Közérdek, 1909. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1909-03-13 / 11. szám
11. szám. KÖZÉRDEK. 5-ik oldal. az igaz ritkán avagy rövid ideig tartott és csekély költséggel helyrehozható volt, anélkül, hogy azok a viz lefolyásának akadályul szolgáltak volna. Ezelőtt 3 évvel az utérdekeltség vezetője, Dobczy Kálmán főszolgabíró, akinek ezen ügyben való szereplésével egyik nagyváradi laptársunk igen elitélőleg foglalkozott es súlyos beszámítás alá eső cselekményeket hozott napvilágra, a két hidat elbontatta és helyette minden hatósági megállapítás nélkül két darab 80 % átmérőjű betoncsövet építtetett. Ezen idő óta különösen tavasz idején a meggyülemlett hóvizek elárasztják a vidéket, az utat több helyen áttörtek úgy, hogy az teljesen el lett zárva a közlekedéstől s Eradány, Ottomány, Értarcsa, Bogyiszló, Abbis és a szomszédos községek határai egy tenger képet tárják a szemlélő elé. A f. hó 11-iki érmihályfalvai országos vásáron 10 község lakossága nem vehetett részt s kiszámíthatatlan az a kár, mely részint a közbirtokosság, részint a kereskedőknek és iparosoknak okoztatott. Hogy ez a szégyenletes állapot kizárólag Dobczy Kálmán hibájából, felületességéből s ismert erőszakoskodásából származott, azt felesleges bővebben ecsetelnünk, de arra vagyunk kiváncsiak, hogy a felettes hatóság meddig hajlandó tűrni az utérdekeltség keserves filléreiből való ilyen gazdálkodást, a mely végeredményében a birtokosság és kereskedelem tönkretételére vezet. Csarnok. Májusi hajnal, — HERVAY FRIGYES. — Volt idő, amikor sohasem történt, később meg megesett, majd mind mind sűrűbben ismétlődött, most pedig egyfolytában hatodik napja, hogy a bíró urat a hajnal vetette haza. Feleségének, aki tizennyolcz évi házassága alatt megtudta őrizni a szépségét s még joggal számot tartott rá, hogy az ura el ne hanyagolja, ez éppen elegendő volt arra, hogy a lelkét elöntse a harag és a keserűség. Ebben az ingerültségében nagy része volt a vénülő, de még mindig szép asszony hiúságának, amely rettegett a gondolattól, hogy talán eljött már az idő, amidőn a férfi nem találja meg többé benne a kedvére való nőt. Lelkének ebben a válságos órájában érkezett meg Baranyay. Nem volt uj ember a házban, de először volt, hogy a szép asszony komolyan hallgatta a bókjait. És hallatukra gyerekes örömöt érzett, talán valami elégtételfélét. Büszke volt, hogy lám, udvarolnak még neki és nem látta, hogy koldus öröme ez a koldusmorzsán, utolsó szomorú fejezete egy régebben körülrajongott asszony ünneplésének. Mély hálát érzett ezért Baranyay iránt s hozzájárult a harag, az ura iránt való harag, amelyet ő maga gyűlöletnek hitt a józan gondolkozást kizáró elkeseredés perczeiben, — elég, hogy valami melegség lopózott szivébe e férfi közelében. A biró ur hajnali hazatéréseinek hatodi' napján látnia kellett Baranyay- nak, hogy a ép asszony erénye nem bevehetetlen erőssí. öbbé, még csak egy kis fáradság s a vár mán ott lenghet a győzedelmi lobogó, a s a asszony ajkán a diadalmas csók. A sz, /n félhomályában csöndesen suttogtak. Azt i a kis résen, amit üresen hagytak az ablakon a nehéz, sötétkék függönyön, beküldte búcsúzó sugárait a nap és ebben a különös aranyvörös világításban hosszúra nőtt meg a bútorok árnya. Azt lehetne mondani, valami ünnepies mélabu hangulata töltötte be a termet s ez okozta azt, hogy nem is lehetett másképp beszélni itt, mint suttogva. Suttogva, mert úgy illett az alkalomhoz s mert hangos beszéddel a szerelem úgy sem él. — Maga tudja, hogy szeretem, — mondta Baranyay. — Ha nem is mondtam soha, elárulta minden mozdulatom. De ma szólnom kellett végre, mert a magaviseletéből azt látom, hogy megért s tán a szive sem idegen hozzám. Maga boldogtalan ! A