Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-06-17 / 24. szám
Szekszárdy I. évfolyam. 24. szám. Szombat, 1905. junius 17. TOLNAVARMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS GAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELD HETILAP. 2v£eg-jelen.il2: minden szombaton. Kiadóhivatal: Széelicnyi-utcza 140. szám. TELEFON-SZÁM : 22. Az előfizetési pénzek és hirdetések Ide küldendők. Hirdetések legjutányosabb számítással, díjszabás szerint. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főműnkatárs : HAUGH BÉLA. Kiadja Báter lános nyomdája Szekszárdon. Szerkesztőség: Széclienyi-utcza 10^5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. ELŐFIZETÉS : egész évre 10 kor., felévre 5 kor., negyedévre 2 kor. 50 fill. NÉPTANÍTÓKNAK, ha az előfizetést egész évre előre beküldik: 5 kor. József kir. herczeg 1833—1905. Ma indul haza, aki mig oda volt, bárhol volt, mindég a — mienk volt. Hozza a szárnyas gőzös dübörögve, reng a honi föld, mélyen hajolva bólogatnak a fák, amerre elrobog. De a mig máskor öröm kisérte minden lépését, arczok kigyultak, szemek ragyogtak, ma sötét gyász fogadja, szomorú némaság, fakó arcz, suttogó, alig hallható hang, könnyes szemek . . . Olyan szomorú ez az ország, mint egy nagy temető, — kiszakadt a magyar ember szivéből egy darab! Hozzák haza a századok óta talán legelső: minden porczikájában magyar királyi herczeget. Hol is pihenhetne édes- dedebben, mint az ország szivében, kedves fővárosában, hű magyarjai között, akiket úgy szeretett, s akik áldják még a haló porát is . . .? Ez a föld szülte, ennek a földnek élt, ez a föld takarja el nyugvó hamvait . . . Hónapok óta kisérjük már aggódva haláltusáját, talán a mi imádságunk tartotta benne a nagy lelket edTjá-ECZA,Mese. Ä virág és a tölgy. (Aurelio Bertola.) Äz erős, vén tölgy láttára Könny jött a virág arezára: — hitvány fa koronája <5sz végéig el nem hányja Haragos zöld leveleit S én, ki kecses színekkel itt Most is pompázva ragyogok, Alig élek rongy egy napot I I>e a tölgy igy nyugtatá meg : „Qyöngéd dolgok a legszebbek.“ Olaszból: Krcsmárik Pál. Esterházy Bálint gróf Emlékiratai* Bármennyire is ismerjük már ma Fran- czia ország fölötte érdekes történetét a XVIII. század második felében — úgy a politikai eseményeket, mint az akkori mozgalmas társadalmi életnek képét, — mindig nyereségnek kell tekintenünk, ha jó tollú, szellemes * Erre a bennünket tolnamegyeieket nagyon is közelről érdeklő közleményre különösen is felhívjuk olvasóink figyelmét. A SZerk. dig is? Talán érezte, hogy még élnie kellene — mi értünk? s most kellene élni még csak igazán?! Mert a magyar szív dobogását, a magyar lélek csendes, nem tolakodó, de örökre hu szeretetét senki, senkisem tudta még a bíborban úgy megérteni, vagy talán megérzem, mint az a szent, nagy asz- szony, kinek szivében nyolczadik tör volt a genfi gyilok és ö, a ki velünk örült, velünk vigadott, velünk szenvedett, velünk tűrt, velünk remélt . . . Oh, hogy az ilyen verőfény csak századonként süt rá a magyarra és nem örökké tart! De jön már ... Ne lásson tehát könnyet a szemükben, úgy fájna ez neki. Hozzad, repítsd azért te szárnyas kerék vígan dübörögve, mintha nem is temetésre hoznád. Mert nem halott, a ki él, nem sir, nem temető a magyar népnek szive, de maga a feltámadás, az örök élet, mert a kit befogad, magába zár, minden időknek végéig nem lészen annak elmúlása. Igen, nézzétek, éled már a halott, a mikor itt, az ismert honi tájakon viszik keresztül, — most robog be a — halhatatlanságba; üdvözletünk tehát inkább az örökre élőnek szól, könnyünk, meleg