Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-09-02 / 35. szám
2 KÖZÉRDEK 1905. szept. 2. A mi közintézményt maga a községi szervezet létesített, sikerültnek nem mondható. Úgy járt Szekszárd közönsége is az elsó' vállalkozókkal — villanytelep, építő — mint majdnem minden magyar község és város is; prédául esett a szemfüles idegen tőkének. Most azután járhatunk olyan sötétben este 9 órakor, ha a holdvilág elfelejt segitni rajtunk, hogy örüljünk, ha valakinek neki nem megyünk, vagy épen a villanyvezeték póznáinak. A gőzfürdő szerencsétlen elhelyezésénél s egyéb fogyatékosságainál fogva a város terjeszkedésének legtermészetesebb útját zárja el a vasút felé. A nagyvendéglő úgy meg van építve, hogy ember legyen a ki olyan drágán, olyan esetlen dolgot produkál. De nyugodjunk meg abban, hogy mind e három intézmény drága a közönségnek s vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy miután még keveset létesítettünk, nincs minden elrontva. Nézem, miből fog itt a városi élet kifejlődni? Hazánkban tisztán az őstermelés is nevelt városokat; mi is a termékeny síkságon telepedtünk meg! Hát kérem, a mi Szekszárd föld- mivelését és állattenyésztését illeti, arról csak beszélni lehet, de az a valóságban alighogy tengődik. Szekszárdon nincs egy tisztességes ló sem! Csupa katonai lovak. Csikót meg igazán újság látni. Adler csikóját úgy megvizitelték, mint valami uj nagy hivatalnokot. A tehenészettel is csúnyán állunk. A folytonos istállóztatást nem bírja ki a tehén anyag. Csoda-e, hogy sátoros ünnepkor Várdombról kell vajat rendelni hetekkel előre a háziasszonyoknak. Azután mennyi tamásii, dombóvári s egyéb vidéki sajtot hoz nekünk a posta!! Nincs elég földünk, nincs legelőnk. Lesz-e valamikor? Addig szegények maradunk. De hát az iparban talán erősek vagyunk? Úgy látom, hogy ötödik, hatodik kis faluból rendelik falusi asztalostól a szekszárdiak a legszebb bútorokat, a tolnai szabónak jobb kundschaftjai vagyunk, mint a falubeliéi, a pesti szabóinkat büszkén emlegetjük: no koporsót ád a Pirnitzer-czég! Hogy hol készül, mit törődnénk vele. Kereskedelem is csak hogy épen van valamicske. Mindössze három közeli falu szorul e tekintetben ránk, elhagy e tekintetben is bennünket Bonyhád, Dunaföldvár, Paks, Tolna, Dombóvár. Mindez bizony sovány erecske ahoz, hogy városi életté dagadjon. Pedig: a városi életet nem a miniszter adja, mint a városi czimet; a városi élet folyama a lakosság karjában, lelkében, agyában működő erőkből táplálkozik. A városi élet a gazdasági erőknek a működés és humánizmus czél- jából való összpontositása. Van-e erőnk ilyen összpontosításra? Bezerédjnk csak egy van, ő meg az egész országé és kell, hogy maradjon. Részéről többet nem kívánhatunk. Hanem dolgozzunk azon, hogy a gazdasági életünk minden ágának megadjuk azon kedvező feltételeket, melyeknek hiányát oly sajnosán érezzük. Ne bízzuk magunkat tisztán a szüret szeszélyére, a borkereskedők kedvére. Bortermelésünknek is sok a baja. Úgy szeretném látnis ha minden szőlős gazdának igazi „tanyája“ volna, nem egy lyukpincze, hanem olyan tanya, mely hogy gyermekeinket „úri embernek“ neveltetjük s elvégeztetünk velük mindenféle iskolát. Eljött már annak a legfőbb ideje, hogy a hivatalnoki állások bámulásából kijózanodjunk, hiszen legfényesebb bizonyiték erre a fizetésemelési mozgalom. Bizony majdnem az egész vonalon igaz és őszinte az a kétségbeesett jajgatás, a mit a hivatalnoki kar hallatott az utóbbi időkben. Eljött a legfőbb ideje annak, hogy gyermekeinket ne erőltessük a hivatalnoki pályákra, mert igy nemcsak a magunk nyomorúságát növeljük, hanem igen gyakran gyermekeinket is szerencsétlenekké tesszük. Eljött a legfőbb ideje annak, hogy nagyobb gyakorlatiassággal gondolkozzunk és a boldogulást ne a látszatban, ne a külsőben, hanem a tisztességes munkában keressük. Jól tudjuk, hogy a meggyökered- zett balitéleteket nehéz megváltoztatni, hogy a mai társadalmi rend szerint lehetőleg mindenkinek az a törekvése, hogy „úri ember“ lehessen; de bizunk a magyar nép józanságában, hogy végre is kiábrándul a czifra nyomorúságból és belátja azt, hogy nem okvetlenül szükséges mindenkinek a diplomás pályákra lépni. Bizunk abban, hogy az ipar és kereskedés iránt érzett megvetés el fog múlni, vagy legalább is csökkenni fog; és bizunk abban, hogy csak olyanok fogják gyermekeiket az elméleti tanulmányokra kényszeríteni, avagy biztatni, a kiknél megvan a föltétel arra, hogy ez a vállalkozás sikerüljön is. Szekszárd jövője. Hogy a jelene nem virágzó, mindenki érzi. Igazi városi életnek ma itt még úgy szólván semmi nyoma. Az