Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-07-15 / 28. szám
2 közérdek 1905. julius 15. javára; az okszerű baromfitenyésztésre } népünk nem helyez súlyt; — a minta j parasztgazdaságok átalakító hatása az illető községre s legfeljebb a legközelebbi környék gazdáira terjed ki. A különböző felügyelőségek munkálkodása minden iparkodásuk mellett sem mutat fel kellő eredményt, mert hiányzik a faluban az a mozgató erő, mely az ezekből vett hasznos útmutatások megvalósitására törekednék. A fővárosban 1895. évben alakult meg a Magyar Gazdaszövetség, ennek czélja: hogy megtanítsa a kisembereket a szövetkezésre, a versenyre és méltányosságra; a hazaföldjének szeretetére és a gazdálkodás jövedelmének gyarapítására; czéljait a falusi gazdakörök — mint tagok közremví- ködésével igyekszik megvalósítani. Majdnem 10 éve működik az országban ez a hatalmas testület és sajnos éppen a kisemberek nem ismerik, nem támogatják és támogatását nem veszik igénybe. Gondoskodni kell tehát olyan szervezetről, mely a helyi érdekből kifolyólag, kizárólag a helyi gazdasági ügyekkel foglalkozzék, mely a gazdákat egy érdekcsoportba tömörítse és a gazdálkodás fejlesztésére éppen a tömörülésben rejlő anyagi, értelmi és erkölcsi erővel közreműködjék. Ezen szervezetet a falusi gazdakörökben találjuk meg, melyekről a jeles szakemberek szájából annyi szépet, annyi jót hallottunk. Valósítsuk meg mihamarább azokat az eszméket, melyek nyomán csak áldás fakad. Ny. L. Mihály s véresre karczolva lovát, úgyszólván repült a futók után. Majd látta, hogy Urost el nem érheti. Körülnézett, kit fogjon el. Ekkor két ember visszafordult, bizonyára azért, hogy az Urost üldöző magyart feltartóztassák. — Csak gyertek! —- mormogott Csák Mihály. S akkor elibük ugratva, az egyiket, mielőtt fegyverét használhatta volna, lovával oldalt szorította, ugyanakkor a másikat buzogányával fejbe ütötte, a ki elszédülve hajolt le a lova nyakára. Ekkor vasmarkával mindkét embert megragadta, kirántotta a nyeregből s maga elé bocsájtva a ló két oldalán, visszafordult s kényszeritette a két nyakon ragadt embert lova mellett futni. — Helyesen van Mihály vitéz, — szólt mellette Béla herczeg, a ki szintén valami előkelő foglyot szorongatott lova mellett. Mihály irigykedve nézett a herczegre. Annak jobb kinézésű foglya volt. Ez pedig a váltságdíjra nagy külömbség volt, már pedig abban az időben erre is utaztak. Azon is aggódott, vájjon öcscse, Domonkos nem került-e fogságba, mert akkor oda kell adni öcscséért két foglyát No hát ez az aggodalma Mihály vitéznek nem sokáig tartott, mert csakhamar látta Domonkost, aki szintén foglyot hajtott maga előtt. Vidámabban fordult ekkor Béla herczeg ' felé s hirtelen megdöbbent. A Béla herczeg csillogó foglya egész alázattal köszöntötte az ő öregebb foglyát.) A vármegyei számvevőségek. Pest vármegye 1905. évi junius 20-án tartott évnegyedes bizottsági közgyűlésén érdekes véghatározátot hozott a volt vármegyei számvevőségek és pénztárak visszaállítása tárgyában. Az indítványt dr. Babó Mihály bizottsági tag tette. Az indítvány szerint az 1902. évi III. t. ez. hatályon kívül helyezendő, mert eddigi alkalmazása is bebizonyította, hogy a közigazgatást nemcsak nem javította, hanem határozottan megrontotta. A számvitel és pénzkezelés úgy az illetékes hatóságokra, mint a közönségre nézve nehézkesebbé vált olyannyira, hogy e miatt országszerte általános a panasz. Másrészt nem volna megengedhető, hogy az ország egyedüli védbástyáját képező vármegyei rendszer akár részben, akár egészben államosittassék. A törvényhatóság magáévá tette az indítványt s elhatározta, hogy országos mozgalmat indít, felirnak a belügyminiszterhez és a képviselőházhoz, s hasonló eljárás végett megkeresik az összes vármegyéket. Az indokolás első, politikai része kifejti, hogy a törvény be nem vallott czélja az volt, hogy az államkincstárt egészében visszafizetésre soha nem kerülő pénzkészlethez juttassa és hogy egy lépés legyen a közigazgatás államosítása felé. Kifejti továbbá, hogy a gyakorlat mindannak az ellenkezőjét bizonyította be, a mit a törvényjavaslat benyújtásakor a kormány czélkónt hirdetett Meleg hangon védelmezi folytatólagosan a vármegyék fontosságát, rámutat a mái állapotokra, a vármegyék rendkívül fontos szerepére, s tiltakozik minden oly terv ellen, a mely az állainositást, s ezzel kapcsolatban az alkotmányos erő gyöngitését czélozza. Az indokoknak második, adminisztrativ részét a következőkben csoportosítja: Az 1902. évi III. t. ez. indokolásában különösen két érv van felhozva az államo sitás szükségessége mellett; ezek egyike az, hogy a vármegyei pénzkezelésben a bizalom megingott, a másik az, hogy a számviteli eljárás nem felel meg a modern élet követelményeinek. Azonban az életből merített gyakorlat nem adott igazat ezen föltevéseknek, mert a gyanúsítást a vármegyei pénztárak állami átvétele alkalmával szerzett meggyőződés alap nélkül valónak igazolta, köztudomású lévén, hogy az ország 63 vármegyéje közül csupán háromban észleltetett szabálytalanság. Ezen kívül a számvitel Tehát a jobbágyoknak kinéző két fogoly előkelő ember. Á sátrában mindjárt kihallgatta őket. — Ki vagy ? — kérdezte az öreget. — Figyelmeztetlek, hogy láttam, mily tisztelettel köszöntött a Béla herczeg foglya. — Az ostoba! mormogta a fogoly. — En a nagy zsupán veje vagyok. — Isten éltessen, hát ez a fiatal ? — Ez a tárnokmester fia. — Nem rossz, e szerint nyolezszáz márkát megértek. — Kifizetik értünk, szólt az öregebb fogoly. Mihály vitéz ravasz ember volt, észrevette az öröm kifejezését. — Természetesen, a mi kincs nálatok van, az is az enyém. Az öregebb fogoly elsáppadt. — Semmink sincs, — szólt végre — hiszen csak két-három napra jöttünk, pénz nem kell. — Meglátjuk. Behivatta Mihály vitéz szolgáját s meg- motoztatta foglyait. Bizony nem volt azoknál semmi. — Furcsa, — szólt Mihály vitéz, — pedig valaminek lenni kell. Ezzel kénytelen kelletlen maga fogott a motozáshoz, de semmiféle pénzt nem talált, mig végre az öregebb, a nagy Urus vejének njakán selyembe takart, tenyérnyi nagyságú aranykeresztet talált. A kereszt művészies kidolgozású volt, drágakövekkel kirakva. — Uram, — szólt a fogoly — ezt a keresztet hadd meg nekem, kétszáz márkát fizetek érte. moderné tételében egy hajszálnyi javulás sem mutatkozik, sőt bebizonyult, hogy a I régi módszer egészen jó volt, s az állami számvevőség is ezen nyomon halad tovább. A törvény indokolásának egyik kimagasló Ígérete az volt, hogy a számvevői testületet értelmileg becsesebb anyagból fogja megalkotni, s ez az ígéret sem vált be, mert kevés kivétellel a régi elemekből, de egyben a pénzügyigazgatás hasonlóképzettségű, s a közigazgatás számvevői teendőire nézve nem mindig értékes anyagból alkotott testület látja el a számvevői teendőket. Ez okoskodás szerint nyilvánvalónak látszik, hogy a pénzkezelés és a számvevőség államosítására az életbe léptetett formában egyáltalán nem volt szükség. Ä törvénynek nagy hibája az is, hogy a közigazgatással foglalkozó számvevőséget államosítva nem a belügyminiszter, hanem a pénzügyminiszter alá és a kir. pénzügyigazgatóságok mellé helyezte. A vármegyei számvevőség a múltban a közigazgatással oly szoros szervi összefüggésben volt, hogy azok szétválasztása mindkét szervezetre káros befolyást gyakorolt és pedig azért, mert a számvevőséget valósággal két életűvé tette ; egyrészt közvetlen főnökévé a közigazgatástól idegen pénzügyi hatóság, másrészt munkaadójává a közigazgatás vált. Káros a köz- igazgatásra, mert megfosztotta vármegyéket, a járásokat és a községeket gazdasági ügyeik intézésének szakszervétől, s áthelyezte azokat a tőlük teljesen idegen s nagyon sokszor ellentétes irányban haladni kényszerült pénzügyi hatóság alá. Az államosított pénzkezelés és a számvevőség a közigazgatás érdekeit volna hivatva szolgálni, voltaképon pedig pénzügyi szervezet, s igy sem az egyik, sem a másik irányban nem fejlesztheti ki tevékenységét oly mértékben, mint azt egy irányban teljesíteni képes volna. És még számos, a nagyközönségre nézve aprólékosnak tetsző, de valójában fontos érvet hoz fel az államosított számvevőség ellen, sőt úgy nyilatkozik, hogy még többet is említhetne ellene, de mellette a két év tapasztalatai után egyet sem. Eme bajoknak következményeit érezni lebet országszerte, s ezek folytonosan növekedni fognak mindaddig, mig, az államosított számvevőség és pénzkezelés vissza nem adatik j igazi hatáskörének, a vármegyei önkormány - } zat alá. * S — Nem barátom, e kereszt tetszik nekem s ez a hadi törvények értelmében az : enyém. — Tudom, de visszaadhatod. Adok érte ötszáz márkát, ennyibe került nekem. — Ne mondd! Nagyon drága volt, de nekem megtetszett és megtartom. Amint Mihály vitéz forgatja a szép keresztet, ujja valami rugót nyomhatott meg, mert a kereszt egyik része sarkon fordult. A keresztben valami forgácsdarabok voltak. Az öreg és fiatal fogoly ekkor keresztet vetett magára s mindketten megcsókolták a forgácsokat. — Hát mi ez ? — kérdezte Mihály vitéz. — Ah uram, ezek a forgácsok a Megváltó keresztjéből vannak. Ah add vissza uram. — Krisztus urunk keresztjéből van ez ? — hebegte Mihály vitéz. A Krisztus keresztje. Nem, nem barátaim, ezt nem adom vissza, ez az enyém. S ezzel a nyakába akasztotta a zöld bársony mente fölé. — Hanem e helyett szabadok vagytok mehettek. ’ Uram add vissza a keresztet, adok érte ezer márkát. — Barátom, — felelte Mihály vitéz — én kapzsi ember vagyok, szeretem a pénzt, vagyont. Menjetek tehát, amig meg nem bánom, hogy elengedtem nyolezszáz márkát. Menjetek, kint találjátok a lovaitokat. Isten hírével. A két fogoly eltávozott. Mindenki azt mondta, hogy a nagy