szép asszony szomorúan hallgatott. — Boldogtalan, mert üres a szive. Az életének nincs, ami tartalmat adjon. Bocsásson meg azért, amit mondok. Már nem olyan fiatal, hogy elölről kezdje az életet, de messze van még attól, hogy be keljen fejeznie. Joga van a boldogsághoz, de hogy valóban boldog is legyen arra nem gondol senki. így van-e? Ekkor lépett a szobába Irén, a tizenhatéves szomorú Irén, aki korántsem volt oly szép, mtnt az anyja, de érdekes halavány arca nem volt közönséges arcz. Az ajtóban megállód s szive összeszorult attól, amit látott. A kismama ott ült köze! Baranyay mellett és szomorúan, tétován hallgatta a férfi beszédét. Irén várta, hogy a kismama mit felel neki. Bizonyosra vette, hogy ezt a beszédet ne hagyja szó nélkül. De a kismama nem szólt és ez a hallgatás mintha igazat adott volna Baranyay- nak. Maga sem tudta Irén, hogy került ki a szobából. Ha valaki most látta volna, bizonyára megijed. Máskor is halavány arcza vértelen sá- padtra vált, nyugtalan szive ismeretlen veszedelemtől félt. Amit látott és amiket hallott, mindaz zűrzavaros, sejtelmes aggodalommal töltötte el. Mit értette ő azt, hogy a kismama akkor is, amikor Baranyay beszélt hozzá, talán csak apuskára goodolt, talán csak apuska hűtlenségét forgatta, hányta-vetette fejében és szorult szivének fájdalmában meglehet nem is hallotta Baranyay szavait. Minderre nem gondolt. Ő hallotta e szavakat és látta, hogy a kismama nem lázad föl ellenük, mint az ő képzelődő haragja. Szeretett volna sirni és elpanaszolni valakinek, hogy szerelmes a kismama és megfeledkezik apuskáról. De kinek mondta volna el keserves panaszát szegény ? Kismama és apuska voltak az ő meghitt barátai, nekik nem szólhatott. Hát elsírta fájdalmát csöndes zokogással a leányszoba magányában. Végig gondolta mégegyszer azt, amit látott és hallott s gondolataiban megelevenedtek a hasonló esetek, amelyeket regényekben olvasott, vagy színpadon látott. Ezek a gondolatok nem nyugtatták meg és azt a meggyőződést érlelték meg benne, hogy itt neki kell tennie valamit. Arczát a két tenyerére támasztotta és gondolkozott, hogy mit tegyen. Már nem sirt, sőt valami csodás erőt érzett magában. Tisztában volt vele, hogy szép és nagy feladat vár rá és amint gondolkozott rajta, érezte, hogy meleg lesz a szive. Este volt, csend volt, a szobára mind feketébb homály borult. Mit bánta ő ? Talán nem is tudott róla. Valahol a harmadik szobában mosolyogva hajtotta álomra fejét egy szép asszony. Álma dehogy lett volna nyugodt, ha tudja, hogy kicsiny szobájában halavány leánya töprenge vir- raszt s az ő sorsán tépelödik. De nem leányáról álmodott az anya, köznapi bánat messze elkerülte, — amiről álmodott: bűnös szerelem pokla volt. A tiszta gondolatot és a bűnös álmot egyképen elfödte az éj takarója. De amig hagyta, hogy az álom szabadon csapongjon, a gondolat szárnyát ólomsuly nyűgözte le. S a levegőben is koboldok repültek; leszálltak olykor s a leány pillájára ültek. Gondolatai egyre zavarosabbak lettek. A feje csak imbolygóit egy darabig, aztán a karjára hanyatlott. * Egy, vagy két órával túl volt már éjfélen, mikor az előszoba ajtaja csendesen kinyílott s a bir ur belépett. Gyertyát gyújtott s mikor a felöltőjét fáradtan a fogasra akasztotta, mellette a tükörben meglátta magát. Csapzott hajával és gyűrött arczával bizony öregesnek látszott. Elgondolkozva nézett pár perczig a tükörbe s valami meghatottságféle fogta el. Leült egy székre s mert köhögés csiklandozta a torkát, kezét a szájához emelte, hogy senkit föl ne keltsen. Ült és gondolkozott, majd hirtelen valami különös gyöngéd érzés szállta meg és benyitott halkan a leánya szobájába. Az ajtóban meglepetve állott meg. A leány felöltöztetve ott ült az