Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. V. (1347–1352) (Budapest, 1887.)

Okmánytárunk ötödik kötetében a XIY-dik század első feléből való oklevelek közlését befejeztük; hazánkban az Anjouk dicsteljes korszaka eme század második felében kezdődik. I. Lajos király az olaszországi hadjáratot 1350-ben győzelmesen befejezvén, országlása mindegyre erősbűit, s birodalmának határait három tenger mosta; a nagy nevet ekkor érdemelte ki. Míg Olaszországban távol volt, fivére István 1349-ben mint Erdély herczege, Sáros és Szepes földének ura, 1350—1352-ig mint Slavonia, Horvát- és Dalmátországok herczege folyt be a közigazgatás és törvénykezés körűi felmerült ügyekbe. Ez időszakban Giletfi Miklós folytatja nádori hivatalát, az 1349-ik év közepéig Nagymartom Pál, majd ennek elhaltával Szécseni Tamás viselték az országbírói tisztet, tárnok volt a Héder nemzetségből való Olivér; 1347. és 1348-ban Miklós az Alsó-Lendvaí Bánffyak őse, 1349. és 1350-ben Ugali Pál, Nagymartom Pál országbíró alatt ítélő mester, igazgatták mint bánok Slavonia és Horvátország ügyeit, 1351-ben ismét Alsó-Lendvai Miklós volt a bán Slavoniában, és egy másik Miklós Horvátországban, majd 1352-ben Istvánt találjuk mint sziavon és horvát bánt megnevezve. Erdélyi vajdák valának 1347—1350-ig LaczkfiIstván, 1351. évben Tamás, ki mint ilyen eddigelé nem volt ismeretes, s nem tévesztendő össze Szécseni Tamással, ki f. Károly király alatt volt erdélyi vajda, 1351-ben pedig