Mihályi János: Máramarosi diplomák a XIV. és XV. századból. (Máramaros-Sziget, 1900.)

természeti confíguratiojánál és szépségénél fogva, mely párját ritkítja, de érdekes ethnograpliiai szempontból is, mert az három különböző népnek érintkezési pontja, egy valóságos „triplex confmium" melyen a déli származású románok találkoznak az éjszakról terjeszkedő szlávsággal, s a nyugotról előnyomuló magyarokkal; mindhárom nép azt a nyelvet beszéli, ősi lakhelyén ugyanazon szokást követi most is, minőt követett akkor, midőn okleveleink a történet fénysugarait veték reá; mind három nép további terjeszkedésének a vármegyét környező havasok szabnak határt. A korszak melyből okleveleink származnak Magyarország legdicsőbb korszaka volt, a férfiak kik akkor kisebbnagyobb szerepet vittek, vagyont és tisztességet hagytak reánk örökségül, tehát megérdemlik, hogy neveik az enyészettől megóvassanak. Magyarország soha oly független, oly szabad és oly hatalmas nem volt mint ezen két században. Benn jólétnek, künn előkelő tekintélynek örvendett; mindenkinek panasza meghallgattatott és orvoslást nyert, a gyengébbnek jogai oltalomban részesültek a hatalmasok túlkapásai ellen, törvény és igazság uralkodott mindenütt és mindenben. Okleveleink kezdete azon évekre esik, midőn a közép kor legnagyobb költője Dante lelkesülten éneklé isteni comoediájaban : 0 beata Ungheria, se non si lascia Piú malmenare !*) és végződnek azon gyászos korral, melyben egy fékét vesztett olygarchia mindent magához ragadva, az alsóbb osztályokat véres lázadásra kényszerűé, s az egész országot annyira enerválta, hogy az csakhamar a török hódítók zsákmányává lön. *) Oh boldog Magyarország, bár ne bizná többé Sorsát rosz kezekre ! (Par. XIX.)