Kővárvidék, 1915 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1915-11-07 / 45. szám

45-ik szám Nagysomkul 1915. november 7. KÖZÉRDEKŰ l'ARSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. K>.tsz íve , Fii) évre . . EI8rii«té«i ár: . . 8 ti Negyed ívre i K , . . 4 K Egyes síim ár» 20 fillér Főszerkesztő: Pilcz Ede. Felelős szerkesztő: Barna Benő. Ssorireeetóség és kiadóhivatal: NagySOIUkut,T»lekí-tér 484 Telefon szám 2. VSIC« JKI.IÖME4 MIM»BŐS YANÍItYAI’ A vég kezdete. Mikor az orosz hadvezetőség nagy erö- feszitéssei nagymennyiségű muníciót gyűjtőit össze, és az angol-francia haderők főpa­rancsnokai lelkesítő hadiparancsokban je­lentették ki, hogy most már megkezdődik az általános nagy oífenziva, akkor az osz­trák-magyar és német had vezetőség egy­szerre otthagyla mindkét harctéren az el­lenfeleit. A nyugati harctéren elegendő ka­tonaságot hagyott, hogy a hatalmasan meg­erősített védővonalakat emberrel ellássa, az orosz hadszíntéren, melyen az oroszok most már valóban felkészülten várták a központi hatalmak seregeinek támadását, egyszerre beszüntette az offenzív előnyo­mulást, nem rohant neki az oroszoknak, hanem otthagyta őket. És egyszerre megjelent a központi ha­talmak szövetséges áradata a balkánon. Még mielőtt valahogy magához térhetett volna az entente diplomáciája, már meg­volt a török bolgár szerződés, utána meg­volt az entente kudarca Szófiában és mire az entente külügyérei felocsúdtak és elha­tározták, hogy Szerbiát nem hagyják el­pusztulni, már a kis Balkánország koronája, fővárosa elesett. Természetes, hogy ezek az elkésések, ezek a kudaécok alapjában megingatták az entente amúgy sem nagyon erős épületét. A vég kezdete az, ami ma az entente ke­belében lefolyik. Az első oszlop, amely ki­dőlt az entente épületéből, Dele issé volt. Aki tudja azt, hogy ez a Delcassé beszélt tiz év óta leghangosabban Franciaország­ban a német-francia revancheról, hogy ez a Delcassé ezelőtt néhány évvel, mikor az agadiri konferencia volt, majdnem hábo­rúba döntötte már Európát es aki végül emlékszik, hogy a háború elején Delcassé külügy miniszterre való kinevezése töltötte el félelemmel egész Európát, az értheti csak meg, hogy mit jelent Deicassé bukása. Inog már az egesz épület, melyet Del- cassé, a közös béke kitalálója épített fel. A közös béke szerzője visszamerült a semmi­ségbe és vele valósziuiileg megsein nisill a közös béke kötelezvényének ereje is. Keleten és nyugaton szilárdan állunk és a vasfalról visszapattan minden támadás, akár francia lelkesedés, akár orosz kan- csuka viszi drótsövényeink elé, lenn délen pedig meggyarapodva egy uj és nagyszerű szövetségessel, készítjük elő végleges leszá­molásunkat Szerbiával és indulunk a világ legnagyobb koncepc óju győzelme elé. A végzetes lavina megindult és el fogja temetni mindazokat,akik ezt a háborút fel­idézték. j Óvjuk meg a lövészárokban küzdőket. Soha nemesebb, magasztosabb és fen- költebb célt egyesület ki nem tűzött, mint a Qróí Andrássy Gyuláné kormányzó el- nőknö és Dán Dezsőné ügyvezető elnöknö, valamint a társadalom több jeles és kiváló tagjának közreműködése alatt álló Uránia országos Novédó Egyesület. Elhatározta ugyanis, hogy megvédi a lövészárokban küzdőket, fiainkat, férjeinket, testvéreinket és véreinket a zord téli idők szeszélyeitől, nedvességétől és fagyától. Az elmúlt háborús év tapasztalatai arra iiiJitotják az Uránia Országos Nö- védő Egyesületet, hogy a harctéren küz­dők számára a legmegfelelőbb és legnél­külözhetetlenebb szeretetadomáiiyt nyújtsa, gondoskodik arról is, hogy közvetlenül jut­tassa el a frontokon küzdőkhöz s e célból külön autókon szállítja a szeretetadományo- kat a harctérre. Ezen szereteladomány egy gondosan összeválogatott doboz, melynek felső alján az adományozó, illetve az adományozók, avagy az adományhoz hozzájárultak nevét és pontos címét is megjelöli és tartalmazza a katonáknak a tél beálltával feltétlen szük­ségelt melegítő, fagy ellen biztositó és szá­Ä „KÜVÁRVIUÉK“ TÁRCÁJA. A boszorkány leánya. Iita: Molnár Márton. A poleszavi állomástól éppen két órányira van szekéren a kis tncrisuvi kastélya. A tönkresa- nyargott oro.