Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-08-12 / 32. szám
2 közérdek És bár meleg szimpathiánk vonz a magyarnemzet gerinczéhez: a föld népéhez — s annak uraihoz, mi mégis tudásunk kicsinységével ugyan, de bátorságunk Dávid-féle parittya kövével képesek volnánk szembe szállani és állást foglalni mindennemű olyan törekvés ellen, mely a szeparáció jellegével, még újabb széttagoltságot kivánna teremteni az amugyis széttagolt országban s egyik osztálynak óhajtott boldogulását a másiknak kárán, vagy romlásán kivánná felépíteni. Mert jaj annak az országnak, a hol nem egymás mellett, de egymás hátán keresztül akarnak a társadalom egyes osztályai a boldogulás czélja felé eljutni. Itt talán lehet elérni pillanatnyi sikereket, de a nemzeti nagyság legbiztosabb jele, az általános megelégedettség el nem érhető' soha . . . Tudja, érzi ezt a felhivás kibocsátója is, mert a gazdák tömörüléséhez meginvitálja a dolgozó magyar- ország összes produktiv elemeit. így már helyes, csak is ez a helyes. Elvégre gazdaság, ipar, kereskedelem oly egymással szorosan összefüggő fogalmak, hogy közös érdekük, czéljuk, egymásra utaltságuk elvitáz- hatlan. Csak egymással — de soha egymás nélkül, vagy ellen ! Mi tehát a gazdák tömörülése alatt voltaképen gazdasági alapon való szervezkedést értünk és óhajtunk. Gazdának, iparosnak, kereskedőnek nem egymással szemben, de egymás mellett a helye. Igenis azt kívánjuk, hogy Magyarországnak a tisztességes munkából elő összes elemei egyesüljenek a közös cselekvésre. A Bartal Béla fényes elméjében elgondolt alakulásban vegyen részt, gazda, iparos, kereskedő minden munkájából élő, tervelő agy, de legyen kizárva, speculáció — tisztességtelen verseny, a más romlásán való gazdagodás vágy, a kalandor szellem. Nem papiros búza kell nekünk, de nem is papiros hazafiság, hanem igen is kell gondolatokban gazdag, nemzeti tartalomtól duzzadó gazdasági politika, a mely azonban többet dolgozzék mint — politizáljon. Ez a jövő Magyarország fundamentuma . . . Ily szellemben örömmel és lelkesen üdvözöljük megyénk jeles fiának felvetett ideáját . . . B. Tolnavármegye nyári rendes közgyűlése. Tolnavármegye közönsége f. hó 10-én tartotta szokásos nyári rendes közgyűlését. Hetek óta forr, izzik a közvélemény, várakozással néz a régi vármegyére, hogy vájjon j méltó lesz-e az a hang, amely a közgyűlési terem falai közül kirepül s beleillik a nem- j zet mindenfelől megnyilatkozó közhangulatába, j Az a hang méltó volt Tolnavármegyéhez. Nem a magas C ugyan, mely keresztül sivitja az egész kórust, de a méltóságteljesen 1 búgó bariton, amely voltaképen disze az egész énekkarnak. Fenséges megnyilatkozás az a lélekemelő határozat, a melyet Tolnavármegye közönsége ugyan szavazattöbbséggel, de azért a kisebbség teljes örömére és általános meg elégedésére, egyhangú éljenzés közben foga- | dott el és tett magáévá. Megenyh ülést és megnyugvást találhat benne bármily magas lángoíásu hazafiui lélek, mert félreérthetlenül ki van benne fejezve az alkotmányát féltő magyar ember megütközése, felháborodása, megvan benne az a bizonyos kurucz dacz, amely kardjára csap, hogy ne bántsd a magyart, de megvan benne a férfiúi komolyság, megfontoltság, az ömnéi’séklet, az erő túl nem becsülésének bölcsesége, egyúttal a férfias önérzet, az önbizalom ereje is. A kard megcsörrent, figyelmeztet a forrongó belső indulatra, de még nem villant ki a fényes aczél . . . Deák Ferencz talán csak egyszer volt Tolnavármegye tanácskozási házában, de szelleme állandó otthonra lelt ott." Arczképét, mintha ma is megaranyozta volna egy kósza napsugár, mely a fülledt, forró levegőn át oda tévedt, de az is meglehet, hogy a bozonAndrás nevetett. — Akkor az én Annám volna boszorkány. — A te Annád, öcsém? boszorkánya van annak, még pedig férfi boszorkánya. Az meg én volnék akkor. — Ej, András öcsém, kár volt neked feleségül venni Annát. — Az az én bajom, bátyám. Azt mondja meg, miért van nyitva a kapu? — Mert elmentek. Hát ki ment el ? — Szé . . . hogy is . . . tulajdonképen nem tudom, csakhogy innen ment el egy szekéren egy nő, meg egy férfi. András berohant a házba, Bakajtós utána. A ház üres volt, üres az udvar, üres az istálló. A szekér se volt otthon . András lihegett dühében. 