részvélünk pedig azoknak, akik az ő szivével a mi szivünkhöz is hozzánőttek . . . Boldogok azok, a kik mérhetlen fájdalmukkal a szivükben, egy egész nemzet könnyes szeméből meríthetik a vigasztalásnak szent lelkét . . . De hát a mi könnyeinket ki törli le ? B. A szekszárdi rendezett tanács. A szekszárdi rendezett tanács ügye, ha a Hiób híreknek hitelt lehet adni, most már csakugyan megfeneklett. Bár a belügyminiszter végleges döntése még nem érkezett le, az a hir tartja magát, hogy a minisztérium nem hajlandó Szekszárd óhaját teljesíteni, mert az anyagi garancziákat nem látja a várossá fejló'déshez s éppen ezért nem engedélyezi a rendezett tanácsot. Megvalljuk, nem tudjuk a hirt ily formájában készpénzül fogadni. Lehetetlennek találjuk ugyanis, hogy odafent egyszerűen a negáció merev álláspontjára helyezkedhessenek akkor, amikor egy 16 ezer lakosú város boldogulásáról és jövőjéró'l van szó. 8 előnyös helyzetű szereplő egyéniség mémoire- jai kerülnek közkézre. Az a vastag kötet, mely most jelent meg a franczia könyvpiaczon,1) s amely Esterházy Bálint grófnak emlékiratait tartalmazza, reánk nézve nemcsak azért érdekes, mert nagyon ügyes képét adja a franczia állapotoknak a forradalmat megelőző években; ér dekes más okból is. Esterházy családfájának megállapitása adja meg erre a feleletet. Esterházy Bálint, a mémoires szerzője, szépapja anyai ágon Bezerédj Pálnak s az ő birtokában maradtak meg az emlékiratok is, továbbá egy-két értékes, Esterházyra vonatkozó emléktárgy, melyekről még lesz szó. Bezerédj Pál — mint Daudet, az emlékiratoknak sajtó alá rendezője, ezen kor hires történetírója emliti bevezetésében — Apponyi Sándor gróf ajánlatára a legnagyobb szívességgel bocsátotta rendelkezésére az összes nála őrzött, Esterházyra vonatkozó émlékeket s csak igy vált lehetővé az emlékiratoknak az eredetin alapuló első teljes publikácziója. Esterházy Bálint unokája volt Esterházy Antalnak, a hires kurucz tábornagynak. Midőn ez Rodostóban meghalt(1722), fia Bálint-József Franczia országba ment, hol szívesen fogadták s csakhamar kiterjedt előkelő ismeretségre tett szert. Philippine Nougaréde-del >) Mémoires du Comte Valentin Esterházy avec nne introduction et des notes par Ernest Daudet. Paris, 1905. kötött házasságából született 1740-ben Bálint, a mémoires szerzője. A családnak vagyona nem volt, igy a midőn 1743-ban Bálint apja meghalt, két kis gyermeket hagyván maga után, a legnagyobb szükség köszöntött be hozzájuk. A kis Bálint neveltetését a derék Bercsényi László gróf vállalta magára, aki őt egykorú fiával együtt katonának nevelte; ugyancsak Bercsényi járta ki azt is, hogy 1000 tallért utalványozzanak ki nyugdíjul az özvegy részére. Bálint Bercsényi legidősebb fiával Páriában tanul egy ideig, majd Lunéville-be költöznek, ahol Szaniszló, a szerencsétlen sorsú lengyel király tartotta udvarát, akinek Bercsényi főlovászmestere volt. A lunévillei kir. udvarban előkelő társaság gyűlt össze s gyakran megfordult ott Bálint is, akit élénksége, eszessége miatt csakhamar mindenki megkedvelt. Bár jó későn szánja rá magát emlékiratainak megírására (1798 és 1804 közt), mégis nagy szemlóletességgel és élénkséggel adja elő érdekes ifjúkori élményeit, kalandjait. A magyar huszár vér benne volt, ha nem is nevelkedett magyar földön. Akkor érezte magát talán legboldogabbnak, mikor 1757-ben magához hivatja egy nap Bercsényi s tudomására hozza, hogy századossá lett fia ezredében. 17 éves és százados! Pár buzditó szót intéz hozzá Bercsényi ez alkalommal, s ezek még 30 év múlva is visz- szahangoztak fülében: „ . . . Fiam, soyez