Kővárvidék, 1913 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1913-08-24 / 34. szám

XI. évfolyam. Nagysomkut. 1913. augusztus 24. 34-ik szám. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. ElAficeléil ár: Egész évr* . . . . 8 li Isegyfd évi* . 2 K Fél évre .... 4 K Egyes szám ára 10 fillér 8ir a falu.. . Egy elveszett háborúval fölér ennek az országnak a kára, s mi, itt a kőfalak közé zárt emberek, akik csak a veszedel­mekről, a vizek áradásáról, a kalászok pusztulásáról kaptunk nap-nap után ijesztő híreket, azt hittük, ínség és nélkülözés fog reánk nehezedni. Mert úgy vagyunk mi, akiknek nincsen ezen a kerek világon töb­bünk, mint egy íróasztalunk, vagy mint egy kicsiny darab papirosunk, amit tele Írunk betűkkel, úgy vagyunk mi, legyünk orvosok, ügyvédek, hivatalnokok, kereske­dők, vagy akármik, akiknek normális idők­ben nem kell törődnünk a barázdával és a rajtuk felnőtt kalászokkal, s akiknek egyetlen egy mesgyéjük, egyetlen egy ka­lászuk nincsen, hogy amikor kalászok pusz­tulásáról hallunk hírt, nekünk is eláll a ié- lekzetiink és, — amikor feleszmélünk, — első szavunk éppen ugyanaz, mint a gaz­dálkodó emberé: mi lesz velünk? Bizony, mi lesz velünk? Nincs búza, nincs semmi. Minden, de minden drágább lesz, s mi már a mostani drágaságot is alig álljuk. Mert valamennyiünk sorsa, akik itt élünk ebben az országban, ott dől el a földeken, a kaszak éle alatt. Ha lehet megnyugtatás ezekben a na­pokban, úgy a földmivelésügyi minisztéri­umnak most kiadott termésDecslése bizo­Fönzerkerztö: I»r. Uli«mby Viktor. Felelőn ft/.erketr/.tő : Karn» Benfi. S*«rkes*té*ég és ki«d<5hív»t*i. Nagysnmkut.Teleki-fér 843 MKliJELENIK MINKÉN VASÁRNAP nyosan az. Sőt egyenesen vigasztalás az mindenki számára. Mert mi, akik csak a pusztulásról, a teljes romlásról kaptunk ed­dig képe», most ebből a jelentésből azt lát­juk, hogy mérhetlen a kár, ami megnyo­morított bennünket, egyes vidékeket évekre vetett vissza a természet haragos kedve, de nem lesz nyomor, lesz ennivalónk, meg fogunk tudni élni szerényen, összehuzódva. S olyan szerény emberek vagyunk mi, hogy ennek is nagyon, de nagyon ör­vendünk. A magyar föld ősi ereje, termékeny­sége, áldott jósága megtart bennünket to­vábbra is. Mert ennek és semmi másnak köszönheiö, hogy a nagy esőzések, felhő­szakadások, jégverések, árvizek, nagy sze­lek és hideg idő ellenére is lesz eleg bú­zánk, s- hogy amikor mi Ínségtől félünk, ez a föld akkor is közepes termést, hoz, s akkor is alig egy negyvened résszel lesz kevesebb a búzának, mint volt a tavalyi esztendőben. Ilyenkor kell igazán éreznie mindenki­nek, hogy mi ez a töld a mi számunkra. És mégis, szomorúan látjuk, hogy ép­pen azok, akik elsősorban érzik ennek a tőidnek áldásait, akik ott nőtlek föl a föld­höz közel, az ugaron, a mindnyájunkat megtartó barázdák mellett, kezdenek hüte- lenné vállni ehez a föidhöz. A falvak né­péről beszélünk, — nem a misera plebs contribuensröl, amely messze idegenbe megy bányamunkásnak, hogy megszerezze a min­dennapit, — hanem azokról, akik gazdák gyermekei, akik magukénak mondhatnak valamit, — ki többet, ki kevesebbet —• eb­ből a földből, akik nem mások napszámo­sai, hanem a maguk gazdái lehetnének. Ezek is mennek, hűtlenül otthagyván a földet. Mennek föl, abba az átkozott nagy városba, lesznek négyemeletes bérkaszár­nyák zugszobáinak ágyrájárói, lesznek gyárt munkások, s önként, nem a nyomor miatt j hagyták ott a szelíd szellővel simogatott gyönyörű, selymesfüvü mezőket, a kalászo­kat, az egészséges, éltető levegőt, a csen­des falut, hogy napszámosai legyenek pisz­kos gyáraknak zakatoló, süketítő, idegeket roncsoló gépek között, koromban, füstben. Vagy fel mennek oda »szolgálni«, cselédnek. Nem lenne semmi baj, ha az erős fiuk és lányok azalatt, amig odahaza pihen min­den munka, dolog után látva hónapokra mennek s aztán, amikor kinyílik a mező, mennének vissza megtakarított pár forint­jukkal. S nem volna semmi baj, ha a lá­nyok