Közérdek, 1906 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1906-05-26 / 22. szám
Szekszárd, 11, évfolyam. 22. szám. Szombat, 1906. május 26. TOLNAVÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS GAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. AZ ORSZÁGOS Hl. KIR. SELYEMTENYÉSZTÉSI FELÜGYELŐSÉG HIVATALOS LAPJA. Megjelenik minden szombaton. Kiadóhivatal: Báter-nyomda, Kaszinó- Bazár épület. Az előfizetési pénzek és hirdetések Ide küldendők. HIRDETÉSEID legjutányosabb számítással, díjszabás szerint. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Beírnunk atársak: JANOSITS KÁROLY. KOVÁCH ALADÁR. Kiadja Báter János nyomdája Szekszárdon. Szerkesztőség: Széchenyi-utcza 1085. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Ellő FIZETÉS : egész évre 10 kor., félévre 5 kor., negyedévre 2 kor. 50 fill. NÉPTANÍTÓKNAK, ha az előfizetést egész évre előre beküldik : 5 kor. leghithűbb katholikusok is küzdöttek. Ott van a legvallásosabb fejedelem Il-ik Rákóczi Ferencz, ott a protestánsok vallás egyenjogúságát kiküzdő nemes katholikus főurak. Bocskai fegyverfogása sem minősithető tehát egyszerű vallásvédelemnek. A marczona hajdúk ereit a legtisztább hazaszeretet he vitette, ez adott karjukba erőt, ez keményitette kardjuk aczélját. Ha akkor ők sikra nem szállanak, hol van azóta a hires magyar alkotmány? Ha azt a királyi önkénynyel hozott egyetlen egy törvényczikket hallgatással tűri a nemzet, úgy, mint egyik történetirónk mondja: vége a magyar alkotmánynak, hoztak volna már azóta ellenünk törvényt százat és ezeret! Annak az 1606. julius hó 4-én megkötött bécsi békének tehát sokkal nagyobb történeti jelentősége van, mint első pillanatra látszik. Nevezhetnénk ezt ama bizonyos archimedesi pontnak, a melyen a későbbi nemzeti as- pirácziók és szabadságért folyó küzdelmek, hogy úgy mondjuk, lábukat megvetették. Ezeknek a békepontoknak meg nem tartása és kijátszása adja meg, az aranybullában is lefektetett nemzeti fegyveres ellenállás elvén kivül, a Bethlen és Rákóczi féle szabadBocskai. Most lesz háromszázadik évfordulója a hires bécsi békének. Kiküzdőjének, a nagy Bocskainak nevétől hangos az ország, a magyar szabad- ságharczok úttörő bajnokának emlékét ünnepelik szerteszét. Fájdalom, a méltó s igazságos szép nemzeti ünnep felekezeti ünnepséggé zsugorodik össze. Pedig Bocskai az egész nemzeté, méltó lenne tehát az egész magyar nemzet osztatlan hálájára és elismerésére. Igaz, hogy az ő első fellépése a „vallás jegyében“ történt, csakhogy akkoriban a vallás egy volt a magyar állameszmével. Erdély protestáns fejedelmi udvaraival, védbástyája, utolsó menedékhelye volt a magyarságnak. Török, német egyaránt ölte a nemzetet, de a mig amaz megelégedett a türelmes birka jól jövedelmező gyap- jával, ez az egész birkát akarta két bőrrel, vagyis húsostól, mindenestől. S ősi ellenségünk nagyon is jól tudta, hogy a lelkiismereti szabadság ama bizonyos mimóza pudica, a mely legkisebb érintésre is érzékeny, erőszakra pedig annál inkább; a vallási egyenetlenség szításával a magyart akarta a magyar ellen uszitani s a vallási türelmetlenség elhajított csóvája csakugyan lángbaboritotta az egész országot. Szenvedélyek, fanatizmus dúlt mindkét részen. Igazságos történetiró nem tesz e tekintetben különbséget katholikus és protestáns között. Ma is mesterek vagyunk egymás bosszantásában. Egy cseppet sem csodálható tehát, ha az akkori országgyűlések a nemzeti és vallási sérelmektől hangosak és jajosak s az sem lephet meg, ha a protestánsok sérelmei gyakoriab- bak: Bécsnék, az udvarnak érdeke volt, a mint kimutattuk, a magyarság gyengítése, pedig a magyarságot akkoriban leginkább Erdély s a Kassa körüli, jobbára protestáns országrész képviselte. Az . 