Kristó Gyula: Anjou–kori Oklevéltár. I. 1301-1305. (Budapest–Szeged, 1990.)

szerint számbavettük a csak nyomtatásban rendelkezésünkre álló okmányokat is. Okmánytárunk - a megbízó oklevelektől eltekintve - magában foglalja az oklevelek említését is. Az alkalmazott rövidítésekről a rövidítések jegyzéke három tételben ad tájékoztatást; levéltárak, könyvek, folyóiratok; köz- és tulajdonnevek; jelek. Az Anjou-kori Oklevéltár további kötetei folyamatosan tartalmazzák az itt nem szereplő rövidítések feloldását. A regeszta az irat minden fontos információjára tekintettel van, a formulás részeket azonban - a szavatossági formulára történő utalást kivéve - nem közli. Az arenga meglétére a regeszta végén található A. utal. A pápai és a szerepeltetett dalmát okleveleket leszámítva a regeszta az iratban előforduló minden egyes személy- és helynevet tartalmazza. A regeszta nyelve a magyar, bizonyos szakkifejezéseket és a keltezésre vonatkozó részt eredeti nyelven közli. Az iratok eredeti nyelve - ha ezt az apparátus külön nem közli - a latin. A regeszta szövegét a sorszám, a keltezési idő és hely feltüntetése előzi meg, valamint az apparátus követi. Az apparátus ad felvilágosítást az oklevél fennmaradásának milyenségéről, őrzési helyeiről, jelenlegi (illetve régi) jelzetéről, közzététele helyeiről. A régi jelzetekben alkalmazott rövidítéseket általában nem oldjuk fel. Röviden utalunk a hátoldal szövegeire, továbbá a pecsételés módjára. Szakszerű pecsétleírást csak a Dl-ben őrzött eredeti oklevelekről lehetett készíteni, a Df-ben található oklevelek pecsételéséről a fényképek, az időrendi mutatócédulák és a szakirodalom alapján nyílt mód nyilatkozni. Nem ad az apparátus információt az oklevél anyagáról. A F. megjelenése (1829-1844) előtti időben közzétett oklevelekre csak különlegesen indokolt esetben van tekin-