Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. I. 1001-1235. (Pest, 1860.)

másokat fejedelmekké vagy uralkodókká, s kinekkinek meghagyta legeltetni nyáját, és megóvni minden rosztól, mely aztérhetné. Ennélfogva, testvérek, a legkegyelmesebb Isten a görögöket császár okkal, a magyarokat pedig királyokkal erősité meg; és valamennyi népeket nyelvek szerint osztályozván, snekik törvényt, státus-szervezeteket, szabályokatés uralkodókat adván,végetlen böleseséggelállíta fel közöttök szokáshoz és törvényhez képest batárokat. Kimérhetetleu kegyelmében s embeszeretetében déd- és nagyapáinknak hasonlólag adá uralkodni ezen szerb földen ; s minden, bárminemű rendeletében nem akará, hogy azok, kiket a többiek fölé helyezett, az emberiség romlására legyenek. 0 engem is nagyzsupánná tett, ki a sz. keresztségben Némány a Istvánnak neveztettem. Én a nagy apai örökséget megújítottam, s jobban megerősítettem. Isten segítségével s Istentől adományozottsaját eszélyemmel emeltem nagygyá a feldúl nagyapai örökséget, s ahoz még a tengermelléki vidékből Zetát avárosokkal együtt; Albániából pedig Pilotot, és a görög földből Labot Liplanéval, s azon kivtil Glebocsiczát, Rjekát, Zagrlatot, Ljevcsét, Bjeliczát és Lepeniczát szereztem hozzá. Midőn mindezt Isten segítségével és saját fáradságommal megszereztem, s mindenütt Isten pártfogásával a békét és nyugalmat helyreállítottam volt, elhatárzám magamban elmémet élesíteni és oktatni eszemet; lelki üdvösségemről és arról gondoskodni, melyik oldalra jőnék a rettenetes Ítéletnapján, s mikép utánozhatnám az angyalokat és az apostolokat v s követni a Megváltó szavait: „Vegyétek fel igámat, s tanuljatok tőlem, mert én szelíd és szerény szívű vagyok; igám elviselhető és terhem könnyű." Sok idők lefolyta után az én legkegyelmesebb Megváltóm imádságomat és kiváuatomat nem veté meg; mint bőkezű munkaadó és jutalomosztogató, kinek szűz ajka így szól: „Én nem jöttem híni az igazságost, hanem a bűnöst a vezeklésre." S én is az ő könyörűletességéből ezen időben váratlanúl öntudatra ébredvén, átláttam , hogy a földnek minden érdeme és dicsősége hiú, és az életűek minden szépsége és kecsegtető reménye múlandó, miként a füst. Krisztus szeretete mindinkább lekötött, ámbár rája méltatlan valék. S tüstént lemondtam uralkodásomról, és mindenről, mi enyém volt, így tetszvén ez Krisztusnak és 23*