öntötte el arczát. A harmadik liter szilvát ette. Jobb belében nyila- lást érzett. „Ez a vakbél“ —- mondta magában és az operáczióra gondolt. Fáradtan ván- szorgott az utón s mire a külvárosba érkezett, a negyedik liter szilvát is megette. A Porte di Trefanonal összeesett. Meghalt. Nem bonczolták fél és ebből származott a baj. Kiütött a kolerajárvány. Négyezer ember halt meg nehány nap alatt.“ Eddig a regény. Mellékelve egy nyugta 250,000 líráról. Perino a római kiadó elsápadt és szidta a hatóságot, amely nem gondoskodtak arról, hogy egy hirtelen meghalt embert felbon- czoljanak. Nyomban levelet diktált a szerzőnek, amelyben értesíti, hogy a mellékelt regényt visszaküldi és nem közli a benne rejlő államellenes tendencziáknál fogva. Ellenben értesíti, hogy legközelebbi regényében összesen tiz személynek szabad előfordulnia. Ebben a tiz személyben minden benne legyen: nép, katonaság satöbbi. Tegyen úgy, mint színházakban szokás, ahol egy és ugyanaz a személyzet a legkülönbözőbb kórust és tömeget ábrázolja. Most Barbieren volt az el sápadás sorsa. Gondolkozott, gondolkozott, amig végre eszébe jutott, hogy hallott egy magyar regényről, amelynek czime ..Akik kétszer halnak meg.“ Most már nem volt sápadt. Leült, megírta a tiz személyes regényt és beküldte a kiadónak. A regény czime ez volt: „Akik háromszáznegyvenezerszer halnak meg.“ Mellékelte a számlát is százötvenezer líráról. A regénynek csak egy passzusát köKarácsony szent napjai közelednek. A gyermekek lázas várakozással adóznak az ünnepnek, ennek a hétnek legboldogabbjai ők. Vájjon mit hoz az angyalka? Felnőttek társaságában erről a boldogságról beszélgettek. Az a kérdés merült fel, vájjon fel szabad-e világosítani a gyermeket arról, hogy kicsoda voltaképen az a barátságos angyalka, aki a sok ajándékot hozza. A közérzés az volt, hogy a kicsiket meg kell hagyni a maguk hitében. Az egyik ur pedig a következőket mondta: — Ebben a kérdésben maguk a gyermekek adhatnak a legtöbb felvilágosítást. Én meginterjúvoltam a sógorom két kicsijét, egy hat éves fiút és egy hét éves leánykát. Előbb a fiúhoz szóltam: — Mondd, Pista, milyennek képzeled te az angyalkát, aki karácsonykor az ajándékokat hozza? Milyennek? Hát arany ruhája van, nagy, fehér szakála és a fején egy réz-sisak. A kis leánytól is megkérdeztem: — Na Tériké, milyen szerinted a Jézuska ? A kis leány megránczigálta a kabátomat és titokzatosan szólt: Pszt! bácsi, ne olyan hangosan! — Miért nem? — A mama a szomszédszobában van, még meghallja. — Hát miért nem szabad a mamának meghallani ? Tériké furcsa mosolylyal válaszolt: — Tudod bácsi, a mama még hisz benne. Az általam berczenczei szilvából főzött nagymennyiségű nagykárolyi raktáramba már megérkezett és azt nagyban a legolcsóbb árért árusítom. Ajánlok továbbá helyben főzött kóser sepröpáíinkát és kitűnő nyíri tisztán kezelt rizling bort. Epstein XKEárkusz Nagykároly, Széchenyi-utcza 43. sz. (A róm. kath. fiúiskola szomszédságában.) Innen-onnan. Halálos regény. Perino, római kiadó, szerződést kötött Bar- bieri olasz regényíróval, mely szerint minden emberért, aki a regényben gyilkos kéztől vagy véletlenül hal meg, külön ötven lirát kap. Soha könnyebb feladata Írónak nem volt, mint Babrerinek. S ezt bizonyítja a következő regény, amelyért a szerződés szerint ezreket kellett volna kapnia a szerzőnek. íme a regény: „Julius van, António a parasztból jámbóvá „Solmarino ahelyett, hogy inget váltott volna, tőrt döfött szivébe és meghalt. Másnap azonban mégis inget váltott és csak vasárnap döfött újra tőrt a szivébe és hetvenegyedszer