0 ezt az asszonyt igaz szerelemből vette, dédelgette, mint egy gyermeket szokás, hitt benne, a mint Istenben kell hinni, bizott minden szavában és ez mégis megcsalta volna? Átfutott gondolatában mindaz, a mi rövid egy év alatt történt, megújultak emlékében a félig elejtett szavak s most hitte azt, a mit eddig megvetéssel tett hallatlanná. — Anna, Annám ! — kiáltozta az éjbe. A Keselyűé portájáról mintha halk, gúnyos kaczaj volna a felelet kiáltására. Fel-le futott András, de hiába keresett. A mint a szomszéd kerítés mellett el- j haladt, éles szeme mintha egy alakot látott , volna bujkálni a kerítés mellett. Nem érezte ekkor, hogy fáj a lába, | hanem tigris ügyességgel vetette át magát a kerítésen. Utánna mindjárt hallatszott egy nőnek ijedt, fájó sikoltása. — Ne bánts, ne bánts! — Vén boszorkány — hörgött . a le- ] taposott Keselymén András — te tetted azt, j a mi történt. Mondd, hol a fiad, hol a fele- j ségem? — A fiam Bolgáron van. — Nem igaz. — Hagyj el! Igaz. Mit tudom, hol a te feleséged ! Segítség! András magához tért, visszaugrott és [ a szobából egy fokost hozott ki. — Látta kend, bátyám — szól ekkor higgadt, de határozott hangon — hogy a Balaton felé mentek ? — Láttam, öcsém — felelt Bakajtós. — A férfiban nem ismerte kend meg a Keselyné Balog fiát, a Jóskát? — Nem én, öcsém, de tőlem lehetett az is. Az is járt a feleséged körül, mikor még leány volt. — Az jár most is. Aztán András felült a lovára s elvágtatott a Balaton felé. Hajtotta, űzte a bú, bánat és bosszú. Egy nap elvesztette testvégét, feleségét, de a mi legfőbb, elvesztette bizodalmát az emberekben. Süvöltött a szél, nehéz esőcseppek ver- desték izzadt arczát, körülötte villámlott az 1905. aug. 12. tos szemöldökű öreg ur maga mosolygott le onnan felülről, kedve tellett benne, hogy Bezerédj vármegyéje ma sem ejté ki kezéből a magyar alkotmány legerősebb védő paizsát — a törvénykönyvet . . . Körülbelől megalakult véleménnyel jött ide a vármegyei bizottsági tagok nagy része s tisztában volt azzal mindenki, hogy a vármegye semmi olyast nem fog elkövetni, amely akár az ősök fényes tradiczióival, akár a ma kívánatos hazafiságával össze nem egyeztethető. A kíváncsiság volt azonban mégis a gyűlés előtti hangulat jellemző vonása. Az összeverődött csoportok mindenütt azt tárgyalták, hogy sikerül-e a két tábor ellentéteit áthidalni. Az állandó választmányban az előtt való nap történtek ugyanis a legszebb reménnyel kecsegtettek erre nézve. Már féltiz tájban sürrt-forrt a közönség a tágas nagy teremben. Elviselhetlen forró volt a levegő, de ez sem volt akadály, hogy a karzat hölgyei is kipirult arczczal ne gyönyörködjenek az alattuk zsibongó, kétségtelenül érdekes panorámában . . . kitartottak a gyűlés legvégéig. Lennt az ellenzékiek — talán nem is jó kifejezés, mert kormánypárti nem volt egyetlen egy ember sem a teremben, fürgén jártak keltek a szavazást kérő ivekkel. Az egyszerűbb polgártársaknak Grünwald Lajos, a Tolnamegyei Közlöny fürge tulajdonosa magyarázgatta az irás tartalmát, igy csakhamar megszaporodott az aláírás 32-re . . . Tíz óra tájban aztán megnyílt a terem szárnyas ajtaja. Széchenyi Sándor gróf főispán jött kíséretével. Ott láttuk a vármegye úri családjainak számos képviselőjét, az arisz- tokraczia, a földbirtokos osztály illusztris tagjait, a tiszti, ügyvédi kar elitjét. Hatalmas éljenzés zúgott fel, amikor a főispán a terembe lépett. Zajos ováció volt ez a minden porczikájában magyar, megközelit- hetlen jellemű, megyéjével valósággal összeforrott főur mellett; önkéntes adója, megnyilatkozása a sziveknek 20 évet meghaladó pártatlan főispánságáért. A főispán betegsége után kissé hala- vány arczczal foglalta el az elnöki széket s alig hallható hangon, rövid pár szóval nyitotta meg a tanácskozást. A közgyűlés első tárgya az alispán időszaki jelentése volt. Kimerítően számol be az alispán a vármegye közállapotairól, a vármegyei pótadók beszedéséről, a közalapok, a tanügy, közegészség, állategészségügy állásáról, úgyszintén a vármegyei szoczialista mozgalmakról s ezek kapcsolatában elismerését fejezi ki első sorban a járások buzgó ég. Hol meg volt világítva az ut, hol mély sötétségben, csak a lóra kellett bíznia magát. Talán legjobban szerette volna, ha egy villám agyonsujtja és megszűnik minden. De hát még itt nem lehetett vége a tárogatósnak. IV. A mikor a Balaton partjára ért, ott már nem talált senkit. De a villám fényénél látott a vizen lebegni egy csónakot s meglátta, hogy abban egy férfi és egy nő ül. Hiszen meg nem ismerhette a 25 lépés távolságban, hogy kik vannak a csónakban, í de azért tudta, hogy azok, a kiket keres. Hát kell látni is azt, a mit érez! Ha nem akarta volna is, ki kellett az iszapból I emelni a másik csónakot, bele ülni és evezni habról-habra, folytonos életveszély közt azok után. A Balaton hangosan mormogott a szól csapásai alatt, a habok folyton egymást kergették, mintha ők is ellenségei volnának egymásnak, mintha ők sem tudnának egymás üldözése nélkül megélni, mint az emberek. S a haragos hullámok mintha igazságot akarnának szolgáltatni a mélyen megbántott embernek, néha busz ölnyivel vissza lökik a menekülők csónakját, húsz öllel előbbre az üldözőét. — Megállj, megállj ! — rivalg néha András s bőszükén igyekszik előre az Isten- kisértéses időben. Semmi felelet, hanem azok ott ketten