egyik szerelmi bánatát akarja elfelejteni ; a másikat kalandvágya, a barma- j dikat anyagi gondok, a negyediket egy el, nem ért czél miatt való elkeseredettség hozza ide a távolba. Bennem is ez az utóbbi érlelte elhatározássá azt a gondolatot, hogy elhagyom szüléimét, barátaimat, otthonomat és Indiába keresem majd azt, amit hazámban nem találhattam fel. Márczius elsején (1904) még azt sem tudtam, hogy a hollandusoknak vannak gyarmati csapataik és alig három hét elteltével, 21-én már határán voltam e csatorna országnak. .... A műegyetem hallgatója voltam már, mikor szüleim egy szerencsétlen csapás következtében, anyagilag tönkre mentek. Azonban jó atyám szeretete megőrzött néhány ezer forintot arra, hogy tanulmányaim befejezésére segélyt nyújthasson. Két évig minden nagyobb akadály felmerülése nélkül haladtam a kitűzött czél felé. Az első szigorlatom azonban nem sike rült. Középiskoláimat igen jól végeztem bár, de hát az egyetemi rendszer — mint tudjuk — egészen más. De hagyjuk ezt. Azt elismerem, hogy — igen természetesen — hibás voltam én is benne. Hogy egy évet ne veszitsek, a haditengerészetnél leszolgáltam egy évi önkéntességemet. Ez után az óv után kezdődött azután az élet önálló fcntartásáért folytatott, előttem ez ideig ismeretlen nehéz küzdelem. Nem volt annyi pénzem, hogy az egyetemre beiratkozhattam volna, állást kerestem tehát mindenfelé. De arra a meggyőződésre jutottam, hogy diploma nélkül csak félember az ember; ezért rokonaimhoz fordultam segítséget kérve; ők aztán havi 60 koronával és a tandíj , lefizetésével magukra vették e terhes gondomat. Megtudtam, hogy Zürichben egy félévvel kevesebb, illetve rövidebb a tanulmányi idő, mint nálunk; azt gondolván, hogy az élet is olcsóbb, 1903 október 4-én utrakel- tem. Két éjjel és két napon át tartó szaka datlan utazás után, végre nagy fáradtan, di a legszebb reményekkel telve, 7-én délután 5 órakor Zürichbe érkeztem. Első dolgom az volt, hogy a ,,Zürichi Magyar Egyesületet“ felkerestem. Azt gondoltam ugyanis, hogy mint földit, mint egy hazába valót szives Útbaigazításukkal látnak itt el. Adtak is útbaigazítást, de milyent! Itt tudtam meg azt is, hogy csakis a felvételi vizsga letétele esetén léphetek be, mint rendes tanuló az egyetemre. Azután nagy csodálkozásomra még azt, hogy az élet Zürichben igen drága s igy legkevesebb 100 frank havi gázsira van szükség. Nagy nélkülözések árán mégis sikerült 60 frankból olyképpen beosztani a megélhetésemet, hogy nem kellett — éhezni. Az egyetemre csak mint rendkívüli hallgató iratkozhattam be. A félév vége közeledett s vele a felvételi vizsga napja is. A hónap utolsó hetében csak vajaskenyérre tellett. Ezen tengődtem jó egy pár napon át. Soha sem éreztem annyira a pénz hiányát, mint ekkor. És ez a helyzet tanitott meg arra is, hogy egy fillérnek is átkozottul nagy az értéke, Ka — más zsebében van. Ehhez a különben is kétségbeejtő helyzethez járult még az, hogy könnyelmű lakótársam adósságokba sodort. Lakótársamat atyja hazavitte és azon szent fogadással erősített ígéretével, bogy a fiától nekem járó 170 frankot postafordultával megküldi, a legnagyobb zavarban hagyott. ;— Ígéretét persze nem váltotta be. A második félévet Münchenben akartam tölteni, azon reményben, hogy ott kevesebb nélkülözés árán megélhetek a rendelkezésemre álló összegből. Hogy tanulmányom folytatá sának szinterét Zürichből Münchenbe tehes- sem át, egyik hozzámtartozótól nagyobb összeget kértem. Kérésem azonban teljesítés nélkül hangzott el. Rettenetes helyzet volt. Határoznom kellett és egy pillanat alatt eldöntöttem sorsomat. Idegenben tanács és pénz nélkül! Istenem, mihez fogjak, mitévő legyek 1 Állást nem kaphatok, mert diplomám nincs, sem gyakorlottságomról tanúskodó bizonyitványom! Hova menjek ? kihez forduljak ? Haza ? 1 Utolsó fillérig kiszipolyozni atyám zsebéből a pénzt. Nem, ezt nem teszem már húgom és öcsémre való tekintetből sem! Tizennégy év alatt elég pénzbe kerültem már. Aztán meg 22 éves fiatal ember megél, ha kell, a jég hátán is. Foglalkozás után néztem hát. írtam Pólába a tengerészethez, kértem, hogy újból vegyenek fel. Tagadó választ kaptam. Budapesti rendőrkapitánysághoz irtani s kérdeztem, hogy képzettségemnél fogva felvesznek-e, esetleg a titkos rendőrök közé. De persze, még csak feleletre sem érdemesítettek. Kapkodtam fűhöz fához, ajánlkoztam én mindennek, csakhogy becsületes utón szerezhessem meg mindennapi kenyeremet. És ajánlkozá- saimra vagy nem kaptam választ, vagy ha kaptam, az mind tagadó volt. Ekkor a véletlen kezembe juttatott egy könyvet, amely a franczia idegen légióról
