Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. I. 1001-1235. (Pest, 1860.)

itt azt kivánja, hogy ennek tervéről és feladatáról néhány felvilágosító megjegyzést tegyek. Okmánygyűjtemények és okmánytárak különbféle czélokra készülhetnek, s ehez képest azoknak elrendezése és az egyes okmányoknak közzétételi módja is különbözni fog. Történik nem ritkán, hogy ha valamely levéltárban vagy azoknak néhányában nevezetesb számú, historiailag vagy máskép érdekes okmányok őriztetnek, ezeknek közzététele terveztetik, mi külföldön több nagy becsű okmánytárak kiadására adott már többször alkalmat. Ilynemű kiadványok, főkép ha az okmányokat egyszersmind diplomatikai mutatványokúi közlik, csupán eredetieket és bizonyos kor jellemét mutató példányokat tartalmazhatnak, melyek közzétételében a graphica szabályait szorosan szem előtt kell tartani. E tekintetben Sickel Tivadar „Monumenta graphica aevi medii" czímű munkája (Bécs, eddig két füzet 1858.) mely a photographia használásával készült, a legfényesebb példát mutatja. Hazánkban ily kiadásra alkalmatos levéltár tudtomra csak egy találtatik, t. i. a szent-mártoni főapátság levéltára. Ha azonban a kiadás a tisztán diplomaticain kivül történeti érdekből is indúl ki, eredetieken kivül másnemű okmányok is felveendők abba, s a graphicai felfogás szűk láthatára e feladatnak meg nem felel többé. A kiadónak tehát ily esetben nagyobb szabadsággal élnie nem csak lehet, hanem kell is; sa kiadás czéljának tökéletesen eleget tesz , ha csak az okmányok eredeti szövegét híven megtartja. A bécsi cs. akadémia több kiadványai, p. o. a Chmel által a cs. titkos levéltárben őrzött eredeti okmányokból összeállított ú. n. „Diplomatarium miscellum saeculi XIII." Bécs 1849.), Weis János ausztriai sz. kereszti diplo-