1604-ik országgyűlés igy már szükségét látta a protestáns érdekek védelmének. Az ország szenvedésével és nyomorával együtt 21 t. czikkbe foglalta össze az ő sérelmeiket is, de *erre Rudolf király a maga hires 22-ik tör- vényczikkével felelt, megtiltván, hogy egyáltalán vallási ügyekkel foglalkozzék az országgyűlés. S a vallási ügy most már — nemzeti ügygyé változott s a protestánsok sérelme egy lett a nemzeti sérelemmel, —amelyek megszüntetése érdekében századokon át a TÁRCZA. ‘ Ha. Ha, Ila, hol vagy ? . . . gyere föl! kiál tott le özvegy Sághyné a parkba. A hívásra felszaladt a bolondos szöszke Ila és már majdnem pityeregve mondta az édes anyjának: Nézd anyám, a Laczi nem akart itt maradni, azt mondta, hogy sürgős dolga van a kaszárnyában, pedig úgy szerettem volna, ha ma estére itt marad! — No ne sírj azért édes kicsi Iláin —- szólt Sághyné — majd eljön holnap, tudod, hogy a katonának első a kötelesség, még ha vőlegény is. — Most pedig gyere szépen a szobádba, a varrónő vár, próbáld fel a menyasszonyi ruhádat! Amint ezt Ila meghallotta, elfelejtett mindent és nagyokat ugorva a lépcsőkön, egy pillanat alatt fönn volt szobájában, úgy, hogy kissé termetes édes anyja csak alig birta utólérni. S mikor magára vette a hófehér selyemruhát, a mi maga volt a gyönyörűség, nézegette magát minden tükörben külön-külön, hogy áll a csipke, a gyöngy, fodor és mikor eszébe jutott, hogy néhány nap múlva ebben fog lépdelni a kis falusi kápolnába a fess Laczi hadnagy karján, kicsi repeső szivét összeszoritotta valami kimondhatatlan érzés úgy, hogy azt hitte, hogy mindjárt, de mindjárt meghal Egy negyedóra múlva azonban már megint lenn volt a parkban. , Nevetve, kaczagva tánczolt végig az utakon, meg-megcsókolt egy-egy virágot, megsúgta külön a rozmaringnak, hogy készítse elő az ünneplő ruháját, mert ő is meg lesz híva a lakodalomba. A halkan susogó májusi szellővel megüzente a tengernek, hogy világért se legyen haragos, mert elmegy őt meglátogatni nemsokára, de nem egyedül, vele lesz még valaki, az ő édes kicsi párja . . . A nap lassan kezdett alábukni a viola- szin hegyek mögé, mikor megcsendült a kis kápolnában a vecsernyére hivó harangszó. Ila egyet gondolt, abba hagyta a kacza- gást és lassú, komoly léptekkel megindult a kis kápolna felé. Útjában összeszedte az összes gyöngyvirágot, csokorba kötötte és belépett a kápolnába. Az alkonyati félhomályban csak a Szűz Anya fájdalmas arcza ragyogott, a betévedt utolsó napsugártól. És 11a, az örökké kaczagó Ha zokogva borult le a szűz Anya lábaihoz és az édes gyöngyvirág-illattól elkábulva imádkozott, maga sem tudta miért, talán örök boldogságért, hűségért s talán egy piczikét a Laczi hadnagyért is . . . Mikor kábultságából felocsúdott, már elkezdték a vecsernyét. Ijedten látta, hogy sötétedni kezd és odahaza biztosan keresik s aggódnak érte. Gyorsan elhelyezte a gyöngyvirágot a szűz Anya lábaihoz és elhagyta a kápolnát. Szinte szaladva tért le a kis gyalogösvényre, a mely a park nyugati kijáratához vezetett. Nemsokára be is ért a parkba. Ott már nem félt, mert tudta, hogy ha kiáltanak rá, meghallja. Kényelmesen leült hát egy padra, a hol délután a Laczival ültek, mert a sietéstől nagyon elfáradt. Alig ült ott néhány perozig, a mikor a lábainál valami összegyűrt írást vett észre. Megböködte napernyőjével. A kíváncsiság ördöge nem hagyott neki békét, felemelte és akkor látta, hogy levéike az, mely vőlegényének szól. Eleinte nem akarta elolvasni, mert azt hitte, hogy tán valamelyik barátja irta neki, de később még se hagyta az őt nyugodni, el kezdte hát olvasni a levelet, mely igy szólt: Aranyos Laczikám ! Az elképzelhető legnagyobb örömmel vettem tudomásul, hogy a kis aranyhalat megfogtad. Csak tartsd jól, mert tudod, hogy attól függ jövendő boldogságunk. Én is már szükiben vagyok a garasnak, téged ma is
