Közérdek, 1908 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1908-11-07 / 45. szám
45.. szám. Szombat^ 1908 november 7 Szekszárdi Ili. évfolyam. Kiadóhivatal: Molnár-féle nyomda r.-t., Kaszinó bazár. Az előfizetési pénzek és 'hirdrtések' ide küldendők.. Hirdetések legjutáúyosabh számítással, díjszabás* szerint Megjelenik minden szombaton. Szerkesztőség jj Bezerédj István-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő fi szes közlemények Előfizetés: egész évre 10 kor., félévre.5 kor. negyedévre 2 kor. 50 fill. Néptanítóknak, ha. az előfizetést egész évre előre bekül Jik, 5 kor. TOLNÁTÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS/KÖZGAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. A/> OR«ZÍCO»S M KIR. SELYE ÍRTÉN YESS&TÉ **I FELÜGYELŐSÉG HIVATALOS LAPJA. Belmunkatárs : 1AJÍOSITS KÁROLY. Felelős szerkesztő: BOJONÁE IST VÁN. Egyes szám ára 20 fillér. A Julián-egyesület. 9 ét(B.) Ez a nagy kérdőjel sok ember gondolatának a kifejezője, megmagyarázva azt jelenti, hogy hát ilyen egyesület is van a világon ? Bizony, igen sokan keveset tudnak róla. Pedig minden magyar embernek ismernie kellene, mert bátran elmondhatjuk, hogy a magyar fajszeretetnek, tessék nevezzük sovinizmusnak, legjellegzetesebb megtestesülése az, igazi hazaszeretetnek inkarnaciója ez a csendben, zajtalanul munkálkodó derék egyesület. A Julián egyesület székhelye Budapest, (L, Döbrentei-utca 12. sz. i. em.) elnöke: gróí Széchenyi Béla A célja pedig nem egyéb, minthogy az idegenbe, de legkivált Horvátországba szakadt véreinket megtartsa, megőrizze a magyar állameszmének, megvédje száz és ezer kisértés, sőt erőszik ellen, hogy magyar mivoltát, zengzetes nyelvét közülök egy is meg ne tagadja, fel ne adja, mert ha ez az utolsó kapocs is elszakad, ezreketr száTzezfékér 'á magyar nemzet, ez á gyönyörű ország, az »Isten kalapjának ez a szép bokrétája«, a hol éppen a magyar hegemónia fenntartha- tása céljából »még az apagyilkosoknak is meg kellene kegyelmezni.« Nagy vérvesztés ért bennünket. Százezrek vették fel a vándorbotot. Több ma gyár él kinn a külföldön, mint a mennyi- tálán Árpád apánkkal ide bejött. Nem apadt még ki ennek a »tejjel-mézzel folyó« Kana annak ős termő ereje s fiai mégis száz-ezer számra hagyták itt. Előbb az erdős bérces hegyvidék lett néptelen, majd rákerült a sor a ?nagy nyitott könyvre« a rónára. Üres lett a bogár hátú *ház,‘ elnémult, vagy még busább lett. a tilinkó , nótás szava s csalfa lidérc fényért itt hagy fák a rengő délibábot . . . S akit sorsa a nagy,Amerikába vetett, az még talán nem; veszett el a magyar nemzet, állameszine számára. Az egyenlőség I hazája nem sokat törődött a bevándorló j nemzetiségével, nyelvével. Beszélhetett ott mindenki az édes honi nyelven — á'm lássa, ha nem boldogul vele s imádhatta Istenét úgy, a hogy tudta, akarta. De jaj volt, százszoros jaj volt annak a magyarnak a I sorsa, akit a »testvér nemzet«-hez, a szom- ! szédos Horvátországba és Szlavóniába ve- ! tett 'a végzete. Eleintetűrték, meg is becsülték, a »nagy horvát ábránd« azonban J mind jobban-jobban szórt i a maszlagot s tna j a magyargyülölet odalent az ur, ez ga- j rázdálkodik, tombol, őrjöng észnélkül, esze- j veszetten. 200 ezernél több magyar él el- j szórtan a nemzeti gyülölség eme tanyáján, I megtámadva hitében, kitéve azf erőszakos 4- elborvátosit4snak. Ad* A alahdt -tehát 1904- I ben a yulián- egyesület,, hogy főleg a magyar tannyelvű népiskolák állítása és fentartása ' által a Dráva és Száva közén élő magyar- \ ságot nemzetünknek megtartsa. Nem szent, magasztos, -nagy nemzeti cél teremté-e tehát ezt a derék egyesületet ? Ha nem volna, hem egyszer, de százszor kellene újra alapítani, mint a nemzeti védelem előre tolt bástyáját, ezt az élő tilalom iát a horvát ábrándok s' vakmerő túlkapások ellem ime édes tulipános magyarom, te TÁRCA. Zfüg a vihar ... Zúg a vihar, verdesi az ablakom’, Könnyes szemmel, bánatosan hallgatom. Zúg a vihar szivemben is szüntelen: — Az a kis lány, barna kis lány hüteten. Lágy szellő is elűzi a félleget, — De szivemre orvosságot nem lélék; Csak kiáltom bús panasszal az éjbe : Mért is néztem gyönyörű szép szemébe ? BAKÓ KÁLMÁN. Egy árva folt. irta: Hajdú Miklós. A széles kukoricatáblák között egy kis folt van. Mintha gaz!