Közérdek, 1908. január-június (1. évfolyam, 1-24. szám)
1908-02-15 / 5. szám
5. oldal. KÖZÉRDEK. 4. szám Dapsy Kálmán fodrász iparos tanulót keres. Iskolaépítés Udvariban. Az udvarii állami ellemi iskolaépítésénél végzendő munkák biztosítása végett a nagykárolyi m. kir. állam- épitészeti hivatal folyó évi február 22-én d. e. 11 órakor zárt ajánlati versenytárgyalást fog tartani. A kiadandó munkák a következők: 1. Föld, kőműves és elhelyező munka 8083.26 2. Kőfaragó 196.80 3. Ácsmunka 3307.51 4. Tetőfedő 516.91 5. Vasmunka 412.52 6. Bádogos munka 401.62 7. Asztalos, lakatos stb. 1494.30 8. Kárpitos munka 53.20 9. Melléképületi munka 1743.90 10. Kül- és kerítés munka 1774,04 vagyis összesen 17986.86 korona költségelőirányzattal. Az Írásbeli ajánlatokat február 22-én délelőtt 11 óráig a nevezett hivatalhoz kell adni s ugyanott a műszaki adatokat és feltételeket is meg lehet tekinteni s az ajánlati költségvetést ivenkint 50 fillérért megszerezni. Az ajánlatok boritéka „Ajánlat a 168—908. számú hirdetéséen kiirt udvarii áll. iskola újraépítési munkálataira“ felírással látandó el. Ajánlat tehető az összes munkára együtt vagy munkanemenként külön-külön is. Bánatpénz fejében az ajánlati költségvetés végösszegének megfelelő 5 százalék bármely állampénztárnál, adóhivatalnál stb. lehető s az arról szóló nyugta az ajánlathoz melléklendő. Lapzárta után. Gyorsaság nem boszorkányság. Élénk emlékezetében van még Nagykároly város közönségének a nagykárolyi 1. számú közegészségügyi körorvos választásának ügye. A városi képviselőtestület ugyanis annak idején elhatározta, hogy a Nagykároly város alkalmazásában levő tisztviselő más község alkalmazásában nem állhat. A képviselőtestület azon határozatát megfelebbezték s a felebbezés még a múlt évi október havában került a vármegyénél sorra huza-vona után tárgyalás alá. Közben a fent jelzett egészségügyi kör orvosi állása betöltetett s arra Nagykároly város tís. orvosa lett megválasztva. H város határozata tehát indokolttá vált s ennek dacára a megyei törvény- hatóság ezen határozatot mégis megsemmisítette. Ismerjük e megsemmisítés célját, de ezzel most bővebben foglalkozni nem akarunk. Nagykároly város a határozatot sérelmesnek találván, az ellen felebbezést nyújtott be s tiltakozott az ellen, hogy a törvényhatóság a város autonómiájába illetéktelenül beavatkozzon. Ez a fellebbezés az uj aéra közigazgatásunk nagyobb dicsőségére most négy hónap után sem lett, még a belügyminiszterhez felterjesztve. Annál inkább meglepő ez, mert más hasonló felebbezés is, mely a megye személyi politikája ellen irányult szintén hasonló sorsra jutott. Ezek a sympthomák megcáfolják a megye vezetőségének a közigazgatás megjavulásáról folytonosan szóló híreszteléseit. Ezek a sympthomák elárulják, hogy miként a múltban, úgy ma is a megyénél a személyi politika dominál s ez végheíetlenül rosszul esik nekünk, kik bízva bízunk a nemzeti kormány uralmának megváltó hatásában, de meg kellett ezt Írnunk, mert vezérelvünk az, hogy az igazság mindenek előtt. És ennek az igazságnak kimondásában még Szatmárvármegye vezetői iránt érzett tiszteletünk s becsülésünk sem bir meggátolni. CSARNOK. Három látogatás. Irta: Vámos Árpád. Az X-i temető egy árnyas fűzfája alatt, virággal beültetett, szinehagyott koszorúkkal diszitett sir van, ide vitt harmadik látogatásom. A sir előtt egy karcsú, fehér, kettéhasitott márványkő, szakadthuru lanttal ékesítve hirdeti becsületes polgár nyelven, hogy itt egy virágjában kettétört élet piheni az örök nyugodalmat. Nyárvégi délután volt, lelket betöltőén csendes. Felmerült emlékeimben a most már porladó tetem nem rég megesett tragikus vége. A művészi nagyság, az