Közérdek, 1908. január-június (1. évfolyam, 1-24. szám)
1908-02-29 / 7. szám
I. évfolyam 7. szám Nagykároly, 1903. február 29. ÉRDEKEIT SZOLGÁLÓ TÁRSADALMI HETI LAP az Érmihályfalvai Ipartestület hivatalos közlönye. KERESKEDELEM, IPAR ES MEZOGAZDASAG Á Nagykárolyi Épitő iparosok szövetsége és Megjelenik minden szombaton. Szerkesztőség; Kiadóhivatal: Gr. Károlyi György-tér 16. Hétsastoll-utcza 12. sz. Nyiltér sora 40 fillér. — Kéziratot nem adunk vissza. Főmunkatársak: Dr. fielléri Mór Dr. Bisitz Béla. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : SIMKÓ ALADÁR. Előfizetési árak: Helyben házhoz hordva egy évre . 6-— korona. „ ., fel évre .... 3— „ Ii Vidékre postán küldve egy évre . . 7.— i „ „ „ fél évre .... 3-50 „ Egyes szám ára 16 fillér. ;! Előfizetési és hirdetési dijak felvételére csak a felelős szerkesztő és a Kölcsey-nyomda r. t. jogosult. Szatmári támadás... Nagykároly, 1908. febr. 29. (—S) Évek, sőt évtizedek óta elkeseredett küzdelem folyik a székhely kérdése miatt Nagykároly és Szatmár városok között. — A mit csak az emberi elme kigondolhat, (jóllehet eszközökben sem igen voltak válogatósak) mindent elkövettek Szatmár város vezető íérfiai arra nézve, hogy Nagykárolyból a székhelyet Szatmárra helyezzék át, de ebbéli törekvésük hiábavalónak bizonyult, mert jóllehet Szatmár városnak mindig magas állású államférfiak voltak a képviselői, azok összes befolyása nem volt képes ellensúlyozni a Nagykároly város jogos álláspontjában rejlő nagy erkölcsi erőt. Maradt tehát évtizedek óta Nagykároly vármegye székhelye, s mig mint székhely a fejlődésnek nagyon csekély fokát érte el, addig Szatmár a mi halálos ellenségünk a megalkuvás politikájával elérte azt, hogy két évtized alatt a fejlődés és haladás oly fényes bizonyítékát képes felmutatni, melyet az ország történetében egyetlen vidéki város sem. Mielőtt azonban reá térnénk Szatmár város rohamos fejlődésének okaira, szükségesnek tartjuk pár szóban foglalkozni azzal is, mi volt az oka annak, hogy Nagykároly város nem birt, nem tudott fejlődni, s jóllehet 98°/° pótadót fizetnek polgárai; a város maga eme óriási áldozatokkal szemben nem képes polgársága részére a legkisebb ellenszolgáltatást sem nyújtani. Ismeretes mindenki előtt az a körülmény, hogy városunk néhai képviselője, nem ismerte, illetve nem akarta ismerni t azt, hogy mit tesz ez a szó hajlongani: a miniszterek előtt és „kérni.“ Nem akarta elhinni azt, hogy ha egy város érdekében ki is akar valamit vívni, fei kell keresni azokat az intéző férfakat is, akik az ő főúri szemei előtt nem voltak mások, mint a közönséges beam- terek. Erre ő nem volt képes, maradt tehát minden a régiben jp maradt Nagykároly is annak a mi évtizedek előtt volt egy vidéki város, a mely nélkülöz minden állami épületet vagy intézményt jcsak azért, mert képviselője nem tudta derekát meghajlítani a hatalom képviselői előtt. S mit tett ezalatt Szatmár? A megalkuvás politikájára lépett. Képviselőit nem elv, hanem a viszonyok szerint választotta meg. Valóságos kereskedést űzött ' ’ ■ - ' • 1 - : a mandátummal, a melynél az volt a jelszó: „Ki ad többet érte?“ Mit törődött ő azzal, hogy Kristóffy avagy más ül a főispáni székben, a főkérdés az volt, nyujt-e az a város részére előnyöket? Mialatt ezeket meg is nyerte, nem szűnt meg aknamunkáját folytatni Nagykároly ellen, a székhely áthelyezése iránt. Mialatt a város képviselői hatalmas befolyásai folytán a palotaszerül állami épületek gomba módra szaporodtak, Szaí- ináron egy ház kiépítetlen maradt a városban és omladozó vakolata szüntelen arra figyelmeztette a város polgárságát, hogy a vezetők nem szűntek meg arra gondolni, hogy ha bármely áron is, de a székhely kérdést Szatmárra nézve előnyösen fogják megoldani. Egy pár év óta úgy látszott, szünet állott be az ellenségeskedés