két három évi szolgálat után, száz, kétszáz forinttal visszakerülnének a faluba, ott férjhez mennének, s szülnék az egész­séges, a főidet szerető gyermeket. De nem fgy van! Legények, akik felszabadultak Pestre H foglyok. Irta Szászné Gróez Gizella. A piros kerti ernyő alatti olyan békés, nyárs- porgári nyugalommal szívta egyiptomi szivai- Kájat Káldor Emi!, mintha nem ő volna az a szigoiaroi rettenetesnek ismert kriminálista, aki vizsgálóbírót minőségben egyéni szabadság és va­gyon felett korlátlanul és kérlelhetetlenül rendel­kezett. Barátságos tekintetű kék szeme semmit sem árult el abból, hogy lelkében olyan rekesz i t an, ahonnan m érzéscK ki nem szabadulnak az eilá­gyulás és rnegingathatósag számára. Rózsaszínű ar­ca, kicsi, szőke bajusszal fedett szép metszésű szája még sejteni sem engedték, hogy egyedül csak hivatásának él, hogy a paragralusok rideg betűit szokta valóságra ébreszteni az igazság ne­vesen. A szivarka füstje kékes-szürke felhőfoszlá- nyokban szállt a levegőben, melyet a lemenő nap refleksze aranyszínűvé festett; olykor egy-egy kí­gyózó karika alakult a füstből, amire aztán hival­kodva tette figyelmessé feleségét. — Nézze, Gigi, megint sikerült egy karika. — Dehogy is sikerült 1 Véletlenül lett,— rep- likázott az asszonyka, aki éppen egy makacskodó rózsaágot kótözgetett a bambuszkaróhoz. — Na, jöjjön ide szorosan mellém, tegye fe­jét a váltamra, es ügyelje meg, hogy ha akarom, karikát luvok. Az asszonyka befejezte a rózsa kötözgetését, a fölös kársat visszatekerte a gomolyagra és leült a megjelölt helyre s nevető arccal nezigette az urát, aki nagyokat szippantott a Írissen gyújtott szivarkából, Persze, karika csak nem akart kere­kedni. Az asszonykából végre kitört a jókedvű, fékezhetetleu nevetés és évődú pajzansággal kér­dezte az urától; — Ugy-e még most sem akarja ? No lassa, éppen most akartam, de maga min­dent elront kíváncsiságával. Hat olyan rossz helye volt a a fejének, hogy nem bírta tovább itt tartani ? Pedig mintha e percek alatt visszatért volna a kedves múlt.. . Miiyen jól esik néha ápoi- gatni az illúziókat 1... De maga tele vau józan maliciával. Nem éiezte meg a szelid boldogság lép­teinek közelgését. P'üstkankakra vágyakozott . . . — És nem leltem lüstöt, hanem valóságot. És már ott csüngött ura uyakán és szívesen vállalta a csókokkal edesitett fordulatot. Alig ötéves hazasok volték Kaldor biróék, de ma is olyan szeretet fűzte őket egymáshoz, amilyet sem a barátok, sem az ellenségek nem nézuek jó szemmel. Az asszonyról azt híreitek, Logy szer­felett félti az urát és azt kívánna, hogy miudig a szoknyája me.lett üljön. A férfiról pedig, hogy csak azért szoknyahős, mert a vagyon az asszonyé, hát nem mer vele kikezdeni. — Hanem aztán, ha ez az ember megunja a bilincseket és egyszer lerázza magáról, akkor lassítok csak, mi lessz, — jósolták azok, akik egyébiránt mindig kész partnerek — a ferbiire és a kvaterkázásra. Pedig dehogy volt! Igazán, fitogtatós nél­kül szerelték egymást. Nem érezték hiányát más ember társaságának. Nekiek ez az öt éf még mindig uj, meg uj gyönyörűségeket termett, ame­lyeket meg sem szoktak még, nemhogy meguntak volna. Gondtalan gyermekek módjára éltek : az élet játék volt nekiek. Otthonában Kaldor levetette fagyos hozzá­férhetetlensége álarcát és csak férj volt, udvarias, kedélyes férj az ő szép asszonya számára. Feleségo — asszony volt. Mosolygó, állan­dóan derű t, üde, kívánatos asszony. Lelkét nem tépaszta meg a sors vihara. Az életnek csak fé­nyes oldalait ismerte, tehát saját maga is fényt, jókedvet sugárzott, ezzel uralkodott egész kis világán, amelyben élt, amely körülvette, amelyben szinte-szinte uralkodott. Csak a julikátura volt nebántsvirág az asz- szonyka előtt. Hét pecséttel őrzött titok, amelyről nem volt szabad sohasem- beszélnie. Mindjárt a kezdet kezdetén — mint előrelát­ható ember — Káldor elővette az asszonykát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom