Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-14 / 41. szám
2 1905. október 14. czunk kiköveztetése, a villanyvilági- tásnak a város tulajdonába való átvétele stb. Mindezek a fontos kérdések meglehetős nagy előtanulmányozást igényelnek, éppen azért szerintünk Szekszárd városának szabályrendeletei megalkotása után a legégetőbb teendője az lesz, ha megalakítja a városrendező, vagy azt bármely más néven nevezendő bizottságot, amely a város tovább fejlődésével, a fejlesztés meglevő eszközeink szigorú mérlegelésével, számbavételével s az uj eszközök előteremtésével tüzetesen, odaadással, szóval teljes rendszerességgel foglalkozik. Ebbe a bizottságba aztán nem állás, tekintély, de a dologhoz értésük alapján kell megválogatni az embereket. Egyátalán a városházából s minden középületből szeretnénk kiküszöbölve látni az úgynevezett tekintélyek kultuszát, a helyi nagyságok bálványimádását, de belevinni a felvetett praktikus eszmék iránt való szeretetet, vagyis, hogy ne az legyen irányadó, hogy mit, ki, de hogy ki, mit indítványoz. Egy nem kicsinyeskedő, mindent fitymáló és gáncsoló, de jogos kritikát gyakorló ellenzéknek is — melyet természetesen a haladás vágya s a modern fejlődés iránt való kellő érzék és tapintat tölt el, — nagyon szép tere kínálkozik Szekszárd városának fejlesztése és nagygyá tétele körül. Az előbb jelzett bizottságra aztán nagyon sok és fontos teendő háramlik. Majd egyszer még erről is beszélünk. Most csak általánosságban. Mindezekelőtt szakítani kell a régi rendszerrel. így a csakugyan szükséges reformok elodázására nem elég a megszokott jelszó : Szegények vagyunk. Más város még szegényebb s még is sokkalta többet áldoz a modern haladásra, igen, mert ott öntudatos terv KÖZÉRDEK szerint, nem ötletszerű elhatározásokkal viszik elő a fejlődés ügyét. Szekszárdon a múltban az volt a legnagyobb baj, hogy minden felmerülő beruházást a város szűkös évi költségvetéséből kívántak fedezni. így aztán az vagy nem futotta, vagy ha egyik-másik, hogy úgy mondjuk érdek- csoport nagyon szoritott valamit, akkor meg a pótadó szökött fel elviselhetlen magasra. így aztán a város maradt inkább, mint haladt. Itt csak egy megoldási mód van. Az imént említett bizottsággal össze kell íratni minden közszükséget, a városi mérnökkel (ha kapunk 800 koronáért) s más szakemberekkel kidolgoztatni a beruházási tervet legalább 8—10 esztendőre s aztán nem kicsinyeskedve, hozzá kell látni az alko- j fásokhoz. Emésszen fel az előbb felsorolt elkerülhetlen beruházás egy- I vagy két milliót, fel kell venni azt kölcsönkép s egy évtized alatt egyszerre létesíteni mindazt, amire csak szükség van. Eddig a jelen nemzedék vállára raktunk ugyanis minden terhet s mert fukar öregeink nem csináltak semmit, bizony sok tenni való szakadt reánk. Azon kell tehát munkálni, hogy ne csak örökösen fizessünk, de ha már fizetjük a nagy pótadót, mi a jelen nemzedék is élvezzünk valamit. Azért kell az alkotásokat egy nagy beruházási kölcsönnel egyszerre létesíteni, hogy a költség egy részét az osztó igazság elvénél fogva átháríthassuk az utódokra is. így fejlődhet egy város, egyébként stagnál vagy tönkre megy. Szakadjon vége tehát a foltra folt hányásnak, mert bizony a folt nem birja már a foltot, kilátszik a — mezitelenségünk. Ha Szekszárd csak tataroz és mindég tataroz, uj alkotásokat nem létesíthet,, igy spórolása, fukarkezü gazdálkodása bizony nem sokat ér, mert minden két garasa, hat krajczárba kerül, mint az egyszeri pénzcsinálónak. B. Válság II. Irta: Kirchner József, gépészmérnök. (Folytatás.) Nézzük meg felsőbb szakoktatásunkat. Melyek és milyenek a mi felsőbb szakiskoláink ? Vájjon megfelelnek-e a közgazdasági igényeknek, tényleg betöltik-e azt a cultur- missziót, a mit a nemzet és maguk iránti szempontokból hivatva lennének betölteni. A magyar közgazdasági életnek irányitói két szakiskolából kerülnek ki. Az egyik tisztán gazdasági jelleggel bir, a másik technikai főiskola. Mit nevel az egyik, mit nevel a másik ? A tisztán gazdasági jelleggel biró főiskolánkban a tanulmányi idő két év. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a gyakorlati oktatás mellett, a gazdasági szakelméletek egész halmazát kell ilyen í’övid idő alatt megemészteni — s igy a gazdaság-politikai kérdések tárgyalására kevés vagy semmi idő áll a rendelkezésre — könnyen beláthatjuk azt, hogy ez az iskola olyan elemeket, a kik hivatva lennének a közgazdasági életben vezető, irányitó szerepet vinni — produkálni nem képes. Nem akarom ezzel lekicsinyelni eme főiskolánk tudományos kiválóságát, mert hiszen mit tehetnek az ottan működő jeles tanárok arról, ha a társadalom, a közvélemény beéri azzal, a mit ez idő szerint nyújtanak. Érdekes megjegyezni, hogy ama főiskolával kapcsolatban egy gépkisérleti állomás van egybekötve. Nyilván abból a czélból, hogy a gaz- dász-akadémikus a gazdaság szolgálatában álló gépekkel és műszaki újításokkal megis- merkedhessék. Van-e ennek az egyébként sok jóakarattal járó czélnak valami eredménye ? Semmi! Mert vájjon mit használ, micsoda tanulással járhat a gazdász-akadémikusra az, ha számtalan sok gépet üzemben lát s az egész műszaki ismerete legfeljebb csak annyira terjed ki, hogy a szecskavágó gépet megtudja különböztetni a venyigezuzótól. Már pedig ignoti nulla Cupido ! A legkisebb gyerekjáték mechanikáján nem igazodik el az, akinek ebben az irány. tettétek, hogy visszajöttetek, mert nekem is kellemetlen volna most a szaladgálás. Ez alatt pedig a falu felől egy kis 12 évesnek látszó csinos leányka közeledik. Torony iránt egyenesen neki tart a vén bojtárnak. A nagy homokban alig tud szegényke bandukolni, minden lépésnél ki kell huzni lábát a meleg homokból. Izzad a kis láuy, de azért szívesen megy a Bandi bácsihoz. Nem fél sem szúrós nézésétől, sem nagy bajuszától, sem dörgő hangjától. Tudja, látja azt a kis lány, hogy mikor vele beszél a Bandi bácsi, mosolyog a szeme, azt a bajuszt pedig már sokszor megczibálta ő, a mikor nem is volt ilyen szürke, az a dörgő hang a kis lány szerint tele van olyankor édes, hízelgő színezettel. Más talán nem látná, nem érezné ezt, de a kis Magda akár megesküszik rá. A bojtár figyelni kezd a lépések által okozott neszre s ránéz a kis kutyára. Az már észre vette a jövőt, visszanéz a gazdára s farkát mozgatja. Majd nyüzögni kezd, szeretne elfutni a jövő elé, de nem mer. A gazda nem ad engedelmet. Már ott botorkál a kis lányka a bojtár háta megett, de nem mer kiáltani Bandi bácsinak, mert nem néz hátra. Egyszerre megszólal az öreg: — Mi jót hoztál Magda? A kis lányka elbámul. — Mi, hát Bandi bácsi bátra is lát? Mosolygott a vén bojtár, megfordult, felemelte a leányt s jól megdörzsülgette arczát a szakálla helyével, aztán nagyot csókolt arczára. — Nem a, kis Magdám, de ismerem én már neked a lihegésedet is. Ha a kis kutyám megismer, ha lát, én megismerlek, ha nem is iátlak. De mondd csak, miért jöttél ? Az öcsém, Jóska küldött, vagy mi az ? Megjöttek ? Ekkor jutott eszébe, hogy különös is ennek a kis lánynak a kijövetele s talán nem is jót jelent. De hogy nem sirt az okos kis lány, hát mégis megnyugodott. Még se rósz hirt hozhat. Mert el is feledtem mondani, hogy András bojtár öt—hat évvel ezelőtt Debre- czenben a Simonffyak számadd juhásza volt. Egy ízben Szegeden 2500 írtért juhokat adott el a gazdája részére. Máskor is megbízták őt ilyennel, de a mondott esetnél különösen járt. A bojtárja egy derék szép legény volt és mig Debreczenbe érkeztek a maguk taligájával, útközben a bojtárja leütötte s elvette mind a pénzt. Félig holt volt, a midőn a kis ló bevitte a Simonffyak tanyá- [ jára a taligát. Akkor még nem voltak csend- j őrök, hát nem tudták megtalálni a bojtárt, j vagy tudom is én, talán azok sem tudták volna megtalálni, mivelhogy nagyon ügyes j gazember volt. A Simonffyak nem okozták a szám- ! adót, de ez annyira szivére vette a dolgot, i hogy elment s beállt öcscséhez, Jóskához, bojtárnak. Azt mondta András, hogyha a gazdájának a pénzét nem tudta megőrizni, nem érdemes arra, hogy a juhait őrizze. S aztán hiába marasztották a vén szolgát. Elbujdosott, mig Jóskához nem került Szabolcsba. A kis lány az utolsó kérdésre felelt. '— Most jött édes apám haza, alig egy fél órája. — Volt már Barkóczy uraságnái ? — Nem volt. — Hát miért ? — riadt fel András — első dolga az volt. Tudhatja én rólam — tette aztán hozzá. — Azt mondta az a bácsi, hogy ráér. — Melyik bácsi te béka ? —- Bandi bácsi haragszik, akkor én nem beszélek. Ekkor leült az öreg bojtár a földre a kis lány mellé és úgy kezdett vele beszélni. — De muszáj ám beszélned, — szólt lehetőleg halkitva hangját — tudod muszáj. Mert ha nem beszélsz, soha nem lesz piros pántlikád. A kis lánynak nemcsak a piros p nt- lika, hanem András bátyjának különös viselkedése is feltűnt. Kis gyermekekben is megvan az a szándék, hogy azoknak, a kiket kedvelj hasznára szeret lenni s mig nagy emberek sokszor mutatják csak ezt a szándékot, a kicsik mindig őszintén igyekeznek a beléjük helyezett várakozásnak megfelelni. Csakhogy a kicsiket az istenadta romlatlan szívből eredő jóakarat sokszor komikussá teszi. Magda oly fontoskodó arczot vágott, hogy az öreg bojtárnak kedve volt felölelni a kis aranyost s azt a furcsán mosolygó kis száját megcsókolni. De most egyéb dolga volt. — Ne arról beszélj Magdikám — hanem azt mondd meg, hogy eladta-e apád a birkákat. — El ám, mindet, de mindet.