terén, de ez csak látszat volt, merf lassan folyt az aknamunka, s mialatt Nagykároly város kezdett megnyugodni, abban, hogy eme nehéz kérdést a vármegye kettéválasztásával oldja meg, addig Szatmár mindent elkövetett arra, hogy a békés megoldás elé akadályokat gördítsen. Az elmúlt hét eseményei végre a nyilt fegyverekkel való küzdelemre kény- szeritette Szatmár városát. Zsentri a bakon. Irta: Pogány Béla. Rosta Menyhért plébános ur fölvette a porköpenyegét, megtörölte kezével a bajusza helyét és beült a kis sárga, féderes kocsiba, aztán várt, amig az öreg Józsi bent a konyhában megissza az ozsonna kávéját. Ez minden délután kijárt neki. Benne volt a konvenciójában. Ma azonban soká tartott a kávézás, mert az öreg Józsi és a ténsasszony, már mint a gazdasszony, között nézeteltérés támadt. A plébános ur egyideig csak tűrt, de mikor a lovak, a melyek már fél órája be voltak fogva, nyugtalankodni kezdtek, s a kisbéres, aki eddig a fejüket tartotta, nem birt velük, nagy alázatosan visszasompolygott a konyhába. Ez ritka elhatározás volt, mert tudta, hogy a két vitatkozó közül mindegyik hatalmasabb nálánál s hamar letorkolják. Nem is mert azzal előállani, hogy : hát menjünk már; hanem szép csendesen megkérdezte : — Hát megegyeztek-e már Klárika? Klárika összeráncolta a homlokát: — Lehet is ezzel a vén bolonddal beszélni ! MER HENRIK — Hm, hm. Baj, baj — dünnyögött a a plébános, minthogy helyeselni nem mert. — Nagyobb ur ez a szolgabirónál is. — ! Én tudom, hogy a szolgabiró nem kávézik ! minden délután. — Nem ám, ifiasszony — kiáltott furulyavékony hangján az öreg Józsi — de nem is hívják Kiss-nek, két s-sei, hanem csak Mos- kovitznak, De hát ezt az ifiasszony nem érti. Gyerünk. Rosta Menyhért plébános ur nagyot sóhajtott s beült a kocsiba. Minden nagyobb szerencsétlenség nélkül el lehetett indulni. Az öreg Józsi azonban előbb szinte felvette a porköpenyegét, a főtisztelendő ur uj porkopenye- gének egykori elődjét és szigorú kérdéssel fordult hátra: — A főtisztelendő ur elfelejtett valamit. A pap észbekapott. Ez is benne van a konvencióban: az utravaló ötös szivar. Máskor csak rövid szivar járt a kávé után, útra azonban ötös dukált. Még Klárika — negyvenesztendős, kövérkés fehérszemély búcsúzott: — Aztán Józsi bácsi jól vigyázzanak egymásra ! Éjfélre itthon legyenek. Addig nem fekszem le. Az öreg Józsi bólongatott neki fohászkodott: — Gyű Marcsa! Menjünk. II. Tizenegykor vége volt a vacsorának. — Menyus pap fölállt, megtörölte aranynak nevezett száját és felköszöntötte a házigazdát. — Uram, uram, Kőváry Lajos uram, szállók az urnák! (Ezt a boldogult Tóth Béla irta igy: nem az úrhoz, hanem az urnák!) Kellemes kötelességet teljesíteni jött egybe ez a díszes vendégkoszoru, amely a Te tisztelőidet és barátaidat olyan harmonikusan egyesiti. Tisztelt barátom ! Nekem jutott a szerencse, hogy e diszes vendégkoszoru érzelmeit tolmácsoljam. Tisztelt barátom! Én nem vagyok a szónak mestere, (Zajos ellenmondások.) nem is kísérlem meg érdemeidet méltatni, (Kőváry Lajos a névnapját ünneplő házigazda szerényen meghajol) mégis ki kell emelnem, hogy ez a mai nap nemcsak névnapi, hanem tisztelendős jubileum is. (Éljenzés minden oldalról.) Tiz esztendeje menti meg a Te orvosságod Középtália és vidéke betegeit az életnek . . . A beszéd többi része az éljenzésbe fulladt, amelynek közepén a plébános és a gyógyszerész érzékenyen szorongatják egymás kezét. — Ebben a bensőséggel teljes pillanatban állott meg az ajtóban az öreg Józsi porköpea Párisi divatáruház tulajdonosa egyedül a Deák-téri (Igaz Károly háza, gyógyszertár mellett) üzletet tartja fenn, a hová megérkeztek a valódi karlsbadi férfi, női és gyermekcipők. Kézimunkák rendkívüli olcsó árak mellett kaphator ,DUNA‘ bizt. társ. főügynöksége. 2 tanuló fizetéssel felvétetik.
