Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-03-25 / 12. szám
1905. márczius 25. KÖZÉRDEK 3 alkalmával a törvényszékek által „jogtalanul elhasználtnak vélelmezett“ szén mennyiséget visszaspórolja az államnak. Mert azt hiszi valaki, hogy tudomást vett az üzletvezetőség a lapunk utján más „tekintélyes“ lapokba is belekerült szekszárdi botrányos esetről, melynek majdnem pár emberélet esett áldozatul s intézkedett, hogy ilyen nagy személy szállítási forgalom mellett ezek a veszedelmes „tolatások“ ne ismétlődhessenek? Dehogy intézkedett! Pedig utólag megírhatjuk, hogy a minapában, amikor felszólaltunk, nem kisebb ember, mint Wosinsky Mór, hires régészünk volt veszedelemben, csak Isten őrizte, hogy a kerekek alá nem került. De mit az üzletvezetőségnek egy régész? hiszen neki meg — régiségei vannak. Ott van például az az egy pár lokomativ. Erős a gyanúnk, hogy a Britisch múzeumból szuperálták ki őket. Annyi bizonyos, hogy a „gőzkorszakot“ megelőző időből való valamennyi, hiszen soha sincsen egyiknek sem — gőze. Lehet azonban, hogy kis kávémasinánk Sárbogár- don nagyon megterheli a gyomrát, mert Szekszárdig folyton szomjazik, kétszer is iszik, vagy itat, igy is alig birja ki Bátaszékig a vén korhely. A kocsik is a vasút gyerekkorából valók, igazi kölyökkocsik, rongyosak, eléggé piszkosak. De még ez mind nem volna baj, hanem kérem a — tolatás. Igen, a tolatás, vagy vasúti műnyelven a kapcsolás, ez kérem a mi megölő halálunk. Eddig nem tudtam, de most már tudom. A napokban utaztomban Sárbogárdon jöttem reá. A tolatást már 9 —10 órakor megkezdték. S a mikor 11 óra, nem tudom mikor Szekszárdra kellett volna indulnunk, egy haragos vasúti tiszt ur ugyanám lehordta a lokomativ vezetőtől kezdve az összes személyzetet, főleg a kocsirendezőt: hogy hát azt a három teherkocsit otthagyják? Dehogy hagyták ott! Még valami 5—10 perczig ott cepedliztünk, mig a három kocsit hozzánk ragasztották. így ment ez minden állomáson azzal a különbséggel, hogy ezen az állomásokon már nem is káromkodtak. Olyan természetesnek találták a dolgot. Vonatunk nőttön-nőtt s mire Szekszárdra értünk, hosszabb volt, mint a melylyel Kuropatkinnak szállítják a katonát, sőt még annál is, a melylyel ő a japánok orra elől csinálja az ő hires „visszavonulási taktikáját.“ Igaz, hogy 4 óra 7 perez helyett 5 órakor értünk be Szekszárdra. De hát ennek úgy kell lenni. Az üzletvezetöség ugyanis czél- szerünek találja a teherforgalomnak legalább egy részét a mi „személyvonatunkkal“ lebonyolítani. Mindenesetre gazdaságos mód, de a közönségre bosszantó, lealázó. Költséges is, mert a személyvonatot tán azért fizetjük, hogy ne teheráruként kezeljenek bennünket. Pedig igy kezelnek, csak hogy le nem bélyegeznek? Ezért van hetenként kétszer-háromszor késés. Ezért kell minden állomáson 5—15 perczet vesztegelnünk. Ha nincs is teher-szállit- mány, ott rostokolunk, mert — hát hát lehetne! Úgy van a menetrend beosztva, — hogy a vonatnak ideje legyen a tolatásra, a kapcsolásra. Az aztán teljesen mindegy, ha az emberek élete is veszélyben forog. Pedig, ha a 4—15 perczes megállásokat megrövidítenék, a 30 kilométeresnek hirdetett órai sebesség helyett nem 18—20 kilometer sebességet fejtetnének ki kávédarálónkkal, vagyis ha igazi, nem teherszállitmánynyal súlyosbított személyvonatot alkalmaznának, Sárbogárdtól már akkor is nyernénk jó másfél órát. Hát hogyha még keresztül vinnék a szakemberek által régen hangoztatott vasúti reformot, hogy Rétszilast tegyék még Sárbogárd helyett csatlakozási pontnak, innen Szekszárdig és vissza a személyforgalmat motoros kocsik bonyolítsák le, akkor délután egy, fél kettőkor már olvashatnánk például az uj kormány kinevezését, vagyis minden budapesti újságot; mostani kis kávédarálónk pedig a teher szállítás lebonyolítása czéljából csinálhatná a maga franczianégyesbe illő „neki megyek“ „nem megyek“ féle tologatási figuráit egész délután, még is elég jókor elérkeznék Bátaszékre, hogy a következő napra olajjal jól kikenegessék öreg, fáradt tagjait. Persze igy is lenne az, ha Zágrábban a lapok felszólalásait nem használnák — fidibusnak, meg aztán, ha magunk is nem lennénk olyan türelmesek sőt élhetetlenek. Annyit tudok, hogy hála Isten követeltünk mi már. tőlünk távolabb eső dolgokat is s nagyon helyesen, mert az általános haszonból nekünk is juthat valami; de hogy botrányos vasúti állapotaink megszüntetése czéljából deputáczió ment volna a miniszterhez, erről még nem hallottunk semmit. Legfeljebb a közigazgatási bizottság ir fel néha-néha egy — közvetlen kocsiért . . . Pedig a saját kényelmünk, sőt életbiztonságunk megérne egy deputá- cziót... Mert a feliratokból vagy fidibus lesz, vagy kiselejtezik és sajtot takarnak bele idővel, de egy deputáczióval még is csak