* vetett volna valaki, ked- vire megtermett itt a mező minden faltyuja, már a magvukat is hullatják és bőven gondoskodnak jövendő életükről. Sohasem láttam még a határban ilyen földet, ilyen elhagyatott árva foltot: Alig egy fél holdacska az egész, de a szegény embert mégis elláthatná télire krumplival. Es nincs országút mellett, hát nem a csikók harapdálták le a fiatal kalászt vagy a zöld kukoricacimert. Látszik is, hogy megszántották, be-is vetették, mert a gaz között van valami barázda. De hogy aztán kímélték benne a gazt, az bizonyos, különben nem nyomta volna el ennyire a répát. Mert közelebbről, hogy megnézem, látom a dudva között a fony- nyadt, töpörödött répaleveleket. Mi történt ezzel a kis földdel ? A határban nincsen háládatlan hant, miért hagyták hát ilyen bitangságban ezt a kis darabot ? Végiglépem szélességben, hosszúságban, körülbelül fele ez bizony a holdnak, a másik fele lejtős, odasimul az ököruthoz, amely a völgyben unatkozik. A lejtős részen éppen kukoricát törnek. No ezek a szegény emberek csak tudnak valamit a répáról. Talán az övéké is, hiszen csak egy kis akác választja el a kukoricától. A répa másé. Tiltakoznak, egyszerre hárman is mondják, hogy nekik bizony nincsen hozzá közük. Az öreg, aki a tököt szaggatja a kukorica között, odamutat a gazos felé. Ingyen se kell az nekünk 1 Földről még nem hallottam ilyen becsmérlő beszédet. Különös a dolog, mert közös tagban van a kukorica a répával. Az öregnek gyönge a munkája, pipázni is ráér, hát mond egyet-mást a répáról. Azzal kezdi, hogy nem egészen a más esetéről beszél, lévén magának is valamelyes köze a dologhoz. így megtudom, kogy a répát ama Törő Vendel vetette, aki marhahajcsár volt és akit a mérői vásár után a,csapszékben megütött a guta még csak a nagy kérdőjelnél tartasz : hogy hát ilyen egyesület is van a- világon? Pedig jó lenne ébredezni! Körül vesz a. szlávgyürü, mint megfojtó polypkar. És neked van pénzed pezsgőre, kártyára, szép asszonyokra, százezreid vannak idegenből importált, kimustrált lovakra, mindenre van, csak igazi — hazaszeretetbe nincs ! Nem sokakra leverő hatással volt e például, vármegyénk alispánjának a múlt szombati vármegyei közgyűlésen, mély sajnálkozással tett ama kijelentése, hogy a vármegyének nincsen pénze a Julián egylet által kért, mindössze 500 koronás alapitó tagságra ? Pedig az alispánnak csakugyan igaza volt. Az állami dotáció a legszűkebb marokkal van kimérve s annak hiányzó részét pótadóval kell fedezni, amely már jóval meghaladja a törvényben megengedett maximumot. De az alispánnak másban is igaza volt. Abban tudniillik, hogy ilyen hazafias, szent célra mindenkor kell a vármegyéntk pénzének tennie, Bárhol vészi isf azt. Nagyon helyesen cselekedte tehát az alispán, hogy mert máskép nem lehetett — társadalmi térre terelte a nem is olyan jelentős ösz- szeg összeteremtését. Szégyen lett volna a vármegye közönségére, ha kimarad az alapítók névsorából. Az eddigi gyűjtés eredménye 2v85 korona. Bizonyára összejön a többi is. Alispánunk ugyanis lelkesítve a hazafias cél nagyságától, ismert szívós kitartásával tovább folytatja a gyűjtést. Felszólítja a gyü- lésen jelen nem volt többi bizottsági tagot — A Törő Vendel odakerült a mi házunkba. Odakerült, — ismétlő az öreg — nem láttuk szívesen, de mikor nem tehettünk ellene. . ; . A néném lánya, a Treszka hozta. ATresz- kát segítettük, gyámolitottuk az özvegységében, mégis, hogyan hogyse, elpártolt a véreitől és felesége lett a Törő Vendelnek. Ez meg izgága, veszekedő ember volt mindig, a Treszkát is rábeszélte, hogy követelje a törvénynél a jussát, így aztán elosztottuk a kis házunkat is, meg ezt a hold földet is. A házból a hátulsó, vá- lyogos részt kapta a Treszka, a földből meg a felét. Egy szájjal kevesebb lett az asztalnál, de két kézzel kevesebb a munkában, meg felére fogyott a termésünk, ami pedig közös volt, mióta csak az eszemet tudom. A szegény is lehet még szegényebb, hát mi igy jártunk, pedig hatan vagyunk. Az öreg elhallgatott. Mintha azt kérdezte volna, hogy értem-e most már a dolgot. A Treszka megint özvegységre jutott ? — kérdeztem. — Megint. — Csak segítik az atyafiak ? ^ — Segíteni segítenék ... De mikor marhahajcsár lett belőle . . . — Micsoda ? Asszony-hajcsárt se láttam még 1 — Pedig a Treszka hajcsár, ott van a vásárokon, bandukol a tehenek után, akárcsak a férfiak, éppen csakhogy nem bagózik. — Hát miért nem tartják itthon ?