asztalnál és alaudt. Odament hozzá, megcsókolta. Irén fölriadt s hogy apját meglátta, egyszerre elszállott szeméről az álom. Szemébe könyek gyűltek és odaborult az apja mellére. — Apuskám, édes apuskám ! A biró ur szelíd korholással mondta: — Ejnye, kicsi lányom, mi ütött hozzád ? Miért nem fekszel le ? — Itt üldögéltem az asztalomnál és valahogy elaludtam. Talán késő van már? — Késő ? Nem, korán van gyermekem, kora reggel. — Istenem, reggel s te most (ősz haza apuskám. Ugyebár sok dolgod volt? Hol voltál mostanáig? — A klubban voltam. — Ott volt dolgod ? A biró urnák őszinteségi rohama volt. A lelkiismerete motoszkált talán benne, de úgy érezte, hogy neki most igazat kell beszélnie. — Dolgom ? Nem éppen. Kártyáztam. Újra előfogta a köhögés. — Apuskám, — mondta a leány — te beteg vagy. Ülj le szépen ide a karosszékbe és várj, majd főzök theát. — Nem, nem! Csak feküdj le szépen. — Óh, dehogy fekszem, úgyis olyan ritkán beszélgethetünk. Maradj itt apuskám, majd megtheázunk. Kiszaladt a szobából, de csakhamar visz- szatért s pár perez múlva már körüllobogta a spiritusz kékes lángja a szamovárt. A biró ur nagyon kedvesnek és bájosnak találta ezt a családi képet, amint a hajnali órán együtt ült a leányával. A szive valami édes melegségben fürdört és nagyon meghatottan beszélt: — Lásd, kicsi lányom, milyen kötni való, hitvány ember vagyok én . . . Irén a kezével eltakarta az apja száját. — Ne mondj ilyeneket, apuskám. A biró azonban most már benne volt az őszinteségben s csak korholta magát tovább. — Elmegyek hazutról és füstös kártyaszobában ölöm az időt, rontom az egészségemet, ahelyett, hogy veletek lennék. Pedig milyen jó itthon, ebben a barátságos, puha fészekben. És főkép itt tenálad, kicsi leányom: Milyen kedves, milyen jó is vagy te. Ezalatt Irén szépen fölteritett, kiöntötte a csészékbe a theát, magának is vett egyet s még egy harmadik csészébe is töltött. — Hát az kinek lesz? — kérdezte a biró. A leány pajkosan kacsintott az apjára. — Találd ki. A biró ur szelíden megsimogatta a leány arczát és mosolygott. — Eredj, kis bohó, hisz kismama most alszik. — Majd fölkeltöd te, apuskám. — Ugyan no! A leány az apja nyakába borult. — Menj, édes apuskám, keltsd föl a kismamát és hívjad, hogy theázzon velünk. Beszélj hozzá szépen, mondjad, hogy készen vagy a nagy munkáddal s többé már nem lesz dolgod esténkint. Meglásd, hogy fog örülni kis- máma. No menj, menj apuskám! Nem lehetett kitérni a kérés elől, a biró ur átment a kismama szobájába. A leány ujjongani szereti volna jókedvében. Mámorossá tette a diadal. Izgatottan leste, mikor nyílik újra az ajtó. A biró urnák nem lehetett nehéz a dolga, mert egy neg>edórába se telt, már ott volt a leányszobában a kismama is. A haját kissé lesimitotta és csipkés szegélyű pongyolában a május hajnali világosságában szép volt és hóditó. Leültek theázni. A férfi forró tekintete folyton a felesége arczán kalandozott s a kismama boldogan mosolyogva konstatálta, hogy soha még ilyen jó theát nem ivott. — Én főztem! — mondta diadalmasan a leány. Á hajnali világosság beszűrődött az ablakon s a derűs családi kép láttára a napsugarak tánezra kerekedtek. Odakünn az ablak alatt egy fecske himnuszba kezdett. Üdvözölte a szerelmes májusi reggelt. Irén lefekhetett. Nyilttér.* Értesítés. Melyre nézve egypár jólelkiismeretü s tiszta szivü Lelki baráttal, kölcsönös tiszta szivü eljárással, a Lelki forradalmi czimü Lapot az egész világra az emberiségre nézve, minden héten egyszer, széjjel bocsátani óhajtanám, melynek a tartalmát én irom és minden betűért én leszek felelős. Elsőben is, Felséges Királyom, és az egész világi Uralkodók megbirálásával történ*E rovat alatt közlőitekért nem felelős a szerkesztő.