eszmények, a nagyra- hivatottság előrevetett, de be nem teljesedett ígérete. Szemem ismét megakad a nagy lélek tragédiáját egy kicsinyes módon feltüntető kődarabon s elijedek, hogy milyen közönségesen — érzelgősnek fognak hinni azok is, kiknek majd elmondom ennek a rövid életnek csodás végét. Nem akartam szentimentális lenni, de az élet maga is ilyen volt s én misztikus hangú falombok, egyhangú sirdombok között, melyeken erejüket vesztett napsugarak járják szédítő vitustáncukat, magam is igy éreztem át ezt az egész életet, nem volnék őszinte, ha máskép mesélnék róla. Talán 22 éves ifjú lehettem, mikor első emlékezetes látogatásom volt X-ben. Annát, unokanővéremet, kivel gyermekkorunk sok évét töltöttem együtt, esztendők óta most láttam először, mert rövid időre menvén látogatóba, rendszerint nem leltem otthon őt, ki néhány éve egy nagy városban tartózkodott, ahol ének tanulmányait folytatta. . . Nem fogom soha elfelejteni azt a délutánt, mikor a zongoránál ültem s ő bejött a szobába. Mámoros jó kedvvel üdvözölt, magához szorított, össze-vissza csókolt hangoztatva, hogy soha jobbkor nem jöhettem : annyi elmondani valója van. — Igaz, hogy régen látott, talán el is szoktam már gondolkodásmódjától, talán nem is fogom mindenben kelveselni, amit mond, de mégis el kell mondania mindent, fojtogatják a szavak, beteggé teszik az el nem mondott tervek. — Majd este elmondok mindent, — mondotta — most pihennem kell, kifárasztott az ut, a debütálás, a szerződési tárgyalások. S azután a jövő — hiszen ismered a históriát Sándorral. A páratlan siker, a teljesülő boldogság, szóval, össze-vissza hadarok mindent, pedig pihennem kellene. De azért csak játsz tovább . . . imádom a zenét . . . Pokol a szívnek, vagv égi kéj! . . . Ezt játszad, a Violetta dalát, ebben volt olyan nagy sikerem. Huh ! de csodás volt minden, de játszad hát, — aztán majd este beszélgetünk. És este elmondott mindent. Első tanulmányait az énekiskolában. A szüleinek, egyszerű polgárembereknek, csak nehezen leküzd- hetői degenkedését. Végtelen bizalmát pályája iránt, melynek sugaras jövőt jósolt mesteri biztatása. A gyötrelmes napokat, melyeken rajta is úrrá lett a bizalmatlanság. Támadó szerelmét, melytől mindenáron menekülni akart, de amely fogva tartotta máig is; kínjait, midőn a célt oly messze, szerelmét oly elérhetetlen magasságban látta. S most célhoz ért. Az Opera, hol páratlan sikerrel debütált, fényes szerződéssel kínálta meg, ajánlatokat kapott impresz- szárióktól, — akik vagyont ígértek egy-egy turnéjáért ... A sors tehát neki adott igazat. Szülei balsejtelmei sem teljesedtek. A nagy vagyonkülönbség, mely elválasztotta szerelmétől, át van hidalva s ő élhet művészetének és neki . . . Igazán kegyeltje a sorsnak! Elnéztem ezt a törékeny testű leányt, amint az emlékezéstől felkorbácsolt vérrel, idegesen jár fel s alá a zongora mellett, melynek billentyűiről még le sem vettem a kezem, megbénulva ilyen hatalmas szenvedély láttára, a melylyel a különben banális história minden mozzanatát szinte elém festette. Aztán leült mellém, újólag kért, hogy játszam el a Violetta dalát. Görcsösen összeszoritotta betegesen lilás ajkait s csak Jdőnkint nyitá szét azokat, hogy egy mélyet lélegezzen. Feje bágyadtan a szék támláján nyugodott s félig behunyt szemének lázas fényét beárnyékolták hosszú, selymes pillái. Dús hajkoronájának egy-egy levált fürtje odatapadt verejtékező homlokára. Anna állapota igen nyugtalanított s gyengéden kisimítva homlokából az odatapadt hajszálakat, kértem öt, térjen pihenni. Ezt megígérte, csak arra kért, hadd dalolja el a Violetta dalát s én kisérjem. Mikor a dal utolsó sorához értünk, magam is — bár kelletlenül