Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1905-06-17 / 24. szám

Szekszárdy I. évfolyam. 24. szám. Szombat, 1905. junius 17. TOLNAVARMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS GAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELD HETILAP. 2v£eg-jelen.il2: minden szombaton. Kiadóhivatal: Széelicnyi-utcza 140. szám. TELEFON-SZÁM : 22. Az előfizetési pénzek és hirdetések Ide küldendők. Hirdetések legjutányosabb számítással, díjszabás szerint. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főműnkatárs : HAUGH BÉLA. Kiadja Báter lános nyomdája Szekszárdon. Szerkesztőség: Széclienyi-utcza 10^5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. ELŐFIZETÉS : egész évre 10 kor., felévre 5 kor., negyedévre 2 kor. 50 fill. NÉPTANÍTÓKNAK, ha az előfizetést egész évre előre beküldik: 5 kor. József kir. herczeg 1833—1905. Ma indul haza, aki mig oda volt, bárhol volt, mindég a — mienk volt. Hozza a szárnyas gőzös dübö­rögve, reng a honi föld, mélyen ha­jolva bólogatnak a fák, amerre elrobog. De a mig máskor öröm kisérte minden lépését, arczok kigyultak, szemek ra­gyogtak, ma sötét gyász fogadja, szo­morú némaság, fakó arcz, suttogó, alig hallható hang, könnyes szemek . . . Olyan szomorú ez az ország, mint egy nagy temető, — kiszakadt a magyar ember szivéből egy darab! Hozzák haza a századok óta talán legelső: minden porczikájában magyar királyi herczeget. Hol is pihenhetne édes- dedebben, mint az ország szivében, ked­ves fővárosában, hű magyarjai között, akiket úgy szeretett, s akik áldják még a haló porát is . . .? Ez a föld szülte, ennek a földnek élt, ez a föld takarja el nyugvó hamvait . . . Hónapok óta kisérjük már ag­gódva haláltusáját, talán a mi imád­ságunk tartotta benne a nagy lelket ed­Tjá-ECZA,­Mese. Ä virág és a tölgy. (Aurelio Bertola.) Äz erős, vén tölgy láttára Könny jött a virág arezára: — hitvány fa koronája <5sz végéig el nem hányja Haragos zöld leveleit S én, ki kecses színekkel itt Most is pompázva ragyogok, Alig élek rongy egy napot I I>e a tölgy igy nyugtatá meg : „Qyöngéd dolgok a legszebbek.“ Olaszból: Krcsmárik Pál. Esterházy Bálint gróf Emlékiratai* Bármennyire is ismerjük már ma Fran- czia ország fölötte érdekes történetét a XVIII. század második felében — úgy a politikai eseményeket, mint az akkori mozgalmas tár­sadalmi életnek képét, — mindig nyereség­nek kell tekintenünk, ha jó tollú, szellemes * Erre a bennünket tolnamegyeieket nagyon is közelről érdeklő közleményre különösen is felhívjuk olvasóink figyelmét. A SZerk. dig is? Talán érezte, hogy még élnie kellene — mi értünk? s most kellene élni még csak igazán?! Mert a ma­gyar szív dobogását, a magyar lélek csendes, nem tolakodó, de örökre hu szeretetét senki, senkisem tudta még a bíborban úgy megérteni, vagy talán megérzem, mint az a szent, nagy asz- szony, kinek szivében nyolczadik tör volt a genfi gyilok és ö, a ki velünk örült, velünk vigadott, velünk szenve­dett, velünk tűrt, velünk remélt . . . Oh, hogy az ilyen verőfény csak századonként süt rá a magyarra és nem örökké tart! De jön már ... Ne lásson te­hát könnyet a szemükben, úgy fájna ez neki. Hozzad, repítsd azért te szár­nyas kerék vígan dübörögve, mintha nem is temetésre hoznád. Mert nem halott, a ki él, nem sir, nem temető a magyar népnek szive, de maga a fel­támadás, az örök élet, mert a kit be­fogad, magába zár, minden időknek végéig nem lészen annak elmúlása. Igen, nézzétek, éled már a halott, a mikor itt, az ismert honi tájakon viszik keresztül, — most robog be a — halhatatlanságba; üdvözletünk tehát inkább az örökre élőnek szól, könnyünk, meleg részvélünk pedig azoknak, akik az ő szivével a mi szivünkhöz is hozzá­nőttek . . . Boldogok azok, a kik mérhetlen fájdalmukkal a szivükben, egy egész nemzet könnyes szeméből meríthetik a vigasztalásnak szent lelkét . . . De hát a mi könnyeinket ki törli le ? B. A szekszárdi rendezett tanács. A szekszárdi rendezett tanács ügye, ha a Hiób híreknek hitelt lehet adni, most már csakugyan megfeneklett. Bár a belügyminiszter végleges döntése még nem érkezett le, az a hir tartja magát, hogy a minisztérium nem hajlandó Szekszárd óhaját teljesíteni, mert az anyagi garancziákat nem látja a vá­rossá fejló'déshez s éppen ezért nem engedélyezi a rendezett tanácsot. Megvalljuk, nem tudjuk a hirt ily formájában készpénzül fogadni. Lehetetlennek találjuk ugyanis, hogy odafent egyszerűen a negáció merev álláspontjára helyezkedhessenek akkor, amikor egy 16 ezer lakosú város boldogulásáról és jövőjéró'l van szó. 8 előnyös helyzetű szereplő egyéniség mémoire- jai kerülnek közkézre. Az a vastag kötet, mely most jelent meg a franczia könyvpiaczon,1) s amely Ester­házy Bálint grófnak emlékiratait tartalmazza, reánk nézve nemcsak azért érdekes, mert nagyon ügyes képét adja a franczia állapo­toknak a forradalmat megelőző években; ér dekes más okból is. Esterházy családfájának megállapitása adja meg erre a feleletet. Ester­házy Bálint, a mémoires szerzője, szépapja anyai ágon Bezerédj Pálnak s az ő birtoká­ban maradtak meg az emlékiratok is, továbbá egy-két értékes, Esterházyra vonatkozó em­léktárgy, melyekről még lesz szó. Bezerédj Pál — mint Daudet, az emlékiratoknak sajtó alá rendezője, ezen kor hires történetírója emliti bevezetésében — Apponyi Sándor gróf ajánlatára a legnagyobb szívességgel bocsá­totta rendelkezésére az összes nála őrzött, Esterházyra vonatkozó émlékeket s csak igy vált lehetővé az emlékiratoknak az eredetin alapuló első teljes publikácziója. Esterházy Bálint unokája volt Esterházy Antalnak, a hires kurucz tábornagynak. Midőn ez Rodostóban meghalt(1722), fia Bálint-József Franczia országba ment, hol szívesen fogad­ták s csakhamar kiterjedt előkelő ismeret­ségre tett szert. Philippine Nougaréde-del >) Mémoires du Comte Valentin Esterházy avec nne introduction et des notes par Ernest Daudet. Paris, 1905. kötött házasságából született 1740-ben Bálint, a mémoires szerzője. A családnak vagyona nem volt, igy a midőn 1743-ban Bálint apja meghalt, két kis gyermeket hagyván maga után, a legnagyobb szükség köszöntött be hozzájuk. A kis Bálint neveltetését a derék Bercsényi László gróf vállalta magára, aki őt egykorú fiával együtt katonának nevelte; ugyancsak Bercsényi járta ki azt is, hogy 1000 tallért utalványozzanak ki nyugdíjul az özvegy részére. Bálint Bercsényi legidősebb fiával Pá­riában tanul egy ideig, majd Lunéville-be költöznek, ahol Szaniszló, a szerencsétlen sorsú lengyel király tartotta udvarát, akinek Bercsényi főlovászmestere volt. A lunévillei kir. udvarban előkelő tár­saság gyűlt össze s gyakran megfordult ott Bálint is, akit élénksége, eszessége miatt csakhamar mindenki megkedvelt. Bár jó későn szánja rá magát emlékiratainak meg­írására (1798 és 1804 közt), mégis nagy szemlóletességgel és élénkséggel adja elő érdekes ifjúkori élményeit, kalandjait. A magyar huszár vér benne volt, ha nem is nevelkedett magyar földön. Akkor érezte magát talán legboldogabbnak, mikor 1757-ben magához hivatja egy nap Bercsé­nyi s tudomására hozza, hogy századossá lett fia ezredében. 17 éves és százados! Pár buzditó szót intéz hozzá Bercsényi ez alkalommal, s ezek még 30 év múlva is visz- szahangoztak fülében: „ . . . Fiam, soyez

Next

/
Oldalképek
Tartalom