-z gebék poroszkalva haladnak a he­pehupás utón, i melyet a te. meszet vörös kavi­csokkal hintett be s a szegény párák nagyokat Iújnak, mikor gondozatlan patáikba akad egy egy hegyes kő, vagy éles kavics, melytől a kocsis tiz rőfnyi ostorával szabadítja meg őket. Vorlov Lórisznak elég ideje volt gondolkodni a fölött, hogy minő lesz a viszontlátás. Az ut két oldalán húzódj erdőség puszta volt még s egyik­másik ágról le sem oivadt a hó, igy hat belátha­tott a messze elhúzódj vadonba, amelynek mindeu iejtett zugát, minden kis vadászlakát és ruedveodu- j -it úgy ismerte egykor, mint altár a tenyere ba­rázdáit. 1\dig tiz év óta sokat változhatott itt min­den. A százados nyit fák legszebbjeit lassan fűré­szelte le gyökerükről az idő szorgalmas kis nap­számosa s amit a szu meg az egyéb rovarok hé­tén hagytak azt L liordot a butorfának az öreg Veriov, a környék ura Különös emlékek újultak meg a fiatal ember . t zivében. Azon a két órányi rázós ufón újra eszébe jutott minden, minden, amit itt átélt ami akkor szi­vét lelkét foglalkoztatta, különösen pedig azok a körülmények, amelyek elüldözték őr erről a csen­des, nyugalmas szép vidékről, szeretett szülőföldjé­ről, pályájának bölcsőjét51 . . . í. Tiz év 1 Akkor még selymes, dús, szőke volt a haja, most már deresedni, ritkulni kezd A hom­loka sima, szemei fénylők, vére tüzes, szilaj az if­júság mindeu kicsapongására hajtandó volt, csak a szive vérzőit akkor is úgy mint most. Rajongó osztálykü onbséget nem ismerő, az arany szabadságért lelkesülő ifjú volt, de a Vorlo- vok daca es büszke önérzete áthatotta az ő vérét is és ha érzelmektől volt szó, még tulajdon édes atyját sem ismerte el maga fölön Ítélő birának .. • És a vad orosz lour kiparancsolta házából,; eltil­totta családjától, kitagadta vagyonából az ő tulaj­don, egyetlen li.it, az ő büszkeséget és reményét, száműzte a család utolsó sarját örökre, visszavon- hatlanul . . . Örökre! Istenein, hiszen a zsarnokok gőgjo nem tart örökké! Hát még egy folyton gyöngülő, napról napra jobban összeaszó aggastyánnak a busz* kesége! Megtört ez is, dj hosszú tiz év egy fél élet kellett hozzá . . . Yonov Lórisz visszatért a szülői házba, de épp olyan betegen, mint ahogy elment. A szív be­tegségére nem oiy könnyű ám irt találni, különösen ha a seb oiy mély és ha az, aki megtudná gyógyí­tani, mindenütt vau, csak ott nem, ahjl a beteg keresi. Huszonkét éves volt akkor. Az öreg Vorlov odacsőditette kis kastélyába egész Oroszország fél reismsrt zseniit s ezekkel akart tudományt önten a fia fejébe. Líiisz egyideig tűrte a fontoskodó tanárok „mélyreható,“ tudákos magyarázatait, aztán egy­szerre valamennyinek a fejéhez vágta a könyveit és kiment vadászni az atyja őseidéibe. Ez volt az ő otthona. A természet, a szabad természet igazi temploma volt s úgy összebarátko­zott ott a hívőkkel, az erdő gyönyörű tökéletes vadjaival, hogy jobban megértették egymást, mint az önző emberek. Vorlov Lórisz nem szerette az embereket. A volt az átka, hogy mindig a legbecsülete­sebb képüekkel találkozott össze s mindnyájának mézes szava mögött észrevette a kufárkodók utá­latos önzését. Mi yen más volt a nagy erdő, a rengeteg szabad világi Békésen megfért ott minden apró féreg az óriás vaddal is s ha a kis sün makkot ropogtatott, a világéit sem zuvarta öt az agynras, pedig csuk egy mukkanásába került volna, hogy o világ másik végére zavarja a törpe állatkát. Ez vult Vorlov Lórisz világa. Tőle ugyan agyonprédikálhatta magát a bölcs professzorok se­rege, el nem hódíthatták volna ettől a világtól egy kincsért sem. Napokig barangolt a sűrűben és barátkozott a vadállatokkal. Nem tett bennük kárt, pedig ruel-

Next

/
Oldalképek
Tartalom