tettem eleget kívánságának — elragadva, könyes szemmel köszöntem meg e páratlan élvezetet. / Néhány napig még ott voltam. Ismét és ismét boldogságáról beszélt, Tanácsot kért tőlem a jövőt, szerződési ajánlatait illetőleg, Egy napon eljött is, hogy megkérje Annát. Mint beavatott harmadikat, mindenüvé magukkal hívtak. Jövendő életük minden apró és nagy tervét előttem beszélték meg . . . Szóval úgy hagytam el Annát, hogy bátran nagy boldogságbán reméltem viszontláthatni. . . . Talán nyolc-tiz hónap telhetett el, hogy ismét elutaztam rokonaim látogatására. Lázas előkészületekkel elfoglalt, boldogan sürgő- forgő háznépet véltem feltalálni s egy halott csendes házat leltem, hol nesztelenül jártak- keltek; hol mindenki szótlan volt s csak a szenvedés és félelemtől elsenyvedt arcok beszéltek. A' elért sikerektől s a még jövendő boldogság reményétől dagadó müvésztetket véltem feltalálni s oh, mit leltem ! . . . Nem idézem fel emlékeimben ezt a képet, nem igy akarok visszaemlékezni reá. A halál előszele csodásán előkészítette a nagymester munkáját, azt láttam s látom ma is, bárhogy űzzem is szemeim elől ezt a képet. Mikor odaléptem az ágy mellé, megismert. Halálfényü szemeit reám emelte . .' . Viaszsárga homlokára tettem kezem, megfogta és mosolygott, a halál képe vigyorgott felém mosolyán keresztül . . , Majd az orvos mindnyájunkat kiküldött a szobából, hogy a beteg több levegőhöz jusson. A szomszéd szobában Sándorral találkoztam. Átkoztam a s )rsot, mely ily kíméletlenül bánt velünk . . . Már éppen készültek az elutazásra, mikor Anna egyszerre köhögni kezdett, egyre rosszabbul lett, mig végre ágynak esett. Azóta fel sem kelt s most vége mindennek. Az orvos nyitotta ránk az ajtót, nénémet szólitotta. Mi csendesen követtük őket. Anna felült az ágyában, mintha uj erőhöz kapott volna, halkan súgott valamit anyjának. Az anyja ijedten, kérdőleg tekintett az orvosra, de ez beleegyezőleg int fejével, mintha mondaná: minden szabad, nincs ami segíthet és semmi sem árthat. S Annát utolsó kívánsága szerint felöltöztették abba a ruhájába, melyben első nagy sikerét aratta: a Violette hófehér ruhájába. Azután nyílt az ajtó s mi elénk, kik öltöztetése alatt a szomszéd szobában voltunk, megdöbbentő látvány tárult. Anna mint egy hófehér árnyék közelgett felénk, megölelte Sándort, aztán engem, majd a zongorához vezetett. — Játszd a Violetta dalát — szólt elhaló hangon. Bennem kimondhatatlan érzések csodás kavargása, mintha az életet ölték volna ki s mint egy magasabb hatalom .suggestiója alatt tettem kezemet a billentyűre s megütöttem az első hangot. Anna rám mosolygott s a szék karfájára támaszkodva énekelni kezdett. Nem volt erőm abbahagyni a játékot és Anna is végig énekelte a dalt, lehunyt szemmel az utolsó mosolylyal ajkán, úgy ahogy dalt talán sohasem zengtek. Á köriilállók halk zokogása, a zongora tompított hangja összeolvadtak fáradt, kimerült tulvilágcsengésü hangjával. S mikor az utolsó akkordot megütöttem s a dal utolsó hangja is elhangzott, lassan leereszkedett a székbe olyan mértékben* a milyen fokban elhalt ajakán a hang. Aztán még egyszer kinyújtotta karját s a szeretett dal utolsó hangjával ajkán befejezte életét. . . S most itt ülök sirod alján. Lelkemben újólag felidézve csodás lényed minden varázsát, tragikus sorsod egész kálváriáját. S bárhogy űzzem is, nem tudok szabadulni gondolatától, hogy ma egy esküvőn voltam hivatalos, amely helyett azonban sírodhoz jöttem, amelyen másnak esküdött örök hűséget valaki, ki egy év előtt azt hitte, hogy véget ért élete ... S én szánlak drága halott, szánlak. S egy méltatlan lélekből kiköltözött érzés szivembe zárásával nyújtok neked elégtetek örökre !