halt meg“ .... Kiváló színész. X. szatmári színész, eddig még nem igen tüntette ki magát. Általánosságban az a vélemény róla, hogy rósz színművész. Nemrég a direktora egy utolsó kísérletre szánván magát, nagyobb szerepet juttatott neki. Előadás után színész és direktor találkoznak. — Na, — szól X. — csakugyan oly rosz- szul játszottam. — Nem éppen —- szól a direktor. Na lám direktor, mégse vagyok oly rossz színész, mint mondják. — Nem, nem — feleli az igazgató, — sőt, ezrek vannak, akik kevesebb tehetséggel rendelneznek, mint ön. — A színész boldogan mosolyogva szól: — Na végre, hogy direktor ur is rájött. — Csakhogy — folytatta az igazgató, — azek nem színészek és nem is lépnek fel. A királyi tanácsosság. Egy vidéki nagykereskedő hosszas utánjárás után megkapta a király tanácsosi czi- j met. Erre oly büszke volt, hogy rögtön kiadta! személyzetének az utasítást, hogy ezentúl róla és feleségéről csak mint királyi tanácsos, illetve királyi tanácsosné tegyenek említést. Egy napon megszólal irodájában a telefon. A praktikáns siet a kagylóhoz. Valaki X. urat kérte: — A királyi tanácsos ur nincs itthon. — Hát X.-né ? — A királyi tanácsosné sincs itthon — válaszolt a gyakornok. — Kérem, a dolog nagyon sürgős. Nem beszélhetnék az ifjú X. úrral vagy X. kisasszonynyal ? A praktikáns zavarba jött. A gyerekeket illetőleg nem kapott utasítást. De kivágta magát: — Az egész királyi család távozott hazulról. Séták a nagyvilágban. — Bucsa-iinnep a Ganges vizén. — A „Közérdek“ eredeti tárczája. Kis, fekete masina gázol át velem füttyentve szűz erdőkön és szent tavakon. A Kalkutta- Bombay vasúttársaság gyorsvonatán utazom s fenevadak bámulnak rémülten, amerre megyünk, ágakon himbálódzó majmok leköpik vonatunkat, de félnek tőle. Mirzapoórban szállók ki, a szent Ganges folyó partján, ahová egy bengáli földbirtokos hivott meg, egy gentri, egy „bábu“, hogy megmutassa nekem a bengáli hinduk legszebb ünnepét, a Bucsa-ünnepet. Az ünnep utolsó napjára érkeztem egy kalkuttai magyar ismerősömmel és a derék Abbdul szolgám is jött velem. Vágytam látni, naplementénél, a bálványáldozást. A mirzapoori vasúti állomásnál, pompás európai hintójával, már várt reám az előzékeny bábu. Prüszkölő, angol telivér paripái száguldva nyargaltak velünk világos-zöld rizsföldek és rózsaszínű nádasok mellett, a vörösen kék ég izzó napja alatt. Tajtékos lelt a lovak zablája, mire a bábu sárga villájába értünk. Két turbános mohamedán szolga kinyitotta a kaput, négy hindu pedig legyezőkkel, friss virágokkal é., hűsítőkkel sietett élénkbe a nagy előcsarnokba. És aztán rövid pihenés után szobámba vezettek, hogy átöltözködjem a dejeu- nerhez. Feketearczu, feketehaju, fehérruhás hindu szolgák hordták fel ezt az ebédet- Különös orchideák ékítették a legpazarabb indiai kristály gyümölcsös tálakat. Az asztal közepén pedig, masszív aranytálban, mint valami karácsonyi kalács, úgy kaczagott a szent Bucsa- ünnepre készült aranyszínű ünnepi kalács, olyan pufók volt, mint Buddha kövér arcza. De a szaga, lótuszvirágos szent Buddha, bizony nem volt valami kellemes! Az ételekből is csak nagy kínnal ettem, oly furcsa fojtó izük volt. Valami mondhatatlan aromáju olajjal főztek az én bábum konyháján és oly erősen fűszereztek, hogy nem hiszem, lenne európai iny, amely méltatni tudná a hindu konyha leginyenczebb falatait. Ebéd után, alig, hogy kiültünk a hüs, széles verandára, egyszerre dobpergést, sípolást és valami egzotikus muzsikát halottunk. Szórakozásról gondoskodott számunkra házigazdánk, a bábu, és az ő udvari czigányai jöttek egy bajadérral.