parolázni kell a miniszternek s — Ígérni neki valamit! —r. Visszaemlékezés az orosz verő Oyamára. Éppen húsz éve annak, hogy egy szép tavaszi reggelen parancsban jött Oyama akkori japán hadügyminiszter nálunk kilátásba helyezett látogatása. Én abban a boldog időben s még inkább irigylendő korban honvéd egyéves önkéntes voltam, a budapesti Ludovika akadémián. Vigyázz! volt a vezényszó s belépett tágas hálótermünkbe Oyama hadügyminiszter, adjutánsa és parancsnokaink kíséretében, j Ágyaink előtt feszesen állva, természetesen kiváncsiak voltunk az egzotikus alakokra, de még legmerészebb képzeletünket is meghaladta, amit láttunk azután. Előttünk állott egy alacsony, zömök 40—45 év körüli sárga ember, erősen himlőhelyes arczczal és gyér bajuszszal. Uniformisa olyan volt, mint valami egyszerű magyar díszruha olyanforma köpenyszerü gallér- j ral, milyent talán nálunk boldogult nagyanyám korában hordhattak. A köpeny alól J néha előbukkant egy fekete hüvelyü kis spáda, melyet azóta bizonyára egy nagyobb és nehezebb karddal cserélt fel. Végig sétálva termünkön éppen engem tisztelt meg megszólításával, hogy nyissam fel tölténytáskámat. En zavarba jöttem, mert köztudomású dolog, hogy a katona ember mit tart közönségesen benne. Egy pakli aféle kadét cziga- retta-dohány volt a felnyitott táskában, mire Oyama ur megjegyezte : ah ! tabac ! Ekkor kiváncsi lett a mi összehajtható s a közönséges katonaágytól különböző vaságyunkra s felszólított, hogy nyissam azt széjjel. Alig hogy egyik kellemetlen helyzetemből kikerültem, előttem állott a másik. Az ágyban t. i. nem volna szabad semmit sem tartani, de az enyémben holmi háló nécessairek stb. voltak bevetve. Hamar elhatároztam magamat s a magamé helyett a közvetlen szomszédom ágyát vettem széjjel. Ennek tulajdonosa éppen akkor úgy sem volt ott. Hát uramfia! micsoda látvány tárult elénk! Ennek a jó embernek egy egész extraruhán kívül egy kisvárosi kereskedő készletét meghaladó kefe, fogkefe, parfüm stb. gyűjteménye került napvilágra úgy nekünk, mint vendégeink és elöljáróink nem kis meglepetésére. Oyama ur azonban mosolygott s a játék meg volt nyerve. Egyéb szavát alig hallottuk, csupán adjutánsával váltott nehány szót — japánul, de annál alaposabban megnézett bennünket és felszerelésünket. Most, mikor Oyama marsall ily nagy muszkaverővé lett, emlékezetembe idézem különben szelid képét, mely nyugodtságról, de egyúttal jószívűségről is tanúskodott A lapokban közölt arczképek azonban nagyon régiek lehettek, mert Oyama már húsz évvel ezelőtt öregebb volt, mint ezeken a képeken látszik. Singer Bálint. Mit kapnak a jegyzők ? Mai számunhan befejeztük vármegyénk jegyzőinek javadalmára vonatkozó kimutatást. Szolgálatot véltünk ezzel tenni az általunk nagyrabecsült karnak, mert egyrészt eleve értesítettük arról, hogy ügyük miként birál- tatott el a pénzügyigazgatóság mellé rendelt számvevőség által, tehát minő kimutatás kerül a vármegye közgyűlése elé, másrészt tájékoztatni akartuk a megye közönségét arról, hogy mi az, a mit kapnak a jegyzők. Távol áll tőlünk minden politikai hitvallás, mikor papirra vetjük e sorokat, tisztán az igazságérzetünk vezet ama kijelentésre, hogy a jegyzői kar mindenfelé méltán reá szolgált arra, hogy fontos hivatásához és felelősség- teljes állásához nem méltó, mondhatni nyomorúságos helyzetből a tisztes megélhetés állapotába emeltessék, nem a szolgalelkü kor- tesség eszközének tekinthette és tekintette tehát a kormány a jegyzőket, mikor fizetésüket rendezte, de a kormány által felismert igazságnak tanúbizonysága volt eme fizetésrendezés, mikor az általános fizetésrendezés aerájában azokra is gondolt, a kik a kormány és a közigazgatási hatóságok összes intézkedéseit végrehajtják, tehát a végrehajtó hatalmat gyakorolják. Sokoldalú képesség, lelkiismeretesség és ügybuzgalom szükséges ahhoz, hogy a jegyzői hivatal a sokoldalú kívánságoknak megfelelően betöltessék, igazságos tehát, annyira igazságos, hogy minden jóérzésü ember előtt vitán felül áll, hogy a jegyzők fizetésének annyira való rendezése, amelylyel az a megélhetés minimumáig emeltetett, korunknak elengedhetetlen kívánságai és kötelességei közé tartozott. Mielőtt a végső táblázatot közölnénk, még arra akarunk kitérni, hogy a jegyzői kar egyes tagjai tévesnek tartották kimutatásunkat azért, mert mi az anyakönnyvvezetői tiszteletdijakat a felemelt javadalomból az 1905. év első felére is levontuk. Igaz ugyan, hogy a fizetésrendezésre vonatkozó utasitásban az áll, hogy 1905. év január 1-től az anyakönyvvezetői tiszteletdijak beszüntettetnek, ámde eme rendelet arra volt tervezve, hogy a jegyzők az ország összes vármegyéjében már 1904. évben hozzá jutnak fizetésemelésükhöz. Ez az ország legtöbb vármegyéjében nem történt